„Szó sincs róla, hogy túloznék” — gondolta Stormgren. Az egész ügy roppant különös volt; ez volt az első jele, hogy a főkormányzók irtóznak a kegyetlenségtől. Úgy látszott, mintha ez, valamint szenvedélyes igazság— és rendszeretetük jelentené az életüket leginkább befolyásoló érzelmeket. Már amennyiben a cselekedeteik alapján meg lehetett ítélni őket.
És ez volt az egyetlen alkalom, amikor Karellen haragudott, vagy legalábbis úgy tett, mintha haragudna. „Ha akarjátok, megölhetitek egymást — szólt az üzenet —, ez teljes mértékben rátok és a törvényeitekre tartozik. Ám ha a világotokon veletek osztozó vadakat mészároljátok le — kivéve élelemszerzés céljából vagy önvédelemből —, azért nekem tartoztok felelősséggel.”
Senki sem tudta pontosan, mi mindenre terjed ki ez a tilalom, vagy hogy mivel akarja Karellen kikényszeríteni a betartását. Nem kellett sokáig bizonytalanságban élniük.
Zsúfolásig megtelt a Plaza de Toros, amikor kezdetét vette a matadorok és segédeik szertartásos bevonulása.
Minden olyan volt, mint máskor: a napsugár meg-megvillant a hagyományos kosztümökön, s a tömeg is ugyanúgy köszöntötte kedvenceit, mint korábban százszor is. De itt-ott aggodalmas arcok fordultak az ég felé, ahol ötven kilométerrel Madrid fölött közönyösen lebegett egy ezüstös tárgy.
Aztán elfoglalták a helyüket a pikadorok, s a bikák fújtatva kirobogtak az arénába. Az ösztövér lovak rémülettől tágra nyílt orrlikakkal forogtak az éles napfényben, amikor lovasaik az ellenség felé ösztökélték őket.
Megcsillant s lecsapott az első lándzsa — s ebben a pillanatban egy, a Földön soha még nem hallott hang harsant.
Tízezer ember sikoltott fel a lándzsa ütötte seb fájdalmától tízezer ember, akik, felocsúdván a rémületből, tökéletesen sértetlennek találták magukat. De ezzel véget is ért e bikaviadal, sőt mert a hír szárnya kapott — minden bikaviadal. Érdemes feljegyezni, hogy az afficionadókat annyira megrázta az eset, hogy csak minden tizedik kérte vissza a pénzét, s hogy a londoni Daily Mirror mindennek a tetejébe nem átallotta azt javasolni, hogy a spanyolok új nemzeti sportjuknak a krikettet válasszák.
— Lehet, hogy önnek igaza van — felelte az öreg walesi. — Talán valóban a jó szándék vezérli a főkormányzókat, a saját elképzeléseik szerint, ami olykor egybeeshet a miénkkel. Csakhogy ők betolakodók, nem hívtuk őket, nem kértük, hogy forgassák fel fenekestül a világunkat olyan eszmék és, igen, nemzetek elpusztításával, melyeknek megvédéséért férfiak nemzedékei harcoltak.
— Én egy kis nemzet fia vagyok, amelynek ki kellett harcolnia a szabadságát, mégis Karellen oldalán állok — vágott vissza Stormgren. — Maga ingerelheti, akár hátráltathatja is a céljai elérésében, ezzel sem fog elérni semmit. Önök nyilván szívvel-lélekkel hisznek abban, amit csinálnak, s én megértem a félelmüket, hogy a világállam megjelenésével a kis országok hagyományai és kultúrái eltűnnek a Föld színéről. De nincs igazuk: értelmetlenül ragaszkodnak a múlthoz. Az uralkodó állam már akkor is haldoklott, amikor a főkormányzók még meg sem érkeztek a Földre. Ők legföljebb csak siettették a végét. És ma már nem mentheti meg senki — kár is próbálkozni vele.
Nem kapott választ. A szemben lévő férfi nem mozdult, nem szólt. Ott ült félig nyitott szájjal, a szeme immár nemcsak világtalan, de élettelen is volt. Körülötte a többiek is mozdulatlanul, mesterkélt, természetellenes testtartásaikba fagyottan ültek az asztalnál. Stormgren a rémülettől elakadó lélegzettel ugrott fel, s hátrálni kezdett az ajtó felé. S ekkor váratlanul megtört a csend.
— Gyönyörű beszéd volt, Rikki, köszönöm. Azt hiszem, most már mehetünk.
