— Ezt akarta nekem megmutatni? Miért?
— Hogy még szenvedélyesebben és őszintébben higgyen saját igazában, véleménye helyességében, mert ez a meggyőződés alkotja a művelt ember erejét, és hiányzik gyakran magukból, nőkből. A férfiak által létrehozott kultúrának még a legfelsőbb rendű formái is hibásak itt-ott… még ma is!
— Azért, mert felmenti az erősebb nemet és el ítéli a gyengébbet?
— Igen, nagy vonalakban. De a kezdete a messzi múltba nyúlik vissza, ennek bizonyítéka a Kalapács.
— Valóban csak a nőkre vonatkozott? Hát a varázslók?
– Összehasonlíthatatlanul kisebb volt a számuk. A könyv címe, a Malleus maleficarum is ezt bizonyítja. — Girin olvasni kezdte a latin szöveget és a pattogó szavak úgy hangzottak, mint a kalapácsütések. — “Malleus maleficarum: consequenter haeresis decenda est non maleficorum, séd maleficarum, üt a potiori fiat denominatio.” “Boszorkányok kalapácsa, mivel hogy ez nem a gonosztevők eretneksége, hanem a gonosztevő nőké, ezért így neveztetett!” — Girin átlapozott néhány oldalt, majd folytatta az olvasást, de már a latin szöveg fordítását: “Ha nem volnának a nők megrontva, a világ megszabadulna számos veszélytől. A nők sokkal babonásabbak, bosszúvágyóbbak, hiúbbak, hazugabbak, szenvedélyesebbek és telhetetlenebbek, érzékiebbek, mint a férfiak. A nőnek belső hitványságánál fogva mindig kevesebb a hite, mint a férfinak. Ezért sokkal könnyebben mond le a hitéről, erre épül a boszorkányok egész szektája…” Aztán egy fél oldalon sorolja a női nem ocsmányságait, amelyeket az olyan ókeresztény íróktól vettek át, mint Hieronymus, Lactantius, Aranyszájú Szent János. Sőt még az olyan ógörögöktől is, mint a hisztériában szenvedő Szókratész. Elég volt?
— De mit mond tovább? — kiáltott fel Szima. — Hiszen nem csak azért borzalmas ez a könyv, mert a nőket ostorozza ostobán.
— Persze, hogy nem! Ez mind arra való, hogy felbőszítse a férfi bírákat.
– És?…
— Ezután közvetlen útmutatások következnek. Tessék — Girin fellapozott egy különösen elrongyolódott oldalt. — “Ezeknek a nagyon is rendkívüli dolgoknak a szokatlansága és titokzatossága a rendes bírósági eljárás gyámoltalanságához vezet. Vagy a tulajdon beismerés, vagy a cinkostársak tanúvallomása szolgál bizonyítékul.” A következő elv alkotja az alapját: “haereticus haereticum accusat” — “eretnek vádolja az eretneket”. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a beismeréseket és a bűntársak nevét csak a legkegyetlenebb kínzásokkal lehet kicsikarni: “singularitas istius casus exposit tormenta singularia” — íme látja, a cinóberrel írt sor mintha megalvadt vér lenne: “ezeknek az eseteknek a sajátossága különleges kínzásokat igényel”. Lemondani a kínvallatásokról azt jelentené, hogy a sátán kedvéért “eltussoljuk és eltemetjük az egész ügyet”, mivelhogy itt “a bírák nem az emberrel birkóznak, hanem magával a sátánnal, aki az eretnekek ura”.
A könyv többi része a kínvallatásokat írja le, azt, hogyan kell alkalmazni őket, továbbá a vallatások technikáját, mert mindenáron ki kell csikarni a beismerő vallomást, ez az effajta vizsgálatok természetes feladata. Mennyei dicsfényt ígért az inkvizitoroknak a római egyház VII. Ince pápa nevezetes bullája, valamint sok más korábbi irat. “Domini canes”-nek, vagyis “az úr kutyáinak” veszett buzgalma csak azt eredményezte, hogy tömegméretűvé váltak a hisztérikus lelki zavarok. A besúgások, a rágalmak és a hamis vádak garmadái hegyekké nőttek a kínvallatások során, csökkentve az amúgy is csekély lakosság lélekszámát. Csupán Osnabrück német városkában a tizenhatodik században, egy év alatt négyszáz boszorkányt égettek el és kínoztak halálra, holott csupán mintegy hétszáz nő élt a városban! Az egyház egyáltalán nem értette a lelki betegségeket. A legsötétebb tudatlanság és bárgyúság jellemezte a hiszékeny bírákat: a megkínzott, megfélemlített és meggyötört emberek legképtelenebb kiagyalásait elhitték. De hát mit is mondjunk az egyszerű népről, hiszen iszonyú tudatlanságban sínylődött!
