— Szívesen cipelnek is, de hamar leejtenek — nevetett Szima. — Akárcsak Georgij, a volt férjem. Nem kell bemutatnom neked!
— Hát a többiek? Hisz nem ő az egyetlen férfi a világon.
— Persze hogy nem. De mindegyik azt várja az embertől, hogy olyan legyen, amilyennek ő szeretné. Megpróbál a saját ízlése szerint átformálni. De akkor csap be a villám, ha kiderül, hogy erősebb vagy nála! Most kellene aztán kimutatnia a fölényét, de ha hiányzik, megaláz, lealacsonyít a saját szintjére, de ha lehet, még annál is lejjebb.
— Tudom én ezt jól! — bólintott Rita komolyan. — Nos, teszünk fel teavizet? Befejeztük?
— Ha nem vagy még fáradt, vegyük át még egyszer. Kilencig befejezzük, jó?
Rita újra belekezdett Balszisz balettjének adagiójába és egy teljes órán át játszotta, Szima pedig gondosan csiszolta a szabadon választott gyakorlatot. Végül kiszaladt a zuhany alá. Rita ott maradt ülve a pianínó mellett és elgondolkodott.
— Mit szólsz a gyakorlatomhoz? — kérdezte Szima, amikor már a sűrű haját fésülte.
— Nagyon szép. De… — Rita megint elmerengett, mintha a gondolatait rendezgetné —…én azért mégis valami mást keresnék. Hiányzik ebből a kiteljesedés, valamiféle utolsó szárnyalás vakmerő felizzás, olyasvalami, ami lezárhatná ezt a kompozíciót. Mi több, azt mondanám, hogy egy kissé hideg tehozzád. Különben lehet… — Rita elhallgatott.
— Mi lehet? Talán engem látsz hidegnek?
— Néha. Mert ez olyan furcsa: ott, ahol lobognod kellene, nyugodt vagy, olykor meg vad szenvedélyességbe csapsz át.
— Ez nagyon érdekes! Pedig biztosan igazad van — felelte Szima és leült a pamlag szélére. — Nem tudom, miért, de mindig azt gondoltam, hogy az erős, egészséges emberek szerelme szükségképpen könnyed és világos. Nem torzul el és nem silányul el egy szemernyit sem. Ha viszont elmúlik, akkor az “önmarcangolás”, elkeseredés, kétségbeesés nélkül történik. Velem így is történt: könnyebben jutottam túl rajta, mint mások. De nem azért, mert ugráltam örömömben.
— Persze hogy nem azért — helyeselt Rita. — Elég jól ismerlek ahhoz hogy ne tételezzek fel rólad olyasmit, amit egyesek bizonyára gondolnak. Ha neked más az érdeklődési korod, ha leköt a munkád, akkor te biztosan nem az a nő vagy, aki számára csak ez a szerelem létezik.
— Lehet. Mert mindig így történt: fájt, gyötört a bánat, a keserűség, de ugyanakkor már valahol a lelkem mélyén érződött a megkönnyebbülés: lám vége az egésznek, és legalább tisztábban láttam.
– És magányosnak, üresnek érzed magad.
— Igen. A magánytól való félelem bennünk nőkben a legerősebb. Hány szép lány ment feleségül emiatt az útjába kerülő legelső férfihoz, és a mai napig bánja ezt a sietséget. A magány különösen akkor ijesztő, ha öregnek, betegnek képzeljük el magunkat. Ezt a félelmet bizony az anyatejjel szívjuk magunkba, és még abból a régi falusi életből származik, amikor valóban nyomor, keserves élet várt az egyedülálló nőre. De ma már nem. A nő ugyanúgy kenyérkereső, mint a férfi, emberek között van, és mindig akad munka számára öregkorában is. — Szima nyújtózott egyet, miközben gondolatai visszaszálltak a tegnapelőtti eseményekhez, de Rita megrázta a vállát.
— Mi van veled, te kis szerencsétlen? Ó, kalifa, csak nem szerettél bele valami távoli országbeli rabnőbe?
— Nem, csak összebarátkoztunk. Ilyen magas ni, és sokkal idősebb nálam.
— Ez számomra új, Szima! Te hiszel a nő és a férfi barátságában?
— Szeretnék hinni! Néha az az érzésem, hogy mi mai emberek, még nem nőttünk fel odáig. Mindenesetre két nagyszerű férfi is beszélt nekem a barátságról, és mi lett a vége… Az egyik hosszasan fejtegette, hogy mennyire vágyik egy nő-barátra; hogy manapság a kispolgári gondolkodásmód káros befolyása miatt teljesen megszűnt a nő és a férfi között a barátság; hogy milyen nagyszerű lenne barátkozni a szerelem minden kötelező igénye nélkül, mert ő már belefáradt a szerelembe. De semmi sem lett az egészből!
— Talán lett volna, ha csúnyább vagy.
