– Én megpróbáltam, a lányok is, de nem sikerült. Mi volna, ha eljönnél és beszélnél vele? Nágya ezt az egyet hajtogatja: az élete nem ér semmit, saját maga rontotta el, kinek kell az ilyen?
— No de az a pilóta is milyen korlátolt! — háborgott Szima.
— Próbáld másképpen nézni a dolgot, őt így nevelték. A férfiak azt tartják: nagyon fontos, hogy ő legyen az első. Bármelyik regényben ezt olvashatod.
— Nem találsz mást, csak ócska könyveket, amire hivatkozz?
— Miért ócskák? Lapozz bele némelyik szovjet könyvbe-ott is minden főszereplő nagyon érzékeny ebben a vonatkozásban. Isten őrizz, hogy a hősnőnek a múltjában legyen egy férfi, mert akkor elkezdik kínozni, megalázni. Mit vársz te a pilótától? Azt várta, hogy minden úgy legyen, ahogy neki tanították. Az az ostoba Nágya pedig gyáva volt és nem merte neki megmondani!
— A könyvekkel kapcsolatban igazad van. Margarita. De ami a gyávaságot illeti… Mit csináljon? Álljon vigyázzba, és jelentse: tudod, én nem vagyok szűz, ha akarod, szeress, ha nem akarod, ne szeress? Van ebben valami undorító…
— Ugyanakkor semmit sem mondani szintén nem helyes. Mintha bujkálnál az elől, aki szívednek a legkedvesebb a világon — vágott vissza Rita.
— No igen, így sem jó, úgy sem jó. Hát akkor hogyan? — töprengett Szima. — Megvan, eszembe jutott valaki, aki a borotva éléhez hasonló legfinomabb vonalról beszélt, amely két bizonytalan szélsőség között húzódik. Margarita, én felhívom és megbeszélem vele Nágya dolgát.
— Ki az? Jaj, Szerafima, miért van egyszeriben szükséged mások tanácsára? Megbutultál volna?
— Te ne beszélj butaságokat!
— Végül is, ki az az ember? Akadémikus, professzor?
— Nincs ilyen magas rangja. Tudományos munkatárs vagy orvos, nem tudom pontosan.
A geofizikus professzor hevesen ostromolta Andrejevet, hogy közölje vele Girin címét. Andrejev azt hajtogatta, hogy még nem tudja, hol lakik a barátja, aki nemrég érkezett Moszkvába, és hogy a címnyilvántartó sem tud felvilágosítást adni: Girin bizonyára még csak ideiglenesen jelentkezett be. A geofizikus szitkozódásba tört ki.
— Natasa megöl, ha cím nélkül megyek haza. Azt mondja, hogy még soha senki iránt nem érzett ilyen határtalan hálát.
— Girin viszont azt mondaná erre, hogy ez a pszichikum túlterheltségének a következménye. Orvosságot javasolna, hogy megszüntesse ezeket a vad kitöréseket.
— Próbáld csak ezt mondani Natasának, amikor fiúnk már fel tud kelni. Egy rövid gyógyszeres kúra, kétszeri hipnózisos kezelés, és megtörtént a csoda! — kiáltott fel a geofizikus.
– Éppen az a szép, hogy nem történt csoda. Egyszerűen — az orvos józan esze, tudományos felkészültsége tette ezt. De már eszembe is jutott, hogyan tudhatod meg a címét: hívd fel az intézetét, véletlenül emlékszem a nevére. Csak hát megmondom neked, hiába fárasztod magad.
— De hiszen Natasa számára… Nem, nem, hazudok, az én számomra is fontos…
— Verocska, tessék egy óriási bonbon. A munka befejezésének örömére akár össze is csókolózhatnánk… Különben hát nem érdemes, mert a vőlegényed nagyon haragos — mondta elkomorodva Szergej, az egyetemista, Girin segédje. — És most mi következik, Ivan Rogyionovics? A maga kísérlete?
— Igen. Annyi anyagot dolgoztunk fel a professzorunk számára, hogy három hónapig ki sem látszik a munkából. A megállapodásunk értelmében most már használhatom a laboratóriumot… és igénybe vehetem magukat, ha kedvük van hozzá.
