— Beváltottam a hozzám fűzött reményeit? — kérdezte Girin félig tréfásan.
— Nincs jelentőségük. De én nagyon, nagyon örülök. Tudja, az olyan nagyszerű, amikor az ember töpreng valamin és úgy érzi, igaza van, de nincs kitől megkérdeznie, mi a helyes, aztán egyszer csak kiderül, hogy minden helyes volt. És ettől megvilágosodik és közelebb kerül hozzánk minden!
— Hogyne tudnám!
— Elmegyek az előadására. — A mondat félig kérdésnek, félig állításnak hangzott.
— Feltétlenül jöjjön el! De előbb talán ismerkedjünk meg. — Girin bemutatkozott és várakozó pillantást vetett a lányra.
— Az én nevem Szima… Szerafima Jurjevna Metalina, ha a teljes nevemre kíváncsi. Tornatanár vagyok, de magam is sportolok. Ennyi az egész. Semmi közöm a művészethez.
— Talán jobb is. Olykor bizony nehéz zöld ágra vergődni a hivatásos művészekkel. Nagyon elfogultak… De úgy látom, maga még szeretne mondani valamit.
— Szeretnék kérdezni valamit, de maga valószínűleg siet. Meg nekem is mennem kell már az esti foglalkozásra.
— Akkor menjünk. Ha megengedi, elkísérem.
A ruhatárban Girin még egyszer leplezetlen élvezettel szemügyre vette a lányt, aki a tükörhöz ment, hogy megigazítsa a haját. Rég nem tapasztalt jóleső bizsergés futott végig Girin hátán. Szima könnyed, ugyanakkor gyors mozdulata, büszke testtartása és nyílt, figyelmes tekintete azt az érzést keltette Girinben, hogy ez a lány a jövőből csöppent ide. Valóban, Szima nem szégyellte és nem igyekezett rejteni nagy mellét, karcsú lábát, feszes csípőjét. Könnyed és rugalmas mozdulatai kihangsúlyozták erős testének függetlenségét. Fizikai szépsége összeolvadt lelkivilágával, feloldódott benne s elveszítette kihívó árnyalatát.
Szima felvette a kabátját és svájci sapkáját, amely egy kissé fiússá tette, aztán kilépett a Kuznyeckij Moszt folyjon hullámzó emberáradatába.
Az egymás utáni szélrohamok mindig eltávolították őket egymástól, úgyhogy a beszélgetés emiatt meg-megszakadt köztük. Girin, hogy a közelében maradhasson, karonfogta a lányt. Szima könnyen hozzáigazította lépteit a férfiéhoz és táncos, ruganyos járása határozott ritmust vett fel. Girin akaratlanul be akart kapcsolódni ennek a táncos járásnak a ritmusába és megpróbálta menet közben úgy rakni és forgatni a lábfejét, ahogy Szima csinálta, de aztán megbotlott és elnevette magát. A lány néma kérdésére Girin beismerte nevetséges szándékát. Szima egy kissé elpirult, aztán elkomorult és Girin bánatára átváltott a-szokásos aprózó lépésekre, ahogy a nők szoktak járni magas sarkú cipőben. Girin csak most vette észre, hogy a lány cipője kicsi és magas sarkú, és hogy alakja valamivel kisebb, mint ahogy hitte. Szima rövid hallgatás után így szólt:
– Én mindig így járok, ha öröm ér. Csak azt nem értem, mi ebben a nevetséges?
Girin sietett megnyugtatni a lányt, hogy saját magán nevetett. Szima azonban így válaszolt:
— Hát magával még nem fordult elő, hogy az egész teste dalolt? Olyankor az ember szinte táncolva lépked.
— Szeret táncolni? — tért ki Girin az egyenes válasz elől.
— Nagyon. És maga?
— Ugyan, miféle táncos lehet egy nehézkes, öreges, esetlen égimeszelő!?
Szima hátravetette fejét és hangosan felkacagott. Az anatómus tapasztalt szeme rögtön észrevette az abszolút szabályos fogsort, amelynek íveit mintha körzővel rajzolták volna meg.
— Miért kell mindjárt kategorikusan elzárkózni? Attól fél, hogy felkérem egy rock and rollra?
— Maga talán tudja?
— Azt a nyaktörőset, amelyről a lapok írnak, nem tudom. De azt is lehet szépen táncolni, mint minden bármi mást. Néha, ha jó a partnerem, csak átváltok erre a nyaktörősre, s olyankor úgy belelendülök, hogy szélvészként repdes a szívem meg a lábam.
Girint egy kissé mellbe vágták a “ha jó a partnerem” szavak, mert saját magát semmiképpen sem tekinthette “jó partnernek”.
