— Erről majd máskor — mondta a báró. — Folytasd, Piter!
— Yueh helyett — mondta Piter — egy rendkívül érdekes gyanúsítottat lökünk Hawat elé. Olyan képtelenség volna őt gyanúsítani, hogy éppen ez kelti majd fel Hawat figyelmét.
— Ki lesz az? — kérdezte Feyd-Rautha.
— Maga Lady Jessica — mondta a báró.
— Hát nem fenséges? — kérdezte Piter. — Hawat gondolatait úgy betölti majd ez a kérdés, hogy mentáti minőségében rosszabbul fog működni. Még az is lehet, hogy megpróbálja megölni Lady Jessicát! — Piter összeráncolta a homlokát. — De nem hiszem, hogy meg tudná tenni.
— Nem szeretnéd, mi? — kérdezte a báró.
— Ne zavarj — mondta Piter. — Miközben Hawat el van foglalva Lady Jessicával, még jobban eltereljük a figyelmét néhány helyőrségi zendüléssel és hasonlókkal. A zendüléseket leverik majd. A hercegnek azt kell hinnie, hogy fokozatosan megszilárdítja a hatalmát, és biztonságban van. Aztán, amikor megérett rá az idő, jelt adunk Yuehnek, és támadást indítunk fő erőnkkel… ööö…
— Folytasd, mondj el neki mindent! — szólt a báró.
— Támadást indítunk, megerősítve két Harkonnen-egyenruhába öltözött sardaukar-légióval.
— Sardaukar…! — rebegte Feyd-Rautha. Szeme előtt megjelentek a rettegett császári csapatok, a könyörtelen gyilkosok, a Padisah Császár fanatikus harcosai.
— Látod, mennyire megbízom benned, Feyd — mondta a báró. — Ezt még csak megsejtenie sem szabad soha egyetlen másik Nagy Háznak sem, mert akkor a Landsraad esetleg egyesülne a Császári Ház ellen, és elszabadulna a káosz.
— A lényeg — szólalt meg Piter — a következő: mivel a Harkonnen-házat használják fel arra, hogy elvégezze a Császárság piszkos munkáját, előnyhöz jutunk. Szó, ami szó, veszélyes előny, de ha óvatosan használjuk ki, nagyobb gazdagságot juttat a Harkonnen-háznak, mint a Birodalom bármely másik Házának!
— Sejtelmed sincs róla, mekkora gazdagságról van szó, Feyd — mondta a báró. — A legmerészebb álmaidban sem képzeled! Először is végleges igazgatói posztunk lesz a KHAFT-társaságban.
Feyd-Rautha bólintott. A gazdagság volt a fontos, és a KHAFT volt a kulcs hozzá. Mindegyik nemes Ház ki-kivett a társaság pénzesládájából, amennyit tudott, az igazgatói hatalom révén.
A KHAFT igazgató posztjai jelentették a politikai hatalom igazi bizonyítékait; kézről kézre jártak, ahogy változott a szavazóerő a Landsraadon belül, ahogy a Landsraad ellensúlyozni igyekezett a Császárt és támogatóit.
— Leto herceg — mondta Piter — esetleg megpróbálhat elmenekülni a új fremen-söpredékhez, a sivatag peremvidékére. Vagy megpróbálhatja a családját eljuttatni oda, a vélt biztonságba. Azt az utat azonban elállja Őfelsége egyik ügynöke — a bolygó ökológusa. Talán emlékszel rá — Kynes.
— Feyd emlékszik rá — mondta a báró. — Folytasd!
Piter vállat vont.
— Ha minden a terv szerint megy — mondta —, a Harkonnen-ház alhűbéri jogot kap az Arrakisra egy standard éven belül. A nagybátyád rendelkezik majd a joggal. Az ő személyes megbízottja uralkodik majd az Arrakison.
— Még nagyobb hasznunkra — mondta Feyd-Rautha.
— Úgy bizony — mondta a báró. Magában hozzátette: Így is lesz igazságos. Elvégre mi szedtük ráncba az Arrakist… leszámítva azt a néhány korcs frement, akik a sivatag peremén bujkálnak… meg pár jól kezelhető csempészt, akik szinte ugyanolyan szorosan kötődnek a bolygóhoz, mint a bennszülött munkaerő.