— De még mennyire van! Az eidetikára gondolt?
— Eltalálta. Érdekes embereket válogattam össze.
— Tulajdonképpen mi is az? — kérdezte a laboránsnő.
— Néha előfordult rendkívül erős vizuális képzelgés. A gondolati képek oly megdöbbentően élénkek és életszernek, hogy reálisabbaknak hatnak, mint a valóságos élet. Ha egy ilyen ember elé vásznat feszítünk ki, mesélés közben szinte kivetíti a vászonra a gondolati képeket, mintha csak egy ablakon keresztül látna valamit, ami a valóságban történik.
– És ez a létrejött kép változatlan marad az agyában?
— Rendszerint. De az is előfordul, hogy egymásután váltakoznak a képsorok, alkalmasint az elképzelt esemény fejlődésének megfelelően.
— Ez igen! Szeretnék ilyen képességgel rendelkezni.
— Nincs kizárva, hogy magánál is előfordult már. A belső látás egyáltalán nem ritka jelenség, sok gyereknél tapasztalható, akik később elvesztik ezt a képességüket.
— Fogadjunk, Verocska, hogy nálad még sohasem fordult elő — szólt közbe Szergej.
— Honnan gondolod?
— Különben okvetlenül belém szerettél volna.
Girin mosolyogva hallgatta fiatal munkatársainak baráti évődését, de közben az előtte álló kísérleteken töprengett. A vizsgált probléma lényege az, hogy egyes esetekben a gyerekek eidetikus képzelgése több információt tartalmazott, mint amennyit valamennyi — rendelkezésükre álló — módszer segítségével a külvilágból meríthettek. Az idealisták ezt az információ-többletet vagy az anyagtalan pszichikai érzékelések valamiféle világának létezésével magyarázták, ahonnan a kisgyerek lelke állítólag a legszokatlanabb értesüléseket kapja, vagy még inkább — a halál utáni lélekvándorlásról szóló tanításnak megfelelően — az előző élet emlékével. A tudomány természetesen nem fogadhatta el ezt az idealista “magyarázatot”. Ám a misztikum határozott megcáfolásához ki kellett dolgozni az igazi magyarázatot. A kibernetika fejlődésével kezdtek kirajzolódni a gondolkodás és memória sok érthetetlen folyamatának látható anyagi körvonalai. Girin most már hozzáfoghatott a kísérletekhez, jóllehet még csak kereste a módszert és nem érte el azt a céltudatosságot, amely a tudományos vizsgálatokra jellemző, de már számos tényt gyűjtött össze. Olyan felnőtt embereket kellett találnia, akik megőrizték eidetikus képességüket, akik önként alávetik magukat a kísérleteknek és akik le tudnák írni érzékeléseiket. Talált ilyeneket: egy egyetemista lányt egy mérnököt, egy festőművészt meg egy villanyszerelőt. Mindnyájan égtek a vágytól, hogy a tudomány hasznára lehessenek, úgyhogy Girinnek csak időre volt szüksége, helyesebben — szabad laboratóriumra. Most hát itt az alkalom!
— Magát keresik, Ivan Rogyionovics! — kiáltotta neki a laboránsnő a laboratórium túlsó végéből és átadta a kagylót.
Girin nem jött rá rögtön, hogy kié ez a halk hang, és hogy milyen nagy örömet jelent a számára ez a hívás. Beszélgető partnerének hangjából világosan kiérezte az izgalom árnyalatát, ami azt súgta neki, hogy a beszélgetés a hívó fél számára sem volt közömbös, és ettől még jobb kedve kerekedett. Azt felelte, hogy őneki a mai nap a legalkalmasabb, mert holnap megkezdődnek a kísérletek. A lány beleegyezett. Girin egy darabig még ott állt a telefon mellett és azt számolgatta, hogyan is áll az idejével. Itt talált rá az egyetemista, aki az előző munka után maradt feljegyzéseket, diagrammákat, látómezősémákat, a kísérletek jegyzőkönyvének fogalmazványait szedegette össze.