A hátsó sorokból előrefurakodott Girinhez egy vastag, fekete keretes szemüveget viselő, fekete képű fiatalember.
— Egy pillanatra, kérem! Ön arról a vékony határról beszélt, amely két ellentétes rendeltetés vagy folyamat között húzódik és azt képletesen egy mutatóhoz hasonlította, amely két ellentétes jel között rezeg. Csakhogy ez akkor matematikailag nulla, a szépség pedig mint tökéletesség, szintén matematikailag nulla. Avagy más szóval, a szépség célszerűség és életenergia együtt. A nulla kettősségét zárja magában.
Girin hirtelen megtorpant.
— Tudja, ez nagyon mély gondolat! Valóban, ez eszembe sem jutott. Az indiai matematikusok, akik sok évszázaddal az európai gondolkodók előtt felfedezték a nullát, abszolút tökélynek, olyan számnak tartották, amelyben az ő kifejezésük szerint “kettősség jön létre”. A szépség mint az ellentétek közötti nullavonal, mint egy dialektikus probléma legbiztosabb megoldásának vonala, mint olyasmi, ami egyszerre két oldalt, két lehetőséget tartalmaz — igen pontos dialektikai megfogalmazás. Maga remekelt, fiatalember!
Girin elővette kis noteszát, gyorsan felírta telefonszámát, átadta az örömtől elvörösödő fiatalembernek, aztán végképp hátat fordított a hallgatóságnak, nem törődött többé senkivel, egyenesen Szimához ment, aki zavarba jött, amikor észrevette, hogy az általános figyelem középpontjába került. Girin a leeresztett szempillái alá nézett.
— Ha nincs egyéb elfoglaltsága, akkor menjünk gyalog. Amikor előadást tartok, csupa izgalom vagyok, és ez sok idegi energiámba kerül.
— Nekem meg néha úgy tűnik, hogy maga olyan sokat bír és olyan higgadt, mint egy gondolkodó gép — felelte Szima. — Persze hogy menjünk gyalog, szabad vagyok egész nap.
Az utcán szél kavarta az esőt. Szima lehajtott fejjel lépkedett és oldalról rá-rápillantott Girinre. Közben fintorgott, mert az esőcseppek csiklandozták. Vízcseppek csillogtak sűrű, hullámos haján.
— Hát a szépség két lépcsőfoka nem rémítette el? Egy szép hölgy… — kezdte Girin.
– Észrevettem. Úgy nézett magára, mint valami Mefisztóra, vagy legalábbis mint egy hivő az istenkáromlóra. De engem a saját tudatlanságom ijesztett meg. Ez legalább olyan félelmetes, mint egy szakadék.
Girin elnevette magát, Szima pedig elpirult.
— Tudom, hogy nem jól fejeztem ki magam. Maga el sem tudja képzelni, hogyan is élhet valaki, aki ilyen keveset tud az életről és a világról. Tudja, mire emlékeztetett engem? — Szima már-már szomorkás, halk szavaiba váratlanul gúnyos árnyalat vegyült. — De nem haragszik meg rám?
— Nem. Csak előbb még hadd mondjam meg, hogy félreértette a nevetésemet. Gyakran fog el az az érzés, hogy keveset tudok, és a képzettségben tátongó szakadékok is ismerősek előttem. Igen, igen, látom, hogy nem hiszi el, pedig így van. Nos, mihez hasonlítottam?
— Egy kutyák által bekerített medvéhez vagy vadkanhoz. Az egyik kutya máris ugrik, egy villámgyors fordulat, csattognak az agyarak, és a kutya máris messzire repül, aztán a másik ugrik, és megismétlődik az előbbi jelenet.
— Szereti az állatokat? — kérdezte nevetve Girin. — Általában, vagy csak a kutyákat?
– Általában szeretem az állatokat, de a kutyákat nem mind. A fasizmus, a háború, a koncentrációs táborok óta nem szeretem a rendőrkutyákat. Förtelmesek: gonosz kutyák, üldözik, kiszimatolják, szétmarcangolják az embereket. Ha erről olvastam, vagy erről szóló filmet láttam, mindig sajnáltam, hogy az ember már nem olyan ügyes, mint az őskorban volt, amikor akár egy tucat ilyen förtelmes bestiát is könnyűszerrel szétkergetett…
Girin kíváncsian hallgatta a lány határozott szavait. Szima, úgy látszik, ha meggyőződés fűtötte, egy kissé szaggatottan beszélt.
