— Siess, öltözz fel — mondta. — A Tisztelendő Anya már vár!
— Róla is álmodtam — mondta Paul. — Ki ez?
— Ő volt a tanítóm a Bene Gesserit-iskolában. Most a Császár Igazmondója. És Paul… — Tétovázott. — El kell mondanod neki az álmaidat.
— Jó. Őmiatta kaptuk meg Arrakist?
— Nem „kaptuk meg” Arrakist. — Jessica leporolt egy nadrágot, odaakasztotta a ruhaállványra az ágy mellé. — Ne várakoztasd meg a Tisztelendő Anyát!
Paul felült, átfogta a térdét.
— Mi az a gom-dzsabbar?
Az anyjától szerzett tudás ismét érzékelhetővé tette a szinte láthatatlan tétovázást, az idegrendszer vallomását, amely a félelemről árulkodott.
Jessica odament az ablakhoz, félrehúzta a függönyöket, elnézett a folyóparti gyümölcsösök felett a Syubi-hegy felé.
— Nemsokára megtudod, hogy mi az… a gom-dzsabbar — mondta.
Paul hallotta a hangjában a félelmet, és csodálkozott rajta.
Jessica nem fordult meg, úgy szólt oda:
— A Tisztelendő Anya a délelőtti fogadószobámban vár. Kérlek, siess!
Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya egy kárpitozott széken ülve nézte, ahogy közeledik feléje az anya és fia. Két oldalán az ablakokból szép kilátás nyílt a folyó déli kanyarulatára és az Atreidesek családi birtokának zöldellő mezőire, de a Tisztelendő Anyát nem érdekelte a kilátás. Ma reggel tagadhatatlanul öregnek érezte magát, és igencsak nyűgös kedvében volt. Mindezért az űrutat kárhoztatta meg azt, hogy alkalmazkodnia kellett ahhoz a nyomorult Űrligához és a titkolózásukhoz. De hát ez a küldetés bizony egy Bene Gesserit Látnok személyes közreműködését igényelte. Még a Padisah Császár Igazmondója sem bújhatott ki ez alól a felelősség alól, ha a kötelesség szólította.
A mindenit ennek a Jessicának! gondolta a Tisztelendő Anya. Ha legalább leányt szült volna nekünk, ahogy a parancsa szólt!
Jessica megállt három lépéssel a szék előtt, könnyedén bókolt, bal keze finom mozdulattal végigsiklott szoknyáján. Paul azt a kurta meghajlást választotta, amelyre a táncmestere tanította meg — amelyet akkor szokás használni, amikor „az ember nincs tisztában a másik pozíciójával”.
Paul köszöntésének finom árnyalatai nem kerülték el a Tisztelendő Anya figyelmét.
— Óvatos természetű a fiú, Jessica — jegyezte meg.
Jessica keze Paul vállára rebbent, megszorult rajta. Egy szívdobbanásnyi időre félelem lüktetett a tenyeréből. Aztán összeszedte magát.
— Óvatosságra lett nevelve, Tisztelendő Anyám.
Mitől fél úgy? csodálkozott magában Paul.
Az öregasszony egyetlen átfogó pillantással szemügyre vette Pault: az arca ovális, mint Jessicáé, de erős csontozatú… a haja mélyfekete, mint a hercegé, a szemöldöke vonala azonban az anyai nagyapjáé, akit nem szabad megnevezni, meg az a keskeny, gőgös orr is; az egyenes nézésű, zöld szempár pedig az öreg hercegé, a régen halott apai nagyapáé.
Bizony, ő volt az, aki tudta, mi a stílus — még a halálban is, gondolta a Tisztelendő Anya.
— Más a nevelés — mondta —, és más az alapfölépítés. Majd meglátjuk. — Az öreg szempár szigorúan rávillant Jessicára. — Hagyjál magunkra minket! Parancsolom, hogy foglald el magad a békéről való meditációval!
Jessica elvette a kezét Paul válláról.
— Tisztelendő Anyám, én…
— Jessica! Tudod, hogy meg kell lennie!
Paul értetlenül fölnézett az anyjára.
Jessica kihúzta magát.
— Igen… persze hogy tudom.
Paul tekintete visszaugrotta Tisztelendő Anyára. Óvatosságra intette nemcsak az udvariasság, hanem az is, hogy az anyja szemlátomást tisztelettel és félelemmel tekintett erre az öregasszonyra. Ugyanakkor haragos aggodalommal töltötte el az anyjából érezhetően sugárzó szorongás.
