— Sajnálom, hogy nem menthettelek ki korábban. De megérted, milyen fontos volt, hogy megvárjuk, amíg összegyűlik minden vezető.
— Azt akarod mondani, hogy kezdettől tudtad, hol vagyok?! vágta ki egy szuszra Stormgren.
— Ha belegondolok…
— Ne ítélj elhamarkodottan! — felelte Karellen. — Legalább annyit engedj meg, hogy befejezzem a magyarázatot.
— Jól van — mondta Stormgren sötéten. — Hallgatlak.
— Gyanította már, hogy ő csak csalétek volt egy gondosan megszerkesztett csapdában.
— Egy ideje már rád állítottam valamit, amire talán a „nyomjelző” szó illik a legjobban — kezdte Karellen. — Bár az új barátaid annyiban jól okoskodtak, hogy a föld alatt nem tudtalak követni, addig azonban igen, amíg le nem vittek a bányába. Az alagúton való átszállítás valóban zseniális volt, de rájöttem a tervükre, mihelyt az első autó nem válaszolt, és utána hamarosan újra megtaláltalak. Azután már semmit sem kellett csinálnom, csak várni. Tudtam, hogy amikor már biztosak lesznek benne, hogy elveszítettem a nyomodat, idejönnek a vezetők, és én csapdába ejthetem mindőjüket.
— De hát végül elengedted őket! — Mostanáig nem állt módomban megállapítani, hogy e bolygó két és fél milliárd lakója közül kik a szervezet igazi vezetői magyarázta Karellen. — Most, hogy megvannak, láthatom, hogyan, merre mozognak a Földön, s ha akarom, részleteikben is szemügyre vehetem a tetteiket. Sokkal jobb így, mint ha börtönbe csuknám őket.
Bármerre lépnek is, elárulják a társaikat. Tulajdonképpen semlegesítem őket, s ezt ők is tudják. A te megmenekülésedet pedig végképp nem fogják tudni mire vélni, hiszen nem tűnhettél el másként, mint a szemük láttára. — A jól ismert, zengő nevetés visszhangzott a kicsiny szoba falai közt. — Bizonyos szempontokból komédia volt az egész, de egyetlen komoly célja mégiscsak volt. Engem nemcsak az a néhány tucat ember foglalkoztat, akik e szervezet tagjai, nekem gondolnom kell arra is, hogy milyen erkölcsi hatást gyakorolnak más csoportokra.
Stormgren percekig hallgatott. Nem volt igazán elégedett a magyarázattal, de értette Karellen szempontjait, s lassan alábbhagyott a dühe.
— Kár, hogy mindez akkor történt, amikor már csak heteim voltak a hivatalomban! — mondta végül. — De azért mostantól kezdve őrt állítok a házamhoz. Legközelebb rabolják el Pietert. Erről jut eszembe, hogyan boldogult?
— Alaposan megfigyeltem a héten, és szándékosan nem segítettem neki. Mindent összevéve nagyon jól csinálta, de nem ő az, akinek majd át kell vennie a hivatalodat.
— Szerencsés ember — jegyezte meg Stormgren, s a hangján még érződött a neheztelés. — Egyébként kaptál már valami üzenetet a főnökeidtől, hogy végre megmutatkozhatsz-e előttünk? Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ez a legerősebb érv az ellenségeitek kezében. Nekem folyton azt mondogatták, hogy „amíg nem látjuk őket, nem bízhatunk meg a főkormányzókban”.
— Nem! — sóhajtotta Karellen. — Nem kaptam semmit. De tudom, mi volna a válasz.
Stormgren nem erőltette a dolgot. Majd egyszer, talán, de most, ebben a pillanatban felsejlettek benne egy terv körvonalai. Kihallgatója szavai villantak át az agyán. Igen, talán lehetne eszközöket szerkeszteni…
Amit visszautasított az erőszak nyomása alatt, talán megkísérelhetné a saját szabad akaratából.
Még pár nappal ezelőtt eszébe sem jutott volna, hogy komolyan fontolgassa azt az akciót, amit most eltervezett. E nevetségesen melodramatikus emberrablás, mely most, utólag úgy festett, mint egy harmadrendű tévéjáték, nagy hatással lehetett rá, mert valósággal átformálta az életszemléletét. Stormgren, aki eddig a konferenciaterem szóbeli csatározásaihoz volt hozzászokva, most először volt kitéve erőszakos fizikai behatásnak. A vírus már bejuthatott a vérkeringésébe; vagy az is lehet, hogy gyorsabban közelített a második gyermekkorához, mint gondolta.
