Ez a háromrétegű szabályozó rendszer biztosítja nekünk az életet és a stabilitást még a legkedvezőtlenebb feltételek között is. Ugyanakkor a szervezetünk mint egy biológiai gép, nagyon szűk határok között dolgozik, és mi egész életünkben szinte borotvaélen egyensúlyozva járunk. Ha csak egy picivel több a cukor a vérünkben, elvesztjük eszméletünket, és ha ezen az állapoton nem javítunk, beáll a halál. Ha egy picivel kevesebb a cukor, elvesztjük eszméletünket, kollapszus lép fel, és beáll a halál. A közismert hőgutára csak nemrég találták meg a magyarázatot: csökken (természetesen elenyészően) a vér sótartalma, mégpedig azért, mert a nagy hőségben az izzadsággal együtt sok só távozik a szervezetből. A hőgutát egyszerűen úgy előzhetjük meg, hogy a hőségben sót fogyasztunk nehéz munka vagy túra előtt. Ezt az eljárást manapság már mindenütt alkalmazzák.
Változékony körülmények között életünk állandóan a halál szélén táncol, ennek ellenére élünk, óriási alkotásokat hozunk létre, hallatlan hőstetteket hajtunk végre, a fizikai szilárdság csodáit és a szellemi munka garmadáit produkáljuk: ilyen jól van szabályozva és egységbe foglalva az életműködési folyamatok változatos összessége. Nem csoda, hogy az új szervezet újrateremtéséhez, ahhoz, hogy ne csak az igen bonyolult struktúrákat, hanem az ösztönöket is örökölni lehessen, hihetetlenül komplikált öröklődési mechanizmusok szükségesek. Két parányi, csak mikroszkóp alatt látható szülői sejtben a molekulák dupla spirálláncait találjuk; ezek tartalmazzák mindazt az információt és azt az egész programot, amelynek alapján létrejön az új ember. Természetes, hogy a molekulavegyületekben előforduló, a legcsekélyebb, a mai technikánk által fel sem fedezhető pontatlanságok feltétlenül pontatlanságokként jelentkeznek a szervezetben.
— Ez történt az önök fiával is — folytatta Girin. — Ma még nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért van így, de tudjuk, hogy a beteg vérében a fehérjemolekulák rezét tartalmazó csekély mérvű coeruloplasmin-koncentráció fordul elő. A vérben kevés a réz, ugyanakkor jelentős mennyiségű réz található a vizeletben, tehát nem marad meg a szervezetben, mert kiveti magából. A kevés és a sok — relatív fogalmak, a valóságban a gramm ezredrészével fejezzük ki őket. Ez a rézhiány pedig lassan, de biztosan a máj és a kisagy elkorcsosodásához vezet… Azt nem tudjuk, hogyan, mert a bonyolult vegyi átalakulások egy vagy több stádiuma még mindig rejtve van előttünk.
Alighogy Girin befejezte a “prédikációját”, az anya máris feltette neki az elkerülhetetlen kérdést: meg lehetne-e menteni a beteget, ha valamilyen formában rezet adnánk neki?
— Nem — felelte Girin. — Hiszen azt a néhány milligrammnyi rezet, amely a rendes életműködéshez kellett, bármely táplálékkal megkapta a szervezete. De nem tudta feldolgozni, visszatartani magában. Viszont nem tudjuk, hogy a szervezet miképpen dolgozza fel a rezet, biztosítva ezzel a saját stabilitását, és nem tudjuk, milyen fermentum vagy hormon a felelős ezért.
— De hátha még nem késő tenni valamit? Talán ha ön… — A világ legrimánkodóbb szeme, a beteg gyermek édesanyjának szeme nézett Girinre. — Szeretnénk, ha megnézné. Nemrég került abba a kórházba!
