— Milyen furcsa ember ön — mondta a főorvosnő. — De nekikeseredett!
— Tehát mindenben megegyeztünk és most nekilátunk a munkának. De az anyjának egyelőre egy mukkot sem!
A főorvosnő és az osztályos orvos egészen a lépcsőig kísérték Girint, és a búcsúzásuk egyáltalán nem hasonlított a találkozásukhoz
4. FEJEZET
A siklók királynője
Szima feje alá rakott kézzel hevert a pamlagon, teljesen elengedte magát és kikapcsolta gondolatait…
Kis idő múlva felemelte karját és megnézte az órát. Rita rövidesen betoppan, hogy segítsen begyakorolni az új kompozíciót, ő meg még át sem öltözött. Ma valahogy nem képes koncentrálni és átgondolni a szerep második, lassú részét. Gondolatai vissza-visszatérnek a legutóbbi találkozásra a moszkvai képzőművészeti kiállításra. Újból, ki tudja hányadszőr már, felidézte emlékezetében ezt a jelenetet: egy csoport látogató a hatalmas faszobor talapzata előtt, szkeptikusan közönyös vagy gunyoros arcok, és köztük ott áll kissé lehajtott fejjel a hiszékeny, de ugyanakkor igen magabiztos, érdekes orvos-műtörténész, Ivan Girin, aki naiv arccal faggatja a hivatásos művészeket. Neve tipikus orosz, egész külseje is, mozdulatai, gondolatai fegyelmezettek, kiszámítottak, modora tartózkodó, hangja mély.
Megismerkedésük egyszerű és elkerülhetetlen volt, mint az is, hogy együtt távoztak, egyszerűen és őszintén beszélgettek mindarról, ami mind a kettejüket érintette és nyugtalanította. Szima először találkozott életében olyan emberrel, aki számára nyitott könyv volt a tudomány. Neki köszönheti, hogy ő, a közepes műveltségű, hétköznapi nő is megismerte mindezt. Neki bizony az edzett, ruganyos és erős test öröme, valljuk be, sokszor többet jelentett minden komoly könyvnél. Szima Girinnek köszönheti, hogy véget ért hétköznapi élete.
Szima gondolatait halk kopogás szakította félbe. Az ajtóban megjelent Rita Andrejeva, a magas, aranyhajú lány, akinek rokonszenves, kisfiús arcát szeplők tarkították.
– Ó, nagy és bölcs kalifa! Én alázatos muzsikusként sietek ide, felséged pedig keleti kényelemben heverész. Azt parancsolod vezírednek, hogy várjon a sorára? Vagy netán Harun al Rasid, kinek Allah nyújtsa hosszúra életét, gyengélkedik?
Szima úgy kacagott, mint egy kisdiák. Aztán felugrott és összecsókolta barátnőjét. Egy nagy naranccsal kedveskedett neki, majd a nyitott szekrényajtó mögé állt, hogy magára vegye sportöltözékét. Rita még csak elsőéves volt a testnevelési főiskolán, amikor összebarátkoztak és kieszelték ezt a félig mókás, félig komoly játékot, amely szinte gyermekkori álmaik folytatása volt. Szima, az arab mesék romantikus lelkületű kalifájának példájára, aki esténként parasztembernek öltözött és nagyvezírjének kíséretében a várost járta, hogy segítsen a bajba jutottakon, a Harun al Rasid nevet választotta. Szereztek egy vastag füzetet, amelybe feljegyezték az eseményeket: a legkülönbözőbb, lényegében igen szerény dolgokat, mert a jó szívén és két erős lábán kívül mi más lehetősége volt a két lánynak?
— Játssz valamit, hadd melegítsek be — mondta Szima és előjött a szekrényajtó mögül.
Rita megtörölte a narancs levétől ragadós ujjait, leült a pianínóhoz és a szobát máris betöltötte az ünnepi gavotte melódiája. Szima hozzáfogott a bemelegítéshez. Közben a tükörben nézte magát, amely teljesen betöltötte a szegényesen bútorozott, tágas szoba falát.
— Beszélgetni azért még lehet veled? — kérdezte Rita. — Volna egy komoly dolog, amely Harun al Rasidhoz illő, de erről majd később. Egyelőre pedig… tudod, mennyire szeretek fecsegni, ahogy a volt férjed megjegyezte.
– Én azonban hallgatok, hogy ne fulladjak ki.