— És a Nagy Házak tudni fogják, hogy a báró végzett az Atreidesekkel — mondta Piter. — Tudni fogják.
— Tudni fogják — mondta szinte suttogva a báró is.
— És az a legszebb — tette hozzá Piter —, hogy a herceg is tudni fogja. Máris tudja! Máris érzi, hogy szorul a hurok.
— Való igaz — mondta a báró, és egy csepp szomorúság volt a hangjában. — Akár akarja, akár nem, tudnia kell… szegénynek!
A báró megmozdult, otthagyta az Arrakis-glóbuszt. Ahogy kilépett az árnyékból, mintha hirtelen testet öltött volna — hatalmas, gigantikus kövér testet. Sötét köntösének redői alatt az alig látható kiemelkedések arról árulkodtak, hogy a rengeteg hájat részben a testéhez erősített hordozható szuszpenzorok tartják. Ténylegesen úgy kétszáz standard kilót nyomhatott, de a lába nem bírt volna el ötvennél többet.
— Éhes vagyok — mondta dörgő hangon, gyűrűkkel ékes kezével megdörgölte duzzadt ajkát, és zsírpárnáktól övezett szemével lenézett Feyd-Rauthára. Hozass ételt, drágaságom! Együnk egyet, mielőtt lepihenünk!
Ahogy Késes Szent Alia mondotta: „A Tisztelendő Anyának egyesítenie kell magában a kurtizán fortélyos csáberejét a szűz istennő érinthetetlen fenségével, dinamikus egyensúlyban tartva e tulajdonságokat mindaddig, amíg fiatalságának ereje engedi. Mert amikor a fiatalság és szépség elmúlik, rájön majd, hogy a kettő közötti hely, melyet addig feszültség töltött ki, a ravaszság és találékonyság kútfője lett.”
— Nos, Jessica, mit tudsz felhozni a mentségedre? — kérdezte a Tisztelendő Anya.
A Caladan-kastélyban végéhez közeledett a nap, Paul próbatételének a napja. A két nő egyedül volt Jessica nappalijában, Paul pedig a szomszédos, hangszigetelt Meditációs Szobában várakozott.
Jessica a déli ablakok felé fordult. Látta, de mégsem látta az alkony színözönét a rét, a folyó felett. Hallotta, de mégsem hallotta a Tisztelendő Anya kérdését.
Volt egyszer egy másik próbatétel is — oly sok éve már. Egy cingár, bronzhajú lány, kinek testét már a serdülés kínjai gyötörték, belépett Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya, a Wallach IX. bolygó Bene Gesserit-iskolája főnöknőjének irodájába… Jessica lenézett a jobb kezére, behajlította az ujjait, eszébe jutott a fájdalom, a rémület, a harag.
— Szegény Paul — suttogta.
— Kérdeztem valamit, Jessica! — csattant fel követelőzően az öregasszony.
— Mi? Ó… Jessica nagy erőfeszítéssel visszatért a múltból a jelenbe, és szembefordult a Tisztelendő Anyával, aki a két nyugati ablak közötti kőfal előtt ült. — Mit akarsz, mit mondjak?
— Mit akarok, mit mondjál? Mit akarok, mit mondjál? — Az öreg hang kegyetlen gúnnyal majmolta a fiatalabbikat.
— Igen, fiút szültem! — fortyant fel Jessica. Tudta, hogy szántszándékkal gerjesztik most haragra.
— Megmondtuk neked, hogy csak leányokat szüljél az Atreidesnek!
— Olyan sokat jelentett neki… — mentegetőzött Jessica.
— Te pedig kevélységedben úgy gondoltad, meg tudod szülni a Kwisatz Haderachot!
Jessica fölszegte a fejét.
— Megéreztem a lehetőségét.
— Csak az vezérelt, hogy a drágalátos herceged fiúgyermekre vágyott! — förmedt rá az öregasszony. — De az ő vágyai itt nem jönnek számításba. Egy Atreides-lányt össze lehetett volna adni egy Harkonnen-sarjjal és áthidalni a szakadékot. Te viszont reménytelenül összekuszáltál mindent! Most lehet, hogy elveszítjük mind a két vérvonalat!
— Te sem vagy tévedhetetlen — mondta Jessica. Rezzenéstelen szemmel állta a szúrós tekintetet. Rövid hallgatás után az öregasszony azt mormogta:
— Ami megtörtént, megtörtént.