— Eszébe jutott valami? — kérdezte Szima.
— Magára gondoltam, a vonzerőre általában és a magáéra különösen.
— Milyen lehet az a vonzerő, amely nevetséges?
– Én vagyok a nevetséges, nem pedig a vonzerő.
Szima vállat vont, s ezzel az egy mozdulattal jelezte, hogy nem érti sőt egy kissé komikusnak tartja a dolgot. Odaértek egy padlásszobás kis családi házhoz: szűk udvarban állt, ahol néhány csenevész fácska bóbiskolt. Vörösesbarna színe megkopott helyenként a vakolat is lehullott, alóla előtűnt a félig elkorhadt ferde farácsozat. A kis házzal, amelyet valószínűleg hamarosan lebontanak, nem sokat törődhetett az ingatlankezelő vállalat.
— Az én lakásomba erre kell menni — mondta Szima zavartan s elindult a kinti vaslépcső felé, amely az udvarra néző félemeletre vezetett. Kulccsal kinyitotta a fekete viaszosvászonnal borított ajtót.
— Nem valami takaros ház, de nekem gyakorlatilag különálló lakásom van. Itt vegye le a kabátját. — Szima felgyújtotta a villanyt és Girin egy szekrény nagyságú előszobában találta magát A gyakorlatilag különálló lakás” padlásszoba volt. Egy része le volt választva és apró konyhává alakítva, amelynek sarkában zuhanyozó volt elkerítve. De a moszkvai normákhoz képest Szima lakása mégiscsak tágas volt: szobája nagyobb, mint a Giriné.
Szima leültette vendégét a díványra, és eltűnt a konyhában. Girin kíváncsian körülnézett. Semmi sem fedi fel annyira egy ember természetét, mint a lakása. Széles pamlag, súlyos, sötét tölgyfából készült kisasztal, durva szőnyeg a padlón — minden rendesen le volt törölve-söpörve, és tökéletes tisztaság uralkodott a lakásban. A tisztaság kellemes meglepetés volt Girin számára, mert a mennyezeten látható, beázott tetőről árulkodó foltokból ítélve a szobát nem volt könnyű ilyen ragyogóan tisztán tartani.
A széles tükör a szoba szabadon hagyott végében és ugyanott a falhoz erősített gömbölyű rúd meghökkentette Girint de aztán eszébe jutott a művészi torna. Az egyetlen értékes bútordarab a pianínó volt, amely nyitva állt itt, és tartója kottát támasztott. A falon két reprodukció függött egyszerű keretben: az egyik Boriszov-Muszatov akvarelljét ábrázolta, a másik Andrej Szokolovnak egy távoli bolygóról festett fantasztikus és színpompás tájképét.
A berendezés leplezetlen szegénysége és egyszerűsége meghatotta Girint, aki maga is spártai módon élt. Felállt, a pianínóhoz lépett, s megnézte a kottát. Rahmanyinov Elégiája — lágy, csengő dallamok. Girin észre sem vette és ujjai már végigfutottak a billentyűkön. Magas hangok trilláztak, majd mélyebbre ereszkedtek.
Girin megérezte Szima jelenlétét, és megfordult. A lány örömteli csodálkozással nézett rá. Szeme elsötétült és még nagyobbra kerekedett. “Olyan, mint egy marsbeli királykisasszony” — futott át Girin agyán, majd így szólt:
— Rahmanyinovot nagyon szeretem.
— Ez nem az én kottám, hanem a Ritáé — felelte Szima. — Előadásra készül. Az Elégia nagyszerűen illik könnyed és szinte kígyószerű mozdulataihoz, mert annyira dallamos, és hangjai valósággal hömpölyögnek.
— Rita a barátnője? Ó, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe: Rita Andrejeva! Régóta ismerem, helyesebben az apját.
— Igazán? ö a legjobb barátnőm.
— Valóban kicsi a világ. És milyen zenét választott a maga számához?
