— Semmit sem gondolok, csak éppen bolond vagyok! Én ugyanis régóta ismerem Ivan Rogyionovicsot, és apa sokat beszélt nekem róla. És most egyszerre… — Mosolyogva bámult Girinre — itt van Szimánál. Hi! Hi! De ne haragudj rám, és ne hegyezd a füledet. Azért szaladtam fel hozzád, kalifám, hogy megosszam veled a felháborodásomat. Egész csoportunk segített egy építkezésen, ahol alaposan összevesztem valakivel. Még most is tombol a düh bennem!
— Előbb ülj le. Kérsz egy teát?
— De még mennyire. De én megzavartalak benneteket. — Rita felkapta a teáskannát és kiszaladt vele a konyhába. Girin az órájára pillantott.
— Hová siet? — kérdezte Szima csalódottan, aminek viszont Girin megörült.
— Mennyi idő alatt lehet innen eljutni a Lenin sugárútra?
— Pontosan melyik részére? A Lenin sugárút nagyon hosszú.
— Az Építők harmadik utcájába.
— Hát legalább negyven perc.
— Akkor van még húsz percem. Azt ígérte, hogy eljátssza nekem Eglét, a siklók királynőjét.
— Miért érdekli ennyire?
— Szeretném tudni, milyen zenét választott a leendő szerepéhez.
Szima engedelmesen leült a pianínóhoz s fellapozta a kottát. Szépen játszott, legalábbis Girin műkedvelői fogalmai szerint. Rita, vigyázva, nehogy zajt csapjon elhelyezkedett a pamlagon és egyik teát a másik után itta. A magas hang hirtelen megszakadt, és Szima a forgószéken Girin felé fordult. A férfi megdicsérte az adagiót.
— Azt hittem, nem fog tetszeni magának — mondta a pamlagon ülő Rita. — Modern alkotás. Maga biztosan a klasszikus műveket kedveli, mint a legtöbb magakorú ember.
Szima Girin háta mögött a fejét csóválta. De a férfi, akárcsak az imént, őszintén nevetett.
— Maga aligha ismeri ezt a spanyol közmondást: “A férfiak csak színlelik, hogy szeretik a száraz bort, a vékony lányokat és Hindemith zenéjét. Valójában mindnyájan az édes bort, a telt nőket és Csajkovszkij muzsikáját kedvelik.”
— Valóban nem ismertem! — nevetett Rita.
— Tréfán kívül, nagyon szeretem Csajkovszkijt és általában a dallamos, melodikus műveket…
— Megértem — mondta Szima.
— Ismerőseimnél egyszer végignéztem a televízióban a műkorcsolya-világbajnokságot. Két pár szerepelt, mind a kettő kanadai és mind a kettő kiváló versenyző volt. Nem emlékszem már, hogy hányadik helyen végeztek, de közel az elsőhöz.
— Láttuk! Tudjuk, kikről van szó! — kiáltott fel Szima és Rita szinte egyszerre.
— Nagyon rokonszenves lányok voltak! — folytatta Rita —. Hasonlítottak egymáshoz, alacsonyak, feketék, igazi franciák voltak. Alakra meg majdnem olyanok, mint a Szima.
— Jól van, ne szakítsd félbe Ivan Rogyionovicsot.
— Ha emlékeznek rájuk, nincs is mit magyaráznom. Az egyik pár valamilyen klasszikus zenerészletre végezte a gyakorlatát, és minden egyes finomra csiszolt mozdulatuk simán, elegánsan, bravúros könnyedséggel olvadt össze a muzsikával. Nagyszerűek voltak! De aztán kifutott a másik pár, és lendületes, gyors, pattogó ritmusú táncba kezdett. Nem értek hozzá és nem tudom, melyikük tudása volt magasabb színvonalú. De valami azt súgta nekem, hogy a pattogó, gyors ütemű tánc a szebb.
— Ez remek — jelentette ki Rita. — Mert akkor Szima is tetszeni fog magának. Mi egymás ellentétei vagyunk. És közülünk éppen Szima az, aki lendületes, gyors, csupa pattogó ritmus. Ezért választotta ezt az adagiót.
– Én Rahmanyinov szimfonikus táncait szerettem volna — mondta Szima —, van azokban egy rész, amely roppant tetszik nekem… Elnézést, Ivan Rogyionovics, mi csak beszélünk, beszélünk, magának pedig már menni kellene.
– Ő maga az oka, hisz olyan érdekes dolgokat mond — jegyezte meg Rita.
