A művész elvörösödött. A látogatók, akiket a vita csalt oda, közelebb mentek.
— A szépség természetesen létezik a világon. De a megértéséhez fejlett ízlés, művészi érzék szükséges. A művész kötelessége azt feltárni és megmutatni az embereknek.
— No végre! Tehát a szépség létezik tudtunkon kívül, az objektív valóságban, ahogy azt a filozófusok mondják. Ha pedig ez így van, akkor ön miféle ismérvek alapján határozza meg a szépség fogalmát?
— Nem értem önt — motyogta a művész, aki már nem kezelte, szakmai fölénnyel Girint.
— Kár. Akkor vegyünk egy példát, íme, itt az ön kolléganője… — Girin kérdő pillantást vetett a rideg arcú kritikusnőre.
— Szemibratova, grafikus.
Girin meghajolt.
— Szemibratova azt mondta, hogy a szobor nem szép. Miért? Magyarázza meg nekem, milyen kritérium alapján jelentette ki ezt ilyen határozottan. Nézze — és kezével körbemutatott a hallgatóság egyre gyarapodó csoportján —, ezeknek az embereknek a többsége szerintem szépnek tartja a szobrot.
A hallgatóság helyeslően bólint.
A grafikusnő összeszorította keskeny ajkát.
— Nehéz nekem olyan emberrel beszélni, aki nincs tisztában a művészeti fogalmakkal. De azért megpróbálok szót érteni önnel. A nőt tisztán és világosan ábrázoló szobor nem hangsúlyozhatja nemének sajátosságait.
— Miért? Elvégre ez a neme!
— Ha állandóan félbeszakít, nem folytatom tovább! A nő az új társadalomban a férfihoz fog hasonlítani, vékony, sudár termetű lesz, mint egy fiú, hogy mindenben méltó társa lehessen a férfinak, hogy el tudjon végezni mindenfajta munkát. Ennek meg, nézze csak milyen széles, masszív a csípője. Ahhoz, hogy az alkotó megtarthassa az arányosságot, meg kellett vastagítania a lábat, erőteljesebbé kellett tennie a lábikra izmait és a térd fölötti izomcsomókat. Túlteng benne az állatiasság, a felesleges erő. Mi szükség erre a gépek korában? Hozzáteszem, hogy nem egyszerűen az erőről, hanem a női nem erotikus erejéről van szó. Hát csak ennyit akartam mondani.
— Hm! Mindenesetre most már legalább értem a gondolatmenetét. — Girin tisztelettel pillantott a grafikusnőre. — Általánosíthatom-e szavait oly módon, hogy ön olyannak látja a szépséget, amilyennek ön szerint lennie kell? És nem fogadja el azt, ami nem felel meg az ön elképzelésének?
– Úgy van.
— De hiszen akkor megint csak az derül ki, hogy a szépség valami olyasmi, amit ön saját magából, eszméiből, gondolataiból kiindulva fogalmazott meg: ilyeneknek kell lenniük az embereknek és a tárgyaknak. Tehát megint oda lyukadunk ki, hogy a szépség nem létezik a művész tudtán kívül, következésképpen, nem jelent objektív valóságot? A szépség relatív, és a művész feladata az, hogy feltárja újabb formáit. Ez nagyon téves felfogás. De honnan veszi ezt a művész: csupán a saját lelkéből? Feltárni a tárgyak és emberek végtelenül változatos szépségének törvényeit — így hangzik ez a dialektikus materialisták megfogalmazásában. De kifejezhető másképpen is: keressük a tudtunkon kívül létező objektív valóságból azt, ami kiváltja az ember szépérzékét.
— Ne csűrje-csavarja itt a szót, úgysem tud megfogni engem — lobbant haragra Szemibratova. — Elvégre választhattam volna egy olyan szépségtípust is, amely tetszik nekem, amilyennel valóban találkoztam!
– Én egyáltalán nem csűröm-csavarom a szót. Én jóformán semmit sem tudok. De ön mégiscsak találkozott olyan szépségtípussal, amely tetszik önnek, mert megfelel az elképzelésének. Én meg olyannal találkoztam, amely nekem tetszik: ezzel, ni — mutatott Girin a szoborra. — No de létezik-e objektív kritériuma annak, hogy közülünk kinek van igaza? Mi a véleményük erről neves művészeinknek?