Stormgren megpördült a sarkán, és kibámult a homályos folyosóra. Szemmagasságban egy kicsiny, jellegtelen gömb lebegett előtte — nem kétséges, hogy a főkormányzók által működésbe hozott rejtélyes erőnek ez volt a forrása. Stormgren úgy képzelte — mert aligha lehetett benne biztos —, hogy halk zümmögést hall, olyasmit, mint amikor egy álmos, nyári délutánon méhek döngicsélnek.
— Karellen! Hála istennek! De mit csináltál velük? — Ne félj; egészen jól megvannak. Ha akarod, nevezheted paralízisnek, de annál sokkal bonyolultabb állapotba kerültek. Pár ezer évvel lassabban élnek a normálisnál. Miután elmentünk, nem is fogják tudni, mi történt.
— Itt hagyod őket, amíg a rendőrség megérkezik?
— Nem. Sokkal jobb tervem van. Futni hagyom őket. Stormgren maga is meglepődött azon, hogy mennyire megkönnyebbült. Búcsúzóul még egyszer megnézte magának a kis szobát és szoborrá merevedett lakóit. A fél lábon álló Joe hihetetlenül ostobán bámult bele a semmibe. Stormgren fölnevetett, és kotorászni kezdett a zsebében.
— Köszönet a szíveslátásért, Joe! — mondta. — Úgy érzem, hagynom kell magam után valami emléket.
Végigpergette a lapokat, míg megtalálta a keresett számokat. Aztán, egy viszonylag tiszta lapra gondosan ezt írta:
MANHATTAN BANK Fizessenek Joe-nak százharmincöt dollár ötven centet (135; 50 $).
Miközben letette a papírszalagot a lengyel mellé, Karellen kíváncsi hangját hallotta: — Most mit csinálsz tulajdonképpen?
— Mi, Stormgrenek, mindig kifizettük az adósságainkat. A másik kettő csalt, de Joe tisztességesen játszott.
Legalábbis sohasem kaptam rajta.
Amikor az ajtóhoz ment, vidámnak és könnyednek érezte magát, valahogy úgy, mintha negyven évvel fiatalabb volna. A fémgömb félresiklott, hogy utat engedjen neki. Csak valami robotféleség lehet, gondolta, ezért tudta Karellen megtalálni őt a sziklarétegek ismeretlen mélységeiben.
— Menj előre száz métert — szólt a gömb Karellen hangján —, aztán fordulj balra, míg újabb utasítást nem adok!
Lendületesen lépkedett előre, pedig tudta, hogy nem kell sietnie. A lebegő gömb nem hagyta el a folyosót: alighanem fedezte a visszavonulását.
Egy perc múlva találkozott a második gömbbel, amelyik a folyosó egyik elágazásában várt rá.
— Fél kilométert kell menned! — mondta a gömb. — Tarts mindig balra, amíg újra nem találkozunk!
Hatszor találkozott a gömbbel, míg a felszínre nem ért. Eleinte azt hitte, hogy valamiképpen mindig elébe kerül, de aztán rájött, hogy a robotok egy teljes kört alkothatnak, egészen a bánya mélyéig. A bejárathoz érve látta, hogy a mindenütt jelen lévő gömbök egy újabb példánya felügyel az őrökből alakult, teljesen valószerűtlen szoborcsoportra. A néhány méterrel arrébb lévő domboldalban megpillantotta a kis repülőgépet, amely Karellenhez szokta fölvinni.
Egy ideig hunyorogva állt a napsütésben, aztán szemügyre vette a körülötte lévő, tönkrement bányagépeket s az elhagyott vasutat odaát a hegyoldalban. Néhány kilométerrel távolabb sűrű erdő borította a hegy lábát, és a messzeségben egy széles tó vize csillogott. Úgy sejtette, valahol Dél-Amerikában lehet, de hogy pontosan mi keltette föl benne ezt a benyomást, azt nehéz lett volna megmondani.
Miközben a kis repülőbe mászott befelé, Stormgren vetett még egy utolsó pillantást a bánya bejáratára és a közelben álló, mozdulatlanná merevedett emberekre. Aztán bezárult mögötte az ajtó, és ő megkönnyebbült sóhajjal dobta el magát az ismerős heverőn.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjék az izgalma, aztán csak ennyit kérdezett, de ezt őszinte kíváncsisággaclass="underline" — Szóval?