– És ezzel máris létrejön a híd, amely összeköti a paleontológiát, a réges-régen kihalt dinosaurusokat és a mai orvosi ipart!
— Ennek így is kell lenni minden tudományban. Ezeket a hidakat megtaláljuk mindenütt, kár, hogy nem mindig látjuk őket. De már késő van. Én mindig szívesen elbeszélgetek önnel és olyankor megfeledkezem az időről. Még egy pohárkával kérek, aztán továbbállok. Most már van tőkém, holnap pedig hozzáfogok egy kötelességem teljesítéséhez.
3. FEJEZET
Színtelen falak
Girin belépett a hosszú terembe és körülnézett. Igen, ott a legvégében áll Anna szobra. A sok éves porréteget letisztították róla, sebeit, a repedéseket begyógyították, újonnan fényezték és most élénken emelkedik ki a színtelen, szürke falak hátteréből. Girin csak most jött rá, hogy Pronyin miért csinálta a természetesnél nagyobbra a szobrot. Innen, sok méternyi távolságból különös hatást keltett. Nem a monumentalitása miatt, nem, a szobor egészen másfajta szempont szerint készült. A szobrásztechnikában járatlan Girin magában ezt úgy magyarázta volna, hogy azt a benyomást idézi elő, mintha élne. Ugyanakkor a méretei szinte kiemelik a szobrot a köznapiságból, akaratlanul is felkeltik a figyelmet, szembetűnővé teszik szépségét.
Girin felsóhajtott. Olyan érzés kerítette hatalmába, amely ritka egy középkorú férfinál, de megszokott jelenség egy fiatalembernéclass="underline" mintha valami határozatlan, de nagyon szép dologra várna. Ez az érzés gyakran érkezik a tavaszi szellők szárnyán, a füstszaggal egy fagyos éjszakán, csalogat, mint a széles folyó víztükrén játszó holdfény, és ott neszez a durva sztyeppi fűszálakban…
A kiállításon ebben a kora délelőtti órában kevés volt a látogató. Girin végigment a termen, egyenesen a kocka alakú emelvényen álló szoborhoz. Egy kissé hajlott hátú, szemüveges férfi támaszkodott kezével az emelvény szélének, és szemét merőn szegezte a szoborra. Időnként oly közelről nézegette, hogy hegyes orra majdnem hozzáért a szobor térdéhez. Amikor észrevette a közeledő Girint, szemlátomást megörült a beszélgető partnernek.
— Látta? Ez aztán munka! — mutatott az idegen elragadtatva a szobor térdhajlatára.
Girin egyetértett vele abban, hogy nagyon szép munka. Az idegen ekkor ellépett a szobortól, Girinre pillantott és megvetően felhúzta az orrát.
– Én nem az egész szoborról beszéltem, hanem csak arról, milyen szépen megmunkált a felülete. Nézze. — Az idegen oly gyengéden érintette meg a fényezett fát, mintha a szeretett lény arcát simogatná. — Húzza csak végig rajta az ujját és ön is érzi majd, mert csak egy szobrász láthatja, hogy nem sima, sok száz, igen parányi dudor és gödröcske borítja. Önben mégis az élő test hatását kelti.
— Talán nem minden szobor…
— Persze, hogy nem. Ma már senki sem dolgozik így, ez régi módszer. — És az ismeretlen ember megint elfintorította az orrát.
— Miért?
— Sok oka van ennek! No persze, a legfontosabb, hogy ez az antik stílusú megoldás irgalmatlanul hosszadalmas munka. És sasszem kell hozzá. Aztán meg modellt is nehéz találni. Ön nem tudhatja, de én nyomban rájöttem, hogy ez a párját ritkító nő trikó nélkül állt modellt, hogy a szobrász észrevehesse mindazokat az igen parányi, bőr alatti izmocskákat és gödröcskéket, amelyek önben az élő test benyomását keltik. Ehhez pedig osztályon felüli modell szükséges, akinek ilyen élő a teste és a bőre.
— Hát trikóban szoktak modellt állni? Én ezt egyáltalán nem így képzeltem el.
– Ön természetesen azokra a képekre gondol, amelyeken a szobrász műterme a meztelen test hátteréül szolgál. A festők találták ki ezt a fogást, hogy védekezzenek a képmutatók ellen. A valóságban pedig a modell trikót visel, mint egy balerina… Egy szép test ábrázolásához jó ízlés, hozzáértés, tapasztalat és elsősorban művészi érzék szükséges. Nem tűri a sablonosságot, ez a fő oka látszólagos elavultságának. A szépség sokoldalú, bárki, bármely oldalról, bármilyen hangulatban nézi is, mindenkinek mindenhonnan szép, és ilyen a Pronyin-féle nő is.
