– És mondott erről valamit az orvosoknak?
— Miért mondtam volna? Nem kérdezett tőlem senki semmit. A doktor magától is tudja. A fődoktor meg nagyon komoly ember!
– Ó, nagyon köszönöm neked, rahmat, akszakál! — Girin akaratlanul is kazah nyelvre tért át: kicsit beszélt kazahul, mert többször megfordult Kirgiziában és Kazahsztánban. — Kup dzsahszi!
— Mit jelent ez? Mit beszél az öreg? Ön azt hiszi, van remény? — Az anya akadozó beszéde arról tanúskodott, hogy az idegfeszültség végső határán van, és könnyen kitörhet rajta a hisztérikus roham.
— Kísérje haza — súgta oda Girin parancsolóan a geofizikus professzornak. — Ne mondjon neki egyáltalán semmit: a remény halvány szikrájáról van szó, amely ha nem válik valóra, tönkreteheti a feleségét. — És Girin rámosolygott az öreg kazahra, aztán elindult megkeresni az osztályos orvost.
Az elsápadt professzor kiugrott utána a folyosóra.
— Csak egyetlen egy szót: van remény?
— Szinte hihetetlen, de van: nagyon halvány. De ha elszólja magát… — és Girin megfenyegette súlyos öklével.
— Jól van, jól van — csuklott el a geofizikus hangja.
— Egy szót sem! — parancsolt rá mérgesen Girin, és a professzor eltűnt a kórteremben.
Az osztályos orvos és Girin sokáig ültek az osztály kis előcsarnokában. Aztán odament hozzájuk az osztályvezető főorvosnő, és az orvos bemutatta neki Girint, majd röviden kifejtette Girin elképzelésének lényegét. A főorvosnő leült a karosszékbe, kétkedő pillantást vetett a jövevényre és összehúzta gondosan vékonyra borotvált szemöldökét.
— Sajnos, én nem értek egyet az ön érveivel-jelentette ki határozottan, közben egyik kezével igyekezett eloszlatni a dohányfüstöt. — Szonya, nyissa ki az ablakot! — szólt oda a hűtőszekrény mellett szorgoskodó ápolónővérnek.
— Mit kockáztat azzal, ha megkíséreljük egy halálraítélt megmentését? — kérdezte makacsul Girin.
— Mit kockáztat az orvos, ha a gyógymódról kiderül, hogy hatástalan? Ha az orvostudományban teljesen járatlan hozzátartozók az állítólagos tönkretett életről kezdenek fecsegni? Ezt ne tudná?!
— Nagyon is jól tudom — felelte keserű mosollyal Girin. — Csakhogy itt semmi ilyesmi nem fenyegeti önt: a szülők nagyon intelligens, okos emberek, én megmagyarázok nekik mindent. Ha még ezt sem tartja elegendőnek, csinálhatjuk másképpen is. Holnap a szülők “nyugta ellenében” átveszik öntől a fiukat.
– És mi lesz, ha meghal…
— Azért már nem ön lesz a felelős. De mi lesz akkor, ha mégis felgyógyul? Felelősségre vonhatják a téves diagnózis és a, helytelen gyógykezelés miatt! Döntsön.
— Rendben van. Térjünk a tárgyra.
— No végre.
Girin kifejtette azt a feltevését, amely a kórteremben oly váratlanul született meg benne. Azt mondta, hogy a pszichiáterek számos olyan betegséget ismernek, amelyeknek keletkezése lelki okokra vezethető vissza. Még agyérelmeszesedés is kifejlődhet ily módon, s egyáltalán nem különbözik a korral járó szklerózistól. Az ilyen lelki betegségek száma ugrásszerűen megnövekszik járványok, háborúk, éhínség, terror idején. Ez azt bizonyítja, hogy ezeknek a betegségeknek a fő oka a nem hétköznapi, hanem orvostudományi értelemben vett hisztéria. Ez gyakran tudat alatti lelki konfliktus, de elsősorban olyasmi, aminek során elmélyül és kiszélesedik a tudatos és a tudatalatti elkülönülése; ezt az okozza, hogy a súlyos körülmények hosszabb ideig bizonyos hatást gyakorolnak a betegre, vagy az, hogy hosszú időn keresztül elfojtja erős érzelmeit. Az ember ösztönösen igyekszik megszabadulni a rá nyomasztólag ható, gyenge vagy legyengült lelki ereje számára elviselhetetlen életkörülményektől. Előfordulnak ijesztő esetek. Az erőteljes combizmok görcsös hisztéria esetében eltörik saját combcsontjukat, ezt nevezik öntörésnek. Számos hasonló megbetegedést észleltek mind a két világháborúban. Sajnos, az orvosok még csak igen ritka esetekben ismerik fel számos betegség hisztérikus, pontosabban pszichikai jellegét. Még ennél is kevesebbet tesznek megelőzésükre.
