De most nem a gépről van szó, hanem arról, hogy mindaddig nem tudtunk rájönni a rendeltetésére, amíg magunk nem alkottunk hasonló, természetesen sokkal tökéletesebb szerkezeteket. Évezredek óta állunk értetlenül nem egy primitív gép előtt, hanem az igen tökéletes és bonyolult biológiai gépezetek előtt, amelyeket ugyanazok a fizikai, kémiai, mechanikai törvények irányítanak, mint bármely általunk létrehozott gépet. Csak a legutóbbi években — századunk negyvenes-ötvenes éveiben — szárnyalt hallatlanul magasra a tudomány, és szélesedett ki határtalanul látóhatára. Az egész emberiség meggyőződhetett hatalmáról, amely tőlünk függ, hogy gonosz-e, vagy jó.
A tudomány lendülete erőt ad nekünk ahhoz, hogy hozzáfogjunk a természet legbonyolultabb alkotásának, a gondolkodó lénynek, az embernek a tanulmányozásához. Már korábban is tanulmányoztuk az embert, de naivul azt hittük, hogy egy közönséges műtőkés, egy mérleg és holmi primitív vegyi elemzés megoldhat olyan kérdéseket, amelyeknek a megértéséhez kvantummikroszkóp, elektronikus analizátorok és számítógépek szükségesek. A biológia és az emberről szóló összes tudomány számára lehetővé vált, hogy feltárja a szervezetnek számunkra azelőtt hozzáférhetetlen sajátosságait.
Girin beszélt az állatok történelmi fejlődésének mérhetetlen hosszú útjáról, amely végül az ember kialakulásához vezetett. Beszélt a sok millió igen finom kapocsról, amelyeknek a külvilággal összekötő szálai át- meg átszövik a szervezet valamennyi sejtjét, amelyek a fény, a hő, a hang körülöttünk száguldó és vibráló áramlataira és különböző molekuláris és mágneses kisugárzásokra reagálnak. Beszámolt az öröklési mechanizmusokról, amelyek nemcsak az új ember létrejöttéhez szükséges összes információt adják tovább, hanem a letűnt nemzedék rengeteg emlékét is, amelyek az ösztönökben és az agy tudatalatti működésében tükröződnek…
…Az ember tudatalatti területe igen nagy. Még elképzelnünk is nehéz a benne rejlő ösztönös emlékezet befogadóképességét. A vadember életében a tudatalatti pszichikai folyamatok elsőrendű szerepet játszanak a fajfenntartásban, és az állatok sokkal nagyobb mértékben automatizáltak, “robotizáltak”, mint ahogy azelőtt képzeltük…
— A szépről, az esztétikáról, az erkölcsről alkotott fogalmaink alapjai mélyen a tudat alatt nyugszanak, és ahogy a gondolkodás folyamán érintkezésbe lépnek a tudattal, alakulnak át értelmes képekké és érzésekké. Elnézést, tudom, hogy nem eléggé világos a magyarázatom. Ezzel be is fejezhetném hosszúra nyúlt előadásomat. Csak még azt szeretném hozzátenni, hogy a szép érzékelése, az esztétikai élvezet és a jó ízlés mind a sok millió előttünk járt nemzedék tudat alatt elsajátított élettapasztalata, amely arra irányul, hogy kiválasszuk azt, ami a legtökéletesebben van felépítve, ami a leguniverzálisabb, a legelőnyösebb a létért való küzdelem és a fajfenntartás szempontjából. Ez a lényege elsősorban az ember vagy az állat szépségének, mivel számomra, a biológus számára ez könnyebben megfejthető, mint a hullámvonalak tökéletessége, az épület arányai vagy a hangok harmóniája.
Girin elhallgatott. A terem felmorajlott, és abban a pillanatban felállt egy rövid kecskeszakállas kövér férfi.
– Úgy látom, hogy ön az esztétikánkat holmi tudat alatti érzések szintjére süllyeszti. Ez kegyetlenebb, mint az egész Freud! — Aztán a hallgatóság felé fordult, mintha meg akarná osztani vele felháborodását.
Girin nem hagyta, hogy kimondja a következő, nyilván alaposan előkészített mondatát.
— A süllyesztés kifejezés nem felel meg a valóságnak. Ne játsszunk üres szavakkal. Azt hiszem, hogy a szép érzékelésének alappillérei a tudat alatti emlékezetünkben gyökereznek és nem holmi természetfölötti sugallat következményei, hanem számtalan nemzedék nagyon is reális, rendkívül hosszan tartó tapasztalatainak szülöttei. Ami pedig Freudot illeti, itt valami félreértésről van szó.