— Rendben van. Most jutott eszembe, amit a nevelőmamádról meséltél. Régen, amikor először látogattalak meg, azon csodálkoztam, hogy lehet egy egyedülálló lánynak ilyen nagy szobája, pianínója meg ekkora tükre. Tőle örökölted, akárcsak az angol nyelvtudásodat és művészetismeretedet?
— Igen, ő nevelt fel és taníttatott. Rengeteg munkát fektetett abba, hogy művelt legyek, de én nem bírtam sokáig. — Szima perdült egyet, aztán néhány ugrás és egy bukfenc után a pamlagon termett. — Most öt perc pihenő, aztán hozzáfogunk a számhoz. A kottán megjelöltem a kihagyható részeket. Játszottad már az Egle adagióját?
Szima arca most feszült összpontosítást tükrözött. Aztán a tükör elé állt megmerevedett pózban: jobb vállát előrehúzta, leeresztett és megfeszített kezét keresztbe tette.
— Mindjárt azzal az izével… azzal a lassított résszel kezdjem? — kérdezte Rita.
Szima némán bólintott. Rita játszani kezdett, de közben a kottát és barátnőjének a tükörképét figyelte egyszerre.
A szám, Szima ötlete, nem volt könnyű. Az akkordok szabályos ritmusát heves, hirtelen megtorpanásokkal váltakozó mozdulatok tükrözték, amelyek szaggatottaknak hatnának, ha nem tarkítanák egyenletes, szinte már elnyújtott átmenetek. Szima olyan tánckompozíciót akart létrehozni, amely megfelel a mai élet ritmusának és a gyakran, idegesen változó benyomásoknak…
— Játsszam a befejező részt? — kérdezte Rita, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a játékot.
— Igen, igen!
Szima gyors, szinte láthatatlan mozdulatait plasztikus bájjal telített hirtelen megtorpanások tarkították, s e póz mozdulatlanságát a kézhajlítások, fejfordulatok és ujjterpesztések hangsúlyozták, amelyek gyorsak, hevesek voltak és kihívóan zárták a jelenetet. A hirtelen magasba emelt és megmerevedett láb, a fej fölé hajlított kéz csuklójának begörbítése vagy kiegyenesítése egy kissé nevetségesen hatott a tánctornagyakorlat nehéz balettlépései után.
Szima remek alakjának köszönhette, hogy tánca egy élő szobor csiszolt produkciójáról készült filmhez hasonlított. A kifejező pózok ritmikus sorrendben követték egymást, az egész test hihetetlen egyensúlyozás közepette dermedt meg, a gyors befejező kézmozdulatok pedig a tornászlány felszabadultságát és vidámságát tükrözték. Az adagio véget ért.
— Még egyszer a befejező részt! — követelte Szima ziháltan.
— Pihenj!
— Nem! Még nem vagyok fáradt!
Rita pedig egyre csak játszott, míg csak Szima nem kérte, hogy pihenjenek. Rita megfordult a forgószéken és szemét a barátnőjére szegezte.
— Nagyszerű voltál! Piszokul nagyszerű!
— Miért mondod, hogy piszokul? Ez a te baráti elismerésed?
— Ugyan már! Ne tettesd magad, hogy semmit sem értesz! A piszokul azt jelenti, hogy nálad minden összhangban van: az alakod, a mozgásod, az ösztönöd alakítás közben. Mennyit küzd az ember, hogy összhangba hozza mindezt, nálad meg ez kész… Emlékszel arra az osztrák műkorcsolyázónőre, aki az áprilisi bemutató versenyeken szerepelt?
— Persze. Jól emlékszem szabadon választott gyakorlatára, a “modern” táncra. Mit akarsz vele?
— Ugyanolyan fekete, rokonszenves lány, mint te vagy, alakja is szakasztott olyan, mint a tiéd.
— Rita, drága vezírem — Szima leültette barátnőjét és átölelte a vállát —, én viszont magasabb szeretnék lenni, olyan, mint te vagy. Testem ugyanolyan könnyű legyen, mint a Ljuszjáé. Emlékezz csak vissza az ugrásaira! Ugyan, mit képzelsz! Hát Tamara? Csupa báj, olyan, mint egy japán porcelán szobor.
— Lebecsülöd magad! Alakod nagyon nőies, ez a te különlegességed, erősséged. A férfiaknak a lábad előtt kellene heverniük és a karjukban kellene cipelniük téged!