— A speciális kórházakra gondol? — kérdezte kíváncsian a főorvosnő.
— Még csak nem is kórházakra, hanem afféle külvilágtól elszigetelt gyógyintézetekre, amelyekben szigorú fegyelem mellett a fáradt, betegségének még legelején álló ember egyszerű munkával, főleg fizikai munkával foglalkozhat, mégpedig két-három évig, néha kevesebb ideig, míg vissza nem nyeri erejét… No de térjünk vissza a betegünkre. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy súlyos hisztériában szenved, amely katalepsziás jellegű önkívületi állapottal jár.
— De hiszen a vizelet kimutatta a Wilson-betegség biztos ismertetőjelét. És a többi tünet is mind…
— Próbáljunk meg dialektikusán gondolkodni. Az enzimszegénység rézveszteséget okoz, ez pedig az agy bizonyos részeinek károsodásához vezet. Fordítsuk meg a szituációt. Ugyanezeknek az agyrészeknek a károsodása vagy pszichikai elfojtása odavezet, hogy megváltozik a szervezet biokémiája, kárba vész az a bizonyos enzim, és kiválasztódik a réz. Vegyük például a Graves-betegséget vagy a pszichikai bazedov-kórt: ezeknél vajon nem bomlik fel komolyan a hormonális biokémiai egyensúly?
— Mivel kezdjük hát? — kérdezte a főorvosnő most már sokkal kedvesebben. — Én azt hiszem, elsősorban ellenőrizzük az ön feltevését. Megkérem Szinyicin doktort, hogy máris hívja fel Misa szüleit és kérdezze ki őket a betegséget megelőző időszakról. A lelki depresszió szempontjából. Az osztályos orvos felállt és a telefonhoz indult.
— Pompás! — kiáltott fel Girin. — Aztán valószínűleg nyugtatókkal kell folytatni. Azokkal az ernyőcskékkel, amelyek megbízhatóan védelmezik az agyat mindenfajta megrázkódtatástóclass="underline" niamiddal, vagy ha szerezni lehet, mellarillal, amely a leghatásosabb szer.
— Ernyőcskék, milyen találó név! — nevetett a főorvosnő. — A biokémikusok valóságos költők. Én máris odaképzelem a szélesre nyitott ernyőcskét a beteg födetlen agya fölé!
— Tulajdonképpen így is van. Mindezek az atropinnal és kuraréval rokon nyugtatok nagyszerű hatást fejtenek ki még epilepszia esetében is. Tehát mellarilt vagy toridazint szokványos adagolásban, de kétszer.
– És aztán?
— Konzultálunk Rogacsov professzorral a hipnózist illetően. Szerintem egy jó hipnózis — és a Wilson-betegség, ha képzelt, eltűnik. Ezt én vállalom, ön pedig az ernyőcskéket. Rendben?
A főorvosnő bólintott és a folyosó túlsó végébe nézett, ahonnan az osztályos orvos közeledett.
— Sikerült kiderítenie?
— Semmi különös. A fiú a betegsége előtt komor és hallgatag volt, de semmit sem vallott be a szüleinek, nem igazolta édesanyjának egyetlen feltevését sem: a szerelmi bánatot, a rossz társaságot és a titkos betegséget. Ez a készlet minden anyánál egyforma.
– És a valóságban a leggyakoribb — mondta Girin. — De ez később majd kiderül, most viszont depresszióhoz hasonlít, bármi okozta is. És azt nem mondták meg, hogy milyen hosszú ideig tartott ez az állapot?
— De igen. Körülbelül egy évig.
— Teljesen elegendő. Ó, ezek a szülők! Hol túlzottan beavatkoznak a gyermek életébe és ezzel megrontják az életét és a lelkivilágát, hol meg szabadjára engedik őket, amikor ez nem volna szabad.