— Hurrá! Befejeztük. Bevallom, már nagyon untam! Hányadik is ez a mai kísérlet, Verocska?
— Az ötszázhetvennegyedik — felelte a laboránsnő.
– És hány lesz még, Ivan Rogyionovics?
– Összesen valószínűleg hétszáz. Aszerint, hogyan rendelkezik majd a professzor.
— Mondja csak, nincs még torkig ezzel az egy helyben topogással?
— Miért volna ez topogás? Hiszen még az általunk kapott negatív adatoknak is van értelmük.
– Értem — helyeselt unottan az egyetemista. — Pedig de jó volna már valami világrengetőt, valami teljesen újat produkálni. Méghozzá minél előbb. Hiszen a mai tudományunkban annyi a lehetőség, a járatlan út. Pedig maga, én látom, sok minden olyasmit tud, amiről mi még csak fogalmat sem alkothatunk a biológiai fakultáson. Földhözragadt, unalmas munkát kell végeznünk, mert az öreg teljesen a múltban él!
— Említettem már, hogy a tudományban két út lehetséges: a merész nekiiramlások, találgatások útja, amely tele van meghátrálásokkal, kudarcokkal, csalódásokkal és a lassú előrehaladás útja, amikor fokozatosan tapogatjuk ki az igazságot. Mind a kettő hasznos, egyik sem lehet meg a másik nélkül. A tudomány olyan nehéz igáslovai nélkül sem, mint a mi professzorunk, akik a precíz tények hatalmas súlyú társzekerét húzzák. Tisztelje őket, Szerjozsa, mert ezek biztos támaszkövek!
– Így van, így van — motyogta az egyetemista.
Megszólalt a laboratórium sarkában lévő telefon, és a laboránsnő átadta a kagylót Girinnek.
— De jó, hogy még bent találtam, kedves Ivan Rogyionovics — hallotta Andrejev harsogó hangját Girin. — Nagy szükségem volna magára. Segítsen. Esetleg nem tudna eljönni hozzánk? Kátya még nem jött haza, de én szívesen várom egy jó teára… Az egyik kolléga (és egy neves geofizikus nevét említette) egy nagy tudású orvossal szeretne beszélni. Nem hivatalosan, vagyis hát minden hivatalos ceremónia nélkül, mint tudós a tudóssal. Nos?
Girinnek nem volt semmi kedve Andrejevékhez menni tizenegy óra munka után, de nem mondhatott nemet.
És most a jól ismert öblös fotelben ült a dohányzóasztalka mellett és hallgatta a geofizikus elbeszélését fia tragikus sorsáról. A műszaki-fizikai főiskola összes évfolyamán nem volt a fiúnál tehetségesebb matematikus. És ez a jóvágású, egészséges fiatalember — tehetséges muzsikus és sakkozó — egyszer csak megbetegedett. Bágyadt, fáradékony lett, jobb oldalát fájdalom hasogatta. Aztán nemsokára rá elbizonytalanodott a járása, megromlott kézmozdulatainak a koordinációja, erős fejfájások gyötörték. Sokáig keresték a betegség okát, s a fiatalembert már a harmadik kórházba szállították át, de csak rosszabbodott az állapota. Most viszont…
— Várjon egy pillanatra. Azt hiszem, sejtem már. Az öröklött szifilisz lehetőségét nyomban kizárták? Az agydaganatét is? A geofizika professzora némán bólintott.
– És akkor akadt egy okos orvos, aki elrendelte, hogy végezzék el a vizelet fémvegyületeinek elemzését és…
– És rezet fedezett fel benne!
— Tehát Wilson-betegség! — Girin hangulata szemmelláthatóan elromlott.
A geofizikus felállt, néhányszor végigsétált a szobán, aztán határozottan odalépett Girinhez. Az orvos tudta, hogy most következik az a kérdés, amely miatt ide kérették.
— Mi okozza a Wilson-betegséget? Csak a hibás átöröklés?
— Csakis az öröklődés az oka. De önt helytelenül tájékoztatták. Ez nem hibás öröklődés, hanem az öröklődés szeszélye.
— Hát ez nem egy és ugyanaz?