— Paul… — Jessica mély lélegzetet vett. — Ez a próba, amelyen át kell esned… ez nagyon fontos nekem.
— Próba? — A fiú fölnézett rá.
— Ne feledd, hogy hercegi sarj vagy — mondta Jessica. Sarkon fordult, és suhogó szoknyával, határozott lépésekkel kiment a szobából. Tompa kondulással csukódott be mögötte az ajtó.
Paul farkasszemet nézett az öregasszonnyal, uralkodott a haragján.
— Miféle dolog úgy elküldeni Jessica úrnőt, mintha holmi szolgáló volna?
Mosoly rezdült meg a ráncos, öreg száj szögletében.
— Jessica úrnő, fiacskám, a szolgálóm volt tizennégy éven át az iskolában. — Bólintott. — Méghozzá jó szolgálóm. Most viszont idejössz!
Csattant a parancs. Paul azon kapta magát, hogy engedelmeskedik, mielőtt fontolóra vehette volna. A Hangot használja, gondolta. Az öregasszony intésére megállt mellette.
— Látod ezt? — kérdezte a Tisztelendő Anya. Köntöse redői közül előhúzott egy zöld fémkockát, arasznyi lehetett egy-egy oldala. Megfordította, Paul látta, hogy az egyik oldala nyitott — feketén tátongott, és furcsa mód ijesztő volt. Mintha egyetlen fénysugár sem hatolt volna be abba a nyitott feketeségbe.
— Tedd bele a jobb kezedet — mondta az öregasszony.
Pault félelem kerítette a hatalmába. Hátrálni akart, de az öregasszony rászólt:
— Így engedelmeskedel az anyádnak?
A fiú fölpillantott a madár módra csillogó szempárba.
Lassan, érezve a kényszert, de ellenállásra képtelenül, Paul beletette a kezét a dobozba. Először hidegséget érzett, ahogy a feketeség összezárult a keze körül, aztán síkos fémet tapintottak az ujjai. Mintha elzsibbadt volna a keze.
Az öregasszony arca ragadozó kifejezést öltött. Elvette jobb kezét a dobozról, és Paul nyaka közelébe emelte. A fiú fémes csillanást látott a szeme sarkából, arra akarta fordítani a fejét.
— Ne mozdulj! — csattant fel az öregasszony.
Megint a Hangot használja! Paul visszafordította tekintetét a Tisztelendő Anya arcára.
— A gom-dzsabbart tartom a nyakadnál — mondta az öregasszony. — A gom-dzsabbart, az ádáz haragú ellenséget! Hegyes tű, rajta egy csepp méreg. Hohó! Ne húzódj el, mert megérzed a mérget!
Paul nyelni akart, de kiszáradt a torka. Nem tudta levenni a szemét a barázdás, vén arcról, a csillogó szemről, a beszéd közben ezüstösen kivillanó fémfogakról, a sápadt ínyről.
— Egy hercegi sarjnak ismernie kell a mérgeket mondta az öregasszony. — A korszellem, igaz? Musky: mérgezés itallal! Aumas: mérgezés étellel! Vannak gyors mérgek, lassú mérgek, van ilyen, van olyan, van amolyan. Hát tessék a legújabb: a gom-dzsabbar! Csak állatokat öl meg.
A büszkeség úrrá lett Paul félelmén.
— Azt mered állítani, hogy egy herceg fia holmi állat?!
— Mondjuk, hogy nem tartom lehetetlennek, hogy ember vagy — felelte az öregasszony. — Nono! Már figyelmeztettelek, hogy ne próbálj elugrani! Öreg vagyok, de a kezem a nyakadba tudja döfni ezt a tűt, mielőtt elszökhetnél tőlem!
— Ki vagy? — suttogta a fiú. — Hogy tudtad rávenni az anyámat, hogy egyedül hagyjon veled? A Harkonnenek küldtek?
— A Harkonnenek? Még csak az kellene! Most hallgass! — Egy száraz ujj megérintette Paul nyakát, a fiú megfékezte az akaratlan impulzust, hogy elugorjék.
— Jól van — mondta az öregasszony. — Kiálltad az első próbát. A többi pedig nagyon egyszerű lesz: ha kihúzod a kezed a dobozból, meghalsz! Ez az egyetlen szabály. Ha bent tartod a kezed, életben maradsz. Ha kihúzod, meghalsz.