— Nem tudom. De meggyőződésem, hogy a barátság más, mint a szerelem: a barátság kötelező viszonosságot igényel. És egyenlőséget bármi áron. De nem egyformaságot. Érted?
— Persze, és azt hiszem, igazad van, Szima. No de mesélj valamit a kalifa rabnőjéről?
— Azért szeretem az ilyen embereket, mert dolgosak — a szó legteljesebb értelmében!
— Mint az apám és az anyám! — kiáltott fel Rita. — Anya azt mondta, hogy sohasem érez fáradtságot, ha valami érdekes dologról vagy sürgős ügyről van szó.
— Elegem van már az olyan emberekből, akik azt tartják magukról, hogy mindent megtettek a családjukért, az államért, saját magukért. Ezek gyakran naplopók, csak titkolják…
— Aztán mégis hány éves a rabnőd?
— Már nem fiatal, őszintén szólva, sokkal idősebb nálam.
— Nem tudom, nem tudom — csóválta fejét Rita rosszallóan.
— Csalódottnak látszol. Mi nem tetszik?
— Meg mernék esküdni rá, hogy szerelmes vagy, Szima. De én mindig azt hittem, hogy egy igazi, hozzád való férfiba szeretsz bele, aki számára te istennő leszel, aki remeg majd a vágytól és a türelmetlenségtől. Aki csupa fantázia, leleményesség, aki szüntelenül imád és rajong érted. De egy idősebb… Tudom: a tudás, az élettapasztalat, a nagyfokú figyelmesség, rengeteg élmény… De akkor is eltörpül a nagyszerű ifjúi szerelem mellett.
— Megfeledkezel arról, hogy jómagam sem vagyok már oly fiatal, aztán meg… ezeket én már ismerem. És ha tudnád, milyen gyorsan kopik le az újdonság máza, ha nincs meg a kölcsönös megértés. És persze számomra még az is szükséges, hogy mindkettőnknek tág legyen az érdeklődési köre, a férfi pedig méghozzá nagy tudású is legyen.
– Én mást várok. Állandóan rólam ábrándozzon, szüntelenül rajongjon értem, legyen féltékeny, legyen benne bizonyos fokú férfias vadság, hogy egyszerre erezhessem magam istennőnek és alázatos rabnőnek!
— Az ilyesminek rossz vége szokott lenni, Rita! Rég a múlté már a kalózok és a lovagok kora. Életed párja főleg arra ügyel, majd, nehogy többet dolgoztasd, mint amennyit te magad végzel.
— Ne nevess, kalifa, én ezt nagyon is komolyan mondtam. Ha nem sikerül, újfent visszaszerzem a szabadságomat.
— A szabadság csak a legteljesebb magányban lehetséges. Ezt gyakran nem fogják fel az emberek, te sem. Inkább igyunk egy teát. Aztán miféle, a kalifát érdeklő ügyről van szó?
Rita elmesélte azt az esetet, amely izgalomba hozta minden tanítványát a leánykollégiumban. Egy fiatal, törékeny, halvány arcú lány, Nágya beleszeretett egy fiatal, délceg, öntelt “újsütetű” pilótába. Egyiküknek sem volt szobája, ezért Nágya barátnői összébbhúzták magukat és átengedtek egy kis szobát a fiatal párnak a leánykollégiumban arra az időre, amíg nem találnak lakást. Azon az éjszakán, amikor Nágya barátnői a lakodalom után a takarítást végezték, visszataszító jelenetnek voltak a tanúi. Kicsapódott a fiatal pár szobájának ajtaja. A sebtiben felöltözött pilóta a kezében bőröndöt tartva megfordult a küszöbön és ocsmányul elkáromkodta magát. Ifjú felesége, keservesen bőgött és belecsimpaszkodott bősz férjének karjába, de az durván félrelökte, úgyhogy Nágya térdre esett. “Kurva!” — ordított rá a pilóta, aztán kirontott a leánykollégiumból és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy beleremegtek az ablaküvegek.
A barátnői Nágyához szaladtak, felemelték a földről, az ágyra ültették, paplannal betakarták. Az összefüggéstelen szipogásból annyit sikerült kihámozniuk, hogy Nágya nem volt szűz, de ezt nem merte elárulni szerelmesének. Azt hitte, hogy valamiképpen csak sikerül eltitkolnia azt, ami egy kérészéletű és szerencsétlen szerelem nyoma volt. Ám a pilóta úgy érezte, hogy legszentebb érzéseiben sértették meg, hogy meglopták és becsapták. Semmiféle rimánkodás sem hatott a féltékeny férfira, nem is jelentkezett többé. Nágya pedig súlyos depresszióba esett. Szegény lány napokon át a sarokban gunnyaszt: barátnői visszavették régi szobájukba. Ha nincs otthon senki, Nágya nem gyújt villanyt, semmit nem eszik. Valamit tenni kell, fel kell rázni dermedtségéből.