Erősen ösztökélte a kíváncsiság is, meg az elszántság, hogy megtorolja a rajta elkövetett csínyt. Feketén— fehéren kiderült, hogy Karellen csaléteknek használta, és még ha minden oka megvolt is rá, Stormgren nem akart az első szóra megbocsátani neki.
Pierre Duval nem mutatott meglepetést, amikor Stormgren bejelentés nélkül besétált az irodájába. Régi barátok voltak, s ezért semmi szokatlan nem volt abban, hogy a főtitkár személyes látogatást tesz a Tudományhivatal vezetőjénél. Még Karellen sem találhatta volna furcsának, ha történetesen — ő vagy egyik beosztottja erre a pontra irányítja a megfigyelő műszerét.
A két férfi eleinte üzleti ügyekről társalgott, és politikai nézeteit cserélte ki, majd Stormgren, ha tétován is, de rátért a tárgyra. Az öreg francia hátradőlt a székében, úgy hallgatta látogatóját, s közben a szemöldöke milliméterről milliméterre húzódott mind magasabbra, míg végül szinte eltűnt az üstökében. Egyszer-kétszer mintha szólni akart volna, de aztán meggondolta magát.
Amikor Stormgren befejezte, a tudós idegesen pislantott körbe a szobában.
— Szerinted hallgatózik? — kérdezte.
— Nem hinném, hogy képes rá. Van neki valamije, amit nyomjelzőnek hív, és az én védelmemet szolgálja.
De az nem működik a föld alatt, többek között ezért is jöttem le a te föld alatti börtönödbe. Feltételezem, hogy el van látva mindenféle sugárvédelemmel, igaz? Karellen nem varázsló. Tudja, hogy hol vagyok, de ez minden.
— Remélem, igazad van. De ezzel együtt is nem gondolod, hogy baj lesz, ha rájön, miben mesterkedsz? Mert rájön, ezt te is tudod. — Ezt a kockázatot vállalom. Különben is, elég jól megértjük egymást.
A fizikus a ceruzáját babrálva percekig bámult a levegőbe.
— Nagyon érdekes probléma. Nekem tetszik — mondta végül, majd belebújt egy fiókba, és kivett belőle egy írómappát, de olyan óriásit, amilyet Stormgren még nem is látott. — Helyes — dünnyögte, s közben sebesen firkált valamit, ami egy saját célra szolgáló gyorsírásnak látszott. — Hadd lássam, tisztában vagyok-e minden ténnyel.
Amit csak tudsz, mesélj el mindent arról a szobáról, amelyben beszélgetni szoktatok. Ne hagyj ki egyetlen részletet sem, akármilyen lényegtelennek látszik is.
— Nincs sok mesélnivalóm. Fémből készült, nagyjából nyolc négyzetméteres, a magassága pedig négy méter körüli. A képernyő egy méter széles lehet, közvetlenül alatta egy íróasztal van, figyelj csak, lerajzolom, úgy gyorsabb. Stormgren pár vonással papírra vetette a jól ismert kis szobát, s a rajzot Duval elé tolta. Közben enyhe borzongással idézte fel azt a pillanatot, amikor ugyanezt tette valahol másutt. Arra gondolt, vajon mi történt a vak walesivel és társaival, és hogyan fogadták az ő hirtelen távozását.
A francia összevont szemöldökkel tanulmányozta a rajzot. — Ez minden, amit elmondhatsz nekem?
— Igen.
— És a világítás?! — horkant fel méltatlankodva Duval. — Teljes sötétségben szoktál ott ücsörögni? Hát a szellőzés, a fűtés…? Stormgren mosolyogva fogadta a jellegzetes kitörést.
— Fénylik az egész mennyezet, és amennyire meg tudom állapítani, a levegő a mikrofonrácson át áramlik be.
Hogy hogyan megy ki, azt nem tudom; talán időközónként megfordul az áramlás iránya, de nem figyeltem meg.
Fűtőtestnek nincs nyoma, de mindig normális a hőmérséklet a szobában.
— Ami, gondolom, annyit jelent, hogy a gőz meglátszik, de a lehelet nem.
Stormgren kényszeredetten elmosolyodott a szakállas vicc hallatán.
— Azt hiszem, mindent elmondtam neked — szögezte le. — Ami a gépet illeti, ami föl szokott vinni Karellen hajójához, a szoba, amelyben utazom, olyan jellegtelen, mint egy lift belseje. Ha nem volna benne heverő és asztal, akár az is lehetne.