A szemüveges férfi, aki biztosan jártas volta képzőművészetben, hangosan beszélt. Szavai odacsalogattak néhány látogatót.
— Engedelmével — szólította meg az illetőt az egyik látogató —, ön a sokoldalú szépségéről beszélt, és ha jól értettem, ezt a szobrot vette példának?
– Úgy van!
— Pedig szerény véleményem szerint kár az ilyen szobrokat kiállítani, de kifaragni is.
A szemüveges rámeredt az illetőre, aztán csodálkozó, zavart mosoly jelent meg az arcán. A másik makacsul leszegte fejét — ettől ráncok gyűrődtek rosszul kiborotvált állán —, majd ellenfelére szegezte mélyen ülő szemének súlyos tekintetét.
— Ez az ön dolga — mondta a szemüveges vállat vonva. — Szerencsére nem mindenki osztozik a véleményében. Az emberek óriási többségének nagy-nagy örömet és lelki gyönyört szerez az emberi test szépsége…
A szomszéd teremből egy csoport közeledett. A fölényes legyintgetések és a szobor szándékosan nyugodt szemlélése elárulta, hogy hivatásos művészek, akiknek hivalkodó közönye a szakemberek rosszindulatú féltékenységét és nagyfokú kíváncsiságát takarta.
— Nem értem: miért kellett oly hirtelen kiállítani a Pronyin-féle munkát! — jelentette ki Anna szobra mellett elhaladva egy vékony, keskeny arcú nő. — Nem szép, elavult, nincs benne gondolat, nyers primitivizmus.
— Egyetértek önnel, nem volt érdemes kiállítani — felelte a mögötte haladó testes, jól öltözött férfi —, ami elmúlt, az elmúlt. Napjainkban másfajta szépségnek kell dominálni.
Girin körbehordozta tekintetét a termen s közben a beszélgetést hallgatta. Egyszer csak felfigyelt egy középtermetű lányra, aki egy nagy pannó előtt állt. Egyenes, ugyanakkor könnyed, fesztelen testtartása a sporttal, tornával vagy tánccal kötött tartós kapcsolatáról tanúskodott. A fekete övvel szorosan összefogott, egyszerű világoskék ruha nem rejtette el alakját, amely annyira megegyezett a Girin szépségfogalmával, hogy az orvosnak ettől szinte elakadt a lélegzete. A gyermekien élénk fehére miatt sötétnek látszó nagy, szürke szeme a következő pillanatban összetalálkozott Girin tekintetével. A lány halványan elmosolyodott s megrázta rövidre nyírt fekete haját. Girin ezt néma bátorításnak vette és ennek a bizonyára csak képzelt ösztönzésnek engedelmeskedve a művészekhez lépett.
— Hallottam a véleményüket a szoborról — fordult az erősen őszülő, testes művészhez, aki láthatóan a csoport feje volt.
— Megmagyarázná nekem, mit ért ön szépségen? Kolléganője- Girin a sovány nő felé intett-kijelentette, hogy a szobor nem szép, holott én nagyon szépnek tartom. Ezek szerint én valamit nem értek?
A művészek doyenje leereszkedő részvéttel nézett Girinre.
— Különbséget kell tenni a szép és a tetszetős között — kezdte kioktató hangon. — A tetszetősség az, amit a köznapi emberek, akiknek az ízlése még fejletlen, szépségnek tartanak, a szépség pedig… — és sokatmondóan elhallgatott.
— Nos?
— Hogy is magyarázzam meg érthetőbben… — Magabiztossága ellenére hirtelen elvesztette a fonalat. — Ez… ez a művész kapcsolata az élettel. Ha az világos, ha átitatta a boldogságba vetett hit, a nép, az élet szeretete, ha mély gyökereket eresztett az életbe, akkor máris megkaptuk a szépséget.
— A művész alkotásaiban?
— Természetesen!
– Én nem ezt kérdeztem. Fellelhető-e a természetben a művész tudtán kívül álló szépség vagy tetszetősség, teljesen mindegy, vagy pedig az csakis a művészek munkájának gyümölcse, ami szerintem idealista kitalálás?