— Az adagiót az Egle, a siklók királynője című balettből.
— Soha nem láttam és nem hallottam.
— Balsis litván zeneszerző legújabb alkotása. Ha akarja, eljátszom, de csak később, mert kihűl a tea. Üljön ide. Az az érzésem, hogy maga szereti az erős teát.
— Eltalálta, jóllehet nem jellemző egy otthon ülő emberre.
— De hiszen maga harcolt? Az is “vándorlással” jár.
— Megint csak igaza van.
…Szima teát töltött a tarka színű csészékbe és leült a pamlagra, Girin széke mellé.
— Tegye fel a polcra, legyen szíves, több helye lesz az asztalon. — Szima átadott neki két fehér papírral borított könyvecskét.
Girin mellett a sarokban egy festetlen fapolc húzódott, amelyen rengeteg könyv sorakozott. Girin a szeme sarkából a polcra pillantott és megállapította: “Egyetlen életmű sorozat sincs”. Aztán átvette a könyveket, amelyek ismerősnek tűntek, aztán felkiáltott:
— Skapszkaja! Szereti?
— Nagyon. Maga is? Furcsa…
— Miért?
— Női versek, sokan azt tartják róluk, hogy is mondjam csak…
— Tudom. Megénekli a primitív, szinte már állati érzéseket. Mint minden rosszindulatú vélemény, ez is túloz. Automatikusan eltúlozzuk azt, ami nem tetszik nekünk, de ezzel kevesen vannak tisztában. Különben kevésbé figyelnénk arra a rosszra, amit az emberekről mondanak. Nem tudom, észrevette-e, hogy a rossz véleményt mindig súlyosabbnak tartjuk, mint a jót, holott a legcsekélyebb okunk sincs rá. Ennek alapja ugyanaz a pszichológiai hatás, amely arra kényszerít bennünket, hogy megijedjünk a váratlan hangtóclass="underline" ez a vadak világában élő állatnak, vagy a civilizált világban élő tulajdonféltő individualistának félelme és óvatossága… De térjünk vissza Skapszkajához. Én azt mondanám, hogy tudományos hitelességgel ábrázolja a nemzedékek kapcsolatát, jelene a múltat tükrözi. Hogy is van ez nála:
— Ez az egyik legszebb verse — örvendezett Szirma. — De nekem még ennél is jobban tetszenek ezek a magasztos sorok:
— Az anya jövőbeli mindenhatóságának tudata. Ami azt illeti, hamarosan eljön az idő, amikor a nő felismeri igazi erejét, és minden nő boszorkány lesz.
— Ugyan már! — nevetett Szima, és Girin megint elgyönyörködött rendkívül szabályos fogsorában.
– Én nem tréfálok. A “boszorkány” szó az oroszban a “tudni”, ismerni szóból ered és azt a nőt jelölte, aki többet tudott, mint a többiek, és aki emellett tisztára női intuícióval volt felvértezve… Én mindig kész vagyok, képletesen szólva, poharamat emelni a boszorkányokra, az éleslátású, vidám, bátor nőkre, akik egyenrangúak a férfiakkal!
Szima rátette meleg, száraz kezét Girin ujjaira:
— Nem is tudja elképzelni, milyen szép ez! — Hirtelen fülelni kezdett, sőt felkelt a pamlagról és ügyesen kikerülte az asztal sarkát.
Girin is meghallotta a sietős, inkább szaladó lépteket a lépcsőn. Szima kinyitotta az ajtót, cuppanós csók hallatszott. Aztán egy magas, vöröses hajú lány a mindennapos vendég magabiztosságával rontott be a szobába a háziasszony kíséretében. Amikor megpillantotta a vendéget, megtorpant.
— No nézd csak, Ivan Rogyionovics? Maga az — és éppen itt Szimánál? Miért?
— Rita, miket beszélsz? — szólt zavartan Szima. — Még azt gondolod…