— Az remek lehet, amikor szélvészként repdesnek a lábak! És helyes!
— Hát persze, maga doktor, és ezért helyesli!
— Az ember váltogassa a nyugalom vagy mozdulatlanság periódusait és az erőteljes mozgást. A zenei ritmusú táncoknak is igen komoly fiziológiai alapjuk van — folytatta Girin. — Ez szükséglet, nem pedig hóbort. Különben, a fiatalok számára igen hasznos a torna, főként a művészi torna a lányok számára: csupa szépség, csupa báj!
Szima elmosolyodott, egész arca felragyogott.
— Maga nagyon karakán ember. Örülök, hogy megismertem. Azt hittem, lehetetlen, hogy azt, amit én érzek, maga kimondja, méghozzá ilyen egyszerűen és világosan! Utóvégre is…
— Utóvégre is?… — kérdezte Girin.
— Utóvégre olyan jó a társaságában lenni. Pedig gyakran előfordul… — Szima elhallgatott, maga elé meredt és csak a legörbülő ajkának sarkában megjelent vékony redők árulták el a keserű percek emlékét.
Girin óvatosan megszorította a lány vékony csuklóját.
– Értem. De hát mit tegyünk? Emberek között élünk, akik oly különbözőek, és nagy részük oly rosszul nevelt.
– Ó, igen! Maga bizonyára nem is sejti, milyen sok ember, férfi vélekedik úgy, hogy elég néhány gyengéd és ostoba szó, és máris meghódította az idegen lányt, akivel akkor ismerkedett meg az utcán. Néha annyira belefáradok ebbe, különösen nyáron, amikor sokat mászkálok…
— Persze, könnyű nyári ruhában. Ehhez csak annyit teszek hozzá: sok olyan ember akad, akiben a szépség öntudatlanul rosszindulatot kelt. Ezek sértegetik, megalázzák a szép lányt, gorombaságokat kiáltoznak utána.
— Maga honnan tudja mindezt? Hiszen maga nem nő.
— Viszont egyik kedvenc tudományom az elmegyógyászat. Egyszer majd elmondom magának, mi irányítja az emberek tetteit, mert szinte mindenre van magyarázat. Minden törvényszerű.
— Nagyon hálás leszek érte! De máris megérkeztem. Köszönöm, hogy elkísért. Viszontlátásra a Művészek Házában.
— Egy pillanat! — Girin kitépett egy lapot a noteszéből, felírta a-telefonszámát és átnyújtotta a lánynak. — Ki tudja, hátha egyszer szükség lesz rá. Egy orvos, méghozzá sebész ismeretsége mindig jól jön.
Szima nagy-nagy szürke szemével oldalról ravaszkás pillantást vetett rá.
– És az én telefonszámom vagy címem nem érdekli?
— Nem, mert azt szeretném, ha nyugta lenne tőlem. Ha eszébe jutok, felhív, ha meg nem, hát nem. Mert még félreértem a dolgot, és esetleg zaklatni fogom.
— Nem túlontúl szerény maga, vesékbe látó pszichiáterem? — És a lány gyengéden végighúzta meleg tenyerét a férfi halántékán.
A kedves mozdulat annyira rövid volt, hogy Girin később azt kérdezte magátóclass="underline" nem álmodta-e csupán! Szima megfordult és eltűnt az iskolaudvar kapuja mögött magasodó otromba betonoszlopok között. Girin állt, és a semmibe meredt. Világosan érezte, milyen sokat jelent számára az, ami az imént történt. Aztán elmosolyodott, és elindult…
— Mára elég! — Girin kikapcsolta az encefalográfot. A műszeroszlopon kúszó széles milliméterpapír-szalag megállt. Az agy különböző részeinek bioáramait regisztráló, szögletes vonalakat rajzoló tollak rezgése megszűnt. Vera laboránsnő lenyomta a masszív fogantyút, majd kinyitotta a fény, hang, villamos rezgés és mágneses hatás ellen szigetelt, megfeketedett, leföldelt kamra vastag ajtaját. Az öblös karosszékben a kísérleti alany, egy egyetemista önkéntes ült. A laboránsnő kioldotta a vizsgált diák fején a szoros gumiszalagkötést, amely a húsz elektródás hálót tartotta. Az elektródákból tarka színű vezetékek húzódtak a kamra falán keresztül a hatalmas encefalográfba, abba a készülékbe, amely regisztrálta az agy bioáramait. Az egyetemista megvakarta az elektródoktól még mindig bizsergő fejét, lesimította haját, és vidáman felugrott a karosszékből. Elnézést kért, és jólesően kinyújtóztatta tagjait.