— Nagyon szívesen maradnék, de vár egy betegem. Beteghez nem szabad késve érkezni, se régi orvosetikai szabály.
— Maga praktizál, gyógyít is? — kérdezte Szima, miközben kikísérte Girint a szekrényszerű előszobába.
– Ó, nem! Így is alig van időm a kutatásra. Ennek ellenére előfordul, mert stafétabotként adnak át az egyik súlyos beteg hozzátartozói a másik beteg rokonainak. Arról van szó, hogy jó diagnoszta vagyok. Mikor látjuk egymást.
— Ha akarja, holnap. Nincs telefonom, de fel tudom hívni. Mondja meg, hogy mikor.
Másnap Girin éppen lefelé ballagott a sötét lépcsőházban az intézet alagsorába, amikor úgy érezte, hogy aznap valami kellemes meglepetés éri. Ez nem volt kapcsolatban a monoton kísérletsorozattal. Nem volt napirenden semmiféle érdekes tudományos vita, az újabb “áldozatokat” — Szergej így nevezte a kísérleti alanyokat — csak a jövő héten rendelik be a laboratóriumba. Verocskát már két napja elengedte valami tanulmányi beszámolóra, ma Szergejjel rendbe raknak mindent, ő meg… Szima telefonját várja.
A telefon nem este szólalt meg, ahogy Girin várta, hanem akkor, amikor éppen benyitott a laboratórium vaskos ajtaján. Szima hangja a visszafojtott türelmetlenségtől idegesen csengett. Nagyon komolyan azt kérdezte Girintől, mennyire van elfoglalva ezen a héten, majd miután megkapta a választ, így folytatta:
— Ma csütörtök van. Szabaddá tudja tenni magát péntekre és szombatra? Elutaznánk!
— Akár a világ végére is! — felelte Girin tréfásan, de Szima nem vette tréfára a dolgot.
— Tudtam, így hát egyedül utazom.
— Maga semmit sem tudott — vágott közbe Girin. — Valóban szabaddá tudom tenni magam két napra és még vasárnapra is. Hová és mikor utaznánk?
— A repülőgép éjjel indul, és én máris megyek megvenni a jegyeket. Szeretek éjszaka utazni, repülni, úszkálni, amikor minden oly titokzatos, szokatlan és sokat ígérő.
— De mégis…
— Mégis találkoznunk kell, várni fogom az utcájukkal szemben, az emlékműnél. Maga ötkor végez — Szima szokásához híven félig kérdezve, félig állítva fejezte be a beszélgetést, és visszaakasztotta a kagylót.
Girin meglepődött, de ugyanakkor örült is, és csak áldhatta a sorsát azért, hogy Szima meghívása akkorra szólt, amikor munkájában bizonyos fokú pangás állt be. Öt órakor ott állt az emlékműnél, és tekintetével Szima fekete kabátját kereste a padon ülők között.
— Maga igazi lovag — szólalt meg a háta mögött lágy hangon Szima —, és ez is van olyan szép, mint a maga boszorkány pohárköszöntője. De attól tartok, hogy még egy megpróbáltatás vár magára. — Aztán elmesélte Girinnek, hogy tegnap Ritával megnézték négy sorsjegyüket. Kiderült, hogy Szima egy százhúsz rubel értékű szőnyeget nyert. — Maga is látta, hogy nincs szükségem szőnyegre — mondta nevetve Szima, Girin pedig nyíltan gyönyörködött lázasan csillogó szemében, kipirult arcában. — És ekkor hirtelen eszembe villant — folytatta Szima, és arca még jobban kipirult —, hogy ez nem tárgynyeremény, hanem talált pénz, és elkölthetem egy ábrándomra. Arra, hogy találkozzam a tengerrel, amelynél hat évvel ezelőtt a távúszó verseny idején jártam. Manapság a technika jóvoltából hamarabb érhetünk a Krímbe, mint az Isztrára. Nekem óriási örömet jelent és úgy gondoltam — Szima lesütötte a szemét és egy szuszra mondta ki —, hogy magának is kellemes időtöltés lesz és… annyira szerettem volna, hogy velem együtt legyen a tenger mellett. Erről van szó! — Merőn Girinre szegezte tágra nyitott szemét, amelyből a férfi oly gyermekien naiv reményt olvasott ki, hogy nem tudott nemet mondani, pedig már a nyelve hegyén volt a lelkében megérlelődött férfias visszautasítás.
— Tehát jön, jaj de jó, én meg már úgy féltem!