Freud és követői ugyanazt az anyagot használták fel, amelyet én, vagyis az ember pszichikai tevékenylégét. De Freud, aki lemerült a lélek mélyére, be akarta bizonyítani cselekedeteink állati, primitív motívumait. Freud azzal, hogy a pszichikum alapjait négy-öt érzékre egyszerűsítette le, a legprimitívebb módon eltorzította a valóságot. Elvetette az öröklődési információ egész roppant bonyolult kapcsolatát és teljesen figyelmen kívül hagyta a társas ösztönök nagymérvű befolyását, amelyet sok millió éves kiválasztódás rögzített. Ez amellett, hogy gondoskodott az utódlásról, lerakta pszichikumunkban az önfeláldozás, a gyengédség és az altruizmus szilárd alapjait, amelyek megzabolázták a sötét állati önzést. Freud és követői miért feledkeztek meg arról, hogy az ember már ősember korában ki volt téve a társadalmi jellegű természetes kiválasztódásnak? Hiszen főként azok a közösségek maradtak fenn, amelyeknek a tagjai szilárdabban kiálltak egymásért, képesek voltak a kölcsönös segítségnyújtásra. A freudisták az ember egész tényleges őstörténetét elhagyták, és megmaradt nekik — akárcsak a porig leégett ház kéményei — néhány elemi ösztön, amelyek inkább a bárgyú puhányokra, semmint a gondolkodó lény igazi pszichológiájára vonatkoznak. Nekem mint dialektikus materialistának, szovjet biológusnak az a feladatom, hogy rájöjjek: az érzések és a gondolkodás primitív alapjaiból hogyan képződik, válik reálissá és anyagivá mindaz a nagyszerű, szép és magasrendű, ami az embert emberré teszi és ami megkülönbözteti a freudi iskola szüleményeitől, a szörnyetegektől. Világos?
— Lehetséges — felelte homlokát elégedetlenül ráncolva a szakállas művész. — Csak nem azt akarja mondani, hogy a szépség, különösen az ember, a pompás emberi test szépsége csupán az anyatejjel magunkba szívott érzés, amellyel tisztázzuk, hogy a berendezés szabályos-e és alkalmas-e a fajfenntartásra? Ez már afféle állattenyésztés, és sértő, különösen a nőkre nézve!
— Tegye még hozzá, hogy embernek lenni is szégyen, mert vannak belei, azokkal együtt meg bizonyos szükséges funkciók, és hogy mindennap enni kell — válaszolta Girin nyugodt hangon és — ahogy azt Szima látta — egy kissé szomorúan. Szavai hangos nevetést fakasztottak a teremben.
Ez a felfogás nem új — folytatta. — Századunk elején a tudósok körében divatban volt szemére vetni az embernek a tökéletlenségét, a természetet pedig, amely létrehozta, ostobának tartani. Az emberi szem tanulmányozása közben például még Helmholtz is így kiáltott feclass="underline" “De rossz optikus az Úristen! Én sokkal jobb szemet alkottam volna!” A nagy tudós csak a formális gondolkodásmódja miatt mondott ostobaságot. Helmholtz még távolról sem ismerte a természet dialektikáját, különben rájött volna, hogy a szemnek többféle rendeltetése van, amelyek olykor teljesen ellentétesek, mint például a fényérzékenység és a látásélesség, ugyanakkor csodálatosan ki tudja egyensúlyozni ezeket az ellentéteket. Mi pedig, akik nagy utat tettünk meg Helmholtz óta, még mindig nem rendelkezünk olyan műszerekkel, amelyek a fénynek csupán két-három kvantumát érzékelik, mint a szem. A szem optikai tökéletlenségét pedig a látás tapasztalatával maga az agy csodásan korrigálja. Tehát az emberi szervezet igen bonyolultan és nagyszerűen van felépítve, de annak az anyagi világnak alkotása, amely kettős, dialektikus felépítésű. A szervezet maga is sok ellentmondásból áll, amelyeket kolosszálisán hosszú fejlődés útján küzdött le. A szervezetnek semmilyen lehetősége sincs arra, hogy túljusson az anyagi világ határain, ezért valamennyi érzésünk, fogalmunk, ösztönünk- reagálás a nagyon is anyagi dolgokra, így van ez a szép érzékelésével is: az a nagyon reális és fontos dolgok visszatükröződése, ha a nemzedékek öröklődési, tudat alatti emlékezetében rögződött és világszemléletünk egyik alappillérévé vált — másként ez nem lehet, különben visszasüllyednénk az idealizmus állóvizébe. Ha pedig így van, akkor a szép érzékelésének alapvető törvényszerűségei alávethetők a tudományos kutatásoknak. Azelőtt ez lehetetlen volt, de most eljött az ideje!