Girin, a született orvos, már megint nem tudta kimondani a kegyetlen nemet, megmagyarázni, hogy az általában gyógyíthatatlan betegség már bizonyára olyan előrehaladott stádiumba került, hogy az ő látogatása éppannyira hasztalan, mint egy muzsikusé vagy bűvészé. De mint pszichológus tudta, hogy a legcsekélyebb esélyt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy csökkentsük az anya bánatát, depresszióját és kétségbeesését, aki hiszi, hogy ezzel még tesz valamit a sír szélén álló fiáért. Girin szemrehányó pillantást vetett az elkeseredett és zavart geológusra, aki együttérzett barátaival is, az orvossal is, elbúcsúzott tőle, és a házaspárral a taxiállomásra sietett.
Mint ahogy gyakran előfordul, a kórház orvosai hűvösen fogadták a hívatlan konzultánst, és ez csak fokozta Girin félszegségét, amely mindig elfogta, amikor akarva-akaratlanul be kellett avatkoznia olyasmibe, amit ő teljesen szabályos dolognak tartott.
A fiú egy háromágyas kényelmes kórteremben feküdt az ablaknál — eszméletlenül. Girin félrehívta az osztályos orvost (szerencsére ő volt aznap este az ügyeletes) és suttogva elnézést kért tőle, majd bevallotta, hogy csak a szülők kérésének engedett, ő maga pedig tisztában van a Wilson-betegséggel. Az osztályos orvos ugyancsak halkan azt mondta, hogy akár tíz orvosnak is engedélyezi a beteg megvizsgálását, ha ezzel könnyít a szülők szenvedésén. Girin keményen kezet szorított vele, aztán a beteghez lépett. Határozott mozdulattal félrehajtotta a takarót, és leült a székre. A szülők pedig a nagy nehezen magukra húzott fehér köpenyben, a szomszédos üres ágy körül tébláboltak.
A szép arcú, arányos testalkatú fiú teljesen mozdulatlanul feküdt. Megduzzadt szemhéján látszott, hogy a beteg csak nagy erőfeszítéssel tudta behunyni, s arca emiatt kínlódást fejezett ki. Magas homlokán alig észrevehető izzadságcseppek gyöngyöztek, kifehéredett ajka szánalmas grimaszba merevedett. Girin felfigyelt a beteg szép tiszta bőrére, amely még a tavalyi lesülés nyomait viselte. Megtapogatta a lába- és a keze fejét, amelyek a várakozás ellenére forrók és szárazak voltak. Girin tapasztalt szeme a beteg egész külsején észrevette, hogy állapotában van olyasvalami, ami nem mutat végzetes bajra. A hisztéria végső katalepsziás fázisa, nem pedig egy súlyos betegség kóma-effektusa. Girin, aki még távol volt attól, hogy bármilyen következtetést vonjon le, óvatosan végigtapogatta a láb- és karizmokat. Meglepetésére az izmok rigidek: kemények és ruganyosak voltak, egyáltalán nem annyira kimerültek, mint amilyeneknek a Wilson-betegség esetében lenniük kellene.
E feltevés, a szinte képtelen sejtelem szikrája az új lehetőség örvendetes előérzetét sugalmazta Girinnek. Ez már nagyon messze volt mindattól, amit akkor érzett, amikor a beteg ágyához közeledett. Olyan mélyen elgondolkodott, hogy észre sem vette az osztályos orvos távozását. Arra ocsúdott fel, hogy a másik falnál álló ágyon valaki halkan megszólalt. Egy gyér szakállú, valószínűleg kazah nemzetiségű, öreg ember felkönyökölt az ágyon.
— Szép, fiatal, jaj, jaj, és elpusztul. Szomorú dolog, fáj érte a szívem. Nappal teljesen halottként fekszik, de éjjel felkel…
— Felkel! — Girin olyan hirtelen ugrott fel a székről, hogy a beteg édesanyja felkiáltott, az öreg kazah meg sértődötten összeszorította ajkát.
— Mondom, hogy felkel, mitől rémült úgy meg? Egy hete érkeztem, ő meg kétszer felkelt az ágyából. Hallgat, nem néz sehová, úgy zihál, mint az agyonhajszolt ló. Felkel, visszazuhan az ágyra, újból felkel. Aztán torkából bömbölés tör fel, és úgy zuhan hátra, mint egy zsák. Odamentem hozzá, megigazgattam, hogy le ne pottyanjon az ágyról.