— Lényeges a különbség! Hibás öröklődésről akkor beszélhetünk, amikor az öröklődés! mechanizmusok károsodást szenvednek valamilyen betegségtől. Ezt számos, főleg olyan idegrendszeri rendellenesség okozza, mint például az örökletes mániás-depressziós lelki zavar, az amaurotikus és mongol idiotizmus, vagy pedig az olyan vérbeli rendellenesség, mint a thalassaemia. De vannak olyan betegségek, amelyek az új szervezet egész hajmeresztőén komplikált fejlődésében előforduló véletlen ellentmondások váltanak ki. Ezek nem a szülők vagy bármely ősök betegségei, nem az ő károsodást szenvedett öröklődési szerkezeteik összekapcsolódásai, hanem rossz kombinációk. Hiszen még a tökéletesen egészséges átöröklődés is természetes biokémiai ingadozásokra képes. Mi még csak most kezdjük kitapogatni ezeket az eltéréseket. Például az emberek egy része semmi különös ízt nem érez a feniltiourennek nevezett készítményben, a másik része pedig kibírhatatlanul keserűnek érzi. Egy-két molekula nem egyezik pontosan az öröklődési mechanizmusok spirális láncának fejlődésében, és az újszülött szervezetében kiesik egy parányi, általunk egyelőre megfoghatatlan részlet. Ennek a részletnek a hiánya nem szükségképpen rögtön jelentkezik, a csecsemő teljesen normális emberré fejlődik, aztán egyszer csak…
— Egyszer csak — kiáltott fel a geofizikus —, ilyen szörnyű csapás! De milyen csapás!
Az érzékeny lelkületű Andrejev sietve elfordult és gyorsan cigarettát vett elő. Girin pedig változatlan hangnemben így folytatta:
— De előfordulhat, hogy rögtön jelentkezik. Megesik, hogy a csecsemőnek tejcukorbaja lesz, amely szintén anyagcsererendellenesség, mert a szervezet nem dolgozza fel a tejcukrot, és az megmérgezi a csecsemőt. Az ilyen esetekben az anyatej halálos méreg! De ez a betegség gyógyítható, ha idejében felfedezzük. Gyógyíthatatlan viszont a fekete vizelet: az alkaptonuria, amikor a szervezet nem tud feldolgozni egyes anyagokat. Vannak esetek, amikor a csecsemő mája nem tudja átalakítani az egyik aminosavat, a fenilalanint egy másik aminosavvá, tirozinná. Az első tartalma a vérben rendellenesen megnövekszik, és a csecsemő lelki sérült lesz, hogy hogyan, ennek részleteit még nem ismerjük. Fontos az, hogy ha a legcsekélyebb, képletesen szólva, a hajszálvastagság egymilliomod részével megegyező eltérés mutatkozik a normáltól az anyagcsere rendkívül finom és összetett folyamatában, ez messzemenő következményekhez vezet. Csak nemrég kezdtünk képet kapni arról, milyen bonyolultak a biokémiai folyamatok a szervezetünkben, vagyis milyen bonyolult e folyamatok átadása öröklődés útján. És természetesen nagyon is lehetségesek a ritka véletlenek; a legmeglepőbb, hogy olyan ritkák. Különben már elnézést, ettől még nem lett könnyebb a helyzete!
— De sokkal könnyebb! Nem is képzeli, milyen súlyos terhet vesz le a vállamról és a feleségem válláról. Kétségbe van esve a bűntudattól, hogy mi okoztuk fiunk baját. Könyörgök, Ivan Rogyionovics, magyarázza el ezt az egészet a feleségemnek. Natasának. Átszólok neki telefonon, mindjárt itt lesz. El sem tudja képzelni, milyen fontos ez számára, mekkora segítséget jelent neki, hiszen szinte halálos sebet kapott.
Mit tehetett Girin? Húsz perc múlva megismételte magyarázatát, a még mindig fiatalos asszony pedig elkínzott arccal hallgatta, mint egy próféta égi kinyilatkoztatását.
Girin meggyőzte az elcsigázott anyát arról, hogy teljesen ártatlan a fia szörnyű sorsában. Elmondta, hogy milyen bonyolult kémiai rendszereket tárnak fel az emberi szervezet életműködésében, milyen kevés kell ahhoz, hogy a szervezet helyrehozhatatlan károsodást szenvedjen. Az élet ellentmondó vegyi folyamatok feszült harcának közepette folyik, és létünk attól az igen precíz szabályozástól függ, amelyet a szervezetben állandóan három rendszer végez. A legősibb, amelyet az első őslényektől örököltünk: a vegyi szabályozás, amelyet különleges anyagok: a vegyi folyamatok katalizátorai és gyorsítói végeznek. Ezek az úgynevezett fermentumok vagy enzimek és a hormonok, amelyeknek ezrei együttműködnek más ezrekkel, egységes logikus rendszert alkotnak, s azzal foglalkoznak, hogy átalakítják a táplálékot energiává, a test új sejtjeit építik, a testből könnyen eltávolítható, ártalmatlan anyagokká alakítják a mérgező melléktermékeket. Az enzimek — a betegség, különösen az öröklődő betegségek kulcsai. A másik rendszer — az automatikus vagy szimpatikus idegrendszer, amely független a tudattól és az akarattól. A harmadik a tulajdonképpeni idegrendszer, amely az impulzusos szabályozás elve alapján működik, és amelynek munkájában részt vesz a tudatunk.