— Menjünk el egyszer az állatkertbe. Szeretek ott csatangolni, nézegetni az állatokat és közben a biológiai törvényeken töprengeni.
— Menjünk el, okvetlenül! Kár, hogy rossz az idő, mert akár most is kimehetnénk. Felszállunk a trolira, és az ötödik megálló máris a Kudrinszkaja. Úgy látom, még nem nagyon ismeri ki magát Moszkvában?
— Több év is kell ahhoz, hogy az ember otthonosan mozogjon Moszkvában, ha csak nem lesz sofőr. Én annyira megszoktam már Leningrád szimmetrikus utcahálózatát.
Szima elgondolkodva nézett végig a szemerkélő esőtől homályos ködbe vesző Szadovaja körúton, amely a robogó teherautók dübörgésétől visszhangzón.
— Ha kedve tartja, jöjjön fel hozzám. Kap egy jó teát, minőségét garantálom. Nevelőanyám nagyon jó teát főzött, tőle lestem el a főzés fortélyát.
— Főzött? — hangsúlyozta a szót Girin.
— Meghalt ötvenhatban.
— Maga hány éves volt akkor?
— Huszonkettő. 1934-es születésű vagyok.
— Soha sem hittem volna! Azt gondoltam, hogy huszonkéthuszonhárom éves, márpedig én, a hivatásos orvos, ritkán szoktam tévedni.
— Pedig bizony huszonnyolc vagyok.
— Férjnél van?
Szima hirtelen Girin felé fordult.
– Úgy látom, kezd leszállni a magasból a földre!
— Ez nagyon jó, mert nem vagyok alkalmas égi lakónak. De miért mondta ezt?
— Gondolja, hogy egy férjes asszony sétálgatna magával az utcán ilyen rövid ismeretség után? Mi több: meghívná teára a lakására?
— Mi ebben a furcsa?
— Az én szempontomból semmi. Ezért is hívom meg. De én egyedül élek. Képzeljen el egy férjet, aki abban a kispolgári szemléletben nevelkedett, hogy férfi és nő között semmiféle barátság nem lehet; hogy ha egy ilyen pár megy az utcán, az csakis kivételes esetekben fordul elő. Nálunk még a híres nóta szerint is csak a férfibarátság önzetlen. Hát a női?
— Ez bizony így van — bólintott rövid hallgatás után Girin. — Rossz pszichológus vagyok én.
— Pszichológusnak biztosan jó maga, csak az a kár, hogy a tudománya olyan keveset foglalkozik az erkölccsel és etikával.
— Már megint igaza van, Szima, és nem is tudja, mennyire. Mi lesz a teával?
— Jöjjön. Itt lakom a közelben, abban a mellékutcában, jobbra.
Az út hátralévő részét időnként egymásra pillantva, némán tették meg. És Girinnek minden egyes alkalommal nagyot dobbánt a szíve, tudtára adva, hogy milyen jó, hogy ebben a számára még idegen nagyvárosban él ez a csodálatos lány, akivel a jó szerencséje hozta össze. Csodálatos? Látszólag semmi rendkívüli nem volt Szimában. Nagy szürke szeme? De hiszen van épp elég nagy szemű nő, jóllehet az olyanok, mint Szima ritkaságszámba mennek. Gyönyörű alakja? A divatmajmolók bizony kiselejteznék. A fekete haj, a szürke szem és a nagyon sima, barna bőr kombinációja? Nem, ez nem az igazi… Talán a legcsodálatosabb a nem szembetűnő vonások összessége, amely egészében véve sokkal szebb, mint a leghatásosabb külső… “Meg kell hagyni — mosolygott magában Girin —, józanul gondolkodom”. “Megfoghatatlan tökély”: talán ez volna Szima legbiztosabb meghatározása. Nem, helytelen, nem megfoghatatlan, hanem annyira szemmel látható, hogy valószínűleg nincs olyan férfi, sőt nő sem, aki ne követné Szimat kissé meghökkent tekintettel, bár eleinte semmi különöset nem lát a lányon. Hát igen, a szépség teoretikusa belezavarodott. Ó, megvan! Matematikai kifejezés, ugyanaz, amelyről a fiatal matematikus beszélt: “dialektikus kétoldalú harmónia, nullavonal”. Szima és a “nulla” — Girin ezt komikusnak érezte, és elmosolyodott.