— A nép miért nem kelt a szerencsétlen nők védelmére? — kérdezte Szima egyre jobban felháborodva.
— Nemcsak hogy nem kelt a védelmére, hanem, ami még rosszabb, átkozta, üldözte az elítélteket.
— Mivel magyarázható ez?
— Azzal, hogy az egyházi és világi hatalom kihasználta a rossz életkörülményeket! A hozzá nem értő irányítás, a háborúk, az adószedések, az emberirtás szétzilálták a gazdasági életet, elsősorban a mezőgazdaságot. A földművelésben elkövetett legcsekélyebb hibák, az időjárási kilengések elkerülhetetlenül oda vezettek, hogy az amúgy is rosszul táplált lakosság éhezett. A nép haragját bármi áron le kellett vezetni. Az egyházatyák nem vallhatták be, hogy az isten képtelen megkönnyíteni “gyermekeinek” sorsát, mint ahogy a világi hatalom sem ismerhette be hozzá nem értését a vezetésben.
Nagyon kényelmes: rossz a termés- a boszorkányok műve; a tehenek nem adnak tejet — a boszorkányok tették; kártékony rovar támadja meg a szőlőt — a boszorkányok műve, és ez így volt mindenben. És íme az eredmény: valamennyi kihallgatás! jegyzőkönyv hemzseg a szerencsétlen nők beismerő vallomásaitól, hogy ők okozták az éhínséget, a jószágelhullást, az emberek megbetegedését. Évről évre nőtt a nép haragja a boszorkányok ellen annak arányában, ahogy romlott a középkori gazdasági élet. De az egyház még ezt is kevésnek tartotta: a boszorkányokat olyan iszonyatos ocsmányságokkal vádolták, amelyekről még beszélni is undorító.
— Mégpedig?
— Például olyasmivel, hogy kiássák a sírokból a holttesteket, főleg a csecsemőkét és felfalják… Fel sem lehet sorolni azt a rengeteg fortéimét, amit a tudatlan és aljasul félrevezetett értelem kiagyalhatott, amit naplopók és szadisták feltüzelt képzelete szült. Emlékszik Goya Nincs segítség című rajzára? Egy ördögöket ábrázoló csörgősipkát viselő, agyonkínzott fiatal nő van rákötözve az öszvérre, arccal az állat hátulja felé, nyilván kivégezni viszik. A “boszorkány” szélesre nyitott szeme segítségkérőén, bánatosan tekint a magasba a felbőszült és bárgyú embertömeg fölé.
— Hát nem akadt egy értelmes, művelt ember, aki a védelmükre kelt volna, de nem karddal, hanem tollal?
— Akadtak! Például Weyer, a neves teológus, az inkvizíció híres ellensége. Bebizonyította, hogy mindezek a boszorkányperek a sátán cselszövései, a sátán művei. Ezt írta: szinte szó szerint emlékszem a szövegére, amelyet a boszorkánytörténetek egyik legjobb hazai kutatója, Nyikolaj Szperanszkij fordított le: “A tömeg áll és nézi, hogyan viszik a sintér szekerén a boszorkányokat a vesztőhelyre. Gyakran minden tagjuk össze van tépve-szaggatva a kínvallatásoktól, mellük szétmarcangolva lóg; az egyiknek el van törve a karja, a másiknak átlyukasztva térde, mint a kereszten függő latroké, sem állni, sem menni nem tudnak, mert lábukat szétzúzta a harapófogó. A hóhérok ekkor fahasábokkal körülrakott oszlopokhoz kötözik őket. Az áldozatok panaszosán jajgatnak és üvöltenek kínjukban. Az egyik hangosan szólongatja az istent, a másik a sátánt hívja segítségül és istent káromolja. A tömeg pedig, amelyben magas rangú személyek, szegény emberek, fiatalok és öregek találhatók, nézi mindezt, gyakran gúnyosan felkacag és szidalmazza a szerencsétlen elítélteket…”