— Semmi! No persze, létezik az anatómiai szabályosság. Ez egy nagyon régi könyv, amelyben egy apát összegyűjtötte az összes arányokat…
– És meg is magyarázza, vagy csupán felsorolja őket?
— Nem magyarázza meg!
— Akkor nem ér semmit. De lám, ön helyesen mondta: anatómiai szabályosság. Vajon mi akar ez lenni? Ki tud erre válaszolni? — kérdezte Girin éles hangon a némán álló művészektől. — Avagy talán ez önök szerint csupán a részek empirikus összefüggése?
— Netán ön felfedi nekünk ezt a titkot — jegyezte meg epésen a művészek doyenje — elvégre nagy szakértő.
— Nem vagyok szakértő, csak orvos, de sokat foglalkoztam az anatómia kérdéseivel. Ha leegyszerűsítjük a meghatározást, amely a valóságban sokkal bonyolultabb, mint általában minden a világon, akkor azt kell mondanom, hogy a szépség létezik mint objektív valóság, és nem az ember gondolatainak és érzéseinek a szülötte. A szépség a célszerűség legmagasabb foka, a minden szerkezetben, minden tárgyban, minden szervezetben meglévő ellentétes elemek harmonikus összhangjának és kombinációjának foka. A szép érzékelése pedig csakis ösztönös lehet… Ha ismerjük a materialista dialektikát, nem nehéz észrevennünk, hogy a szépség az a szabályos vonal az ellentétek egységében és harcában, az a mindenfajta jelenség, mindenfajta dolog két oldala közti abszolút középpont, amelyet már az ókori görögök is ismertek, és arisztonnak, a legjobbnak nevezték, mert szerintük e szó szinonimája a mérték, pontosabban a mértéktartás. Én ezt a mértéket sokkal finomabbnak, a borotva élének képzelem, mert megtalálni, megvalósítani, megtartani gyakran épp olyan nehéz, mint végigmenni a borotva élén, amely annyira éles, hogy szinte már láthatatlan. De ez már egy másik kérdés. A legfontosabb, amit mondani akartam, az az, hogy létezik egy objektív valóság, amelyet úgy érzékelünk, mint abszolút szépet. És ezt mindenki így érzékeli, nemre, korra, foglalkozásra, műveltségi szintre való tekintet nélkül. Van egy másfajta szépség is, de ez már mindenkinek az egyéni ízlése szerint való… A szépség titka lényünk legmélyén nyugszik, s ezért megfejtéséhez a pszichológia biológiai alapja: a pszichofiziológia szükséges.
A művészek csodálkozva néztek a váratlan szónokra.
— Tehát ön szerint — szólalt meg Szemibratova — ez a szobor…
— Szép, és szépsége első osztályú és abszolút — bólintott Girin.
A grafikusnő vállat vont és társaira pillantott. A testes, őszülő művész Girin elé lépett és a kezét nyújtotta. Az orvos bemutatkozott.
— Nagyon örvendek! Ön felkeltette a kíváncsiságunkat. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mi máris egyetértünk önnel, de amit mondott, érdekes. Mondja csak — élénkült fel hirtelen —, nem tartana nekünk előadást erről? Mert látszik, hogy ön sokat töprengett ezeken a dolgokon, amelyekkel a természettudósok rendszerint nem törődnek. Mondjuk ez lehetne a címe: “A szépség mint biológiai célszerűség”. Ha jól értettem, valahogy így igyekszik megfogalmazni.
Girin nem sokáig habozott.
— Miért ne? Jelölje ki az időpontot és a helyet. Páros napokon reggeltől három óráig szabad vagyok, páratlan napokon pedig csak este.
Megállapodtak, hogy a Művészek Házának egyik termében találkoznak. A körülöttük álló látogatók felmorajlottak, s azt kérték, hogy hadd lehessenek ott az érdekes vita befejezésén. Szerencséjükre kiderült, hogy az ősz hajú művész a ház tanácsának tagja, ezért mindenkit meghívott az előadásra.
Girin búcsút vett az iménti ellenfeleitől és szemével a kék ruhás lány után kutatott. Ugyanott állt a pannó előtt és az orvos elindult feléje. Közben amiatt izgult, hogy csak el ne tűnjön a szeme elől. De a lány ekkor kilépett eléje. Girin rámosolygott, a lány arca viszont komoly maradt.