A fenyők majdnem a tó partjáig lehúzódtak, csak egy pár méteres füves sávot hagytak szabadon a part mentén. Esténként, ha elég meleg volt, kilencven éve ellenére Stormgren végigsétált rajta egészen a kikötőhelyig, ahol elnézte, hogyan tűnik el a napfény a víztükörről, majd — még mielőtt az erdőből kiszabadult volna a hűvös esti szél — visszatért a házba. Sok örömét lelte ebben az egyszerű szertartásban, s addig nem akart felhagyni vele, amíg megvolt hozzá az ereje.
Nyugat felől közeledett valami a tó fölött; alacsonyan repült, és sebesen. Errefelé nemigen jártak repülők, eltekintve a transzpoláris járatoktól, melyek éjjel-nappal óránként húztak el a feje fölött. De soha semmi más nem mutatta a jelenlétüket, mint néha egy-egy páracsík a magasban, a sztratoszféra kékjében. De ez egy kis helikopter volt, amely szemmel látható elszántsággal közeledett feléje. Stormgren körülnézett a parton, s látta, hogy nincs hová menekülnie. Akkor megvonta a vállát, és leült a móló végében lévő fapadra.
Meglepte a riporter hódolatteljes viselkedése. Kis híján elfelejtette már, hogy ő nemcsak egy koros államférfi, hanem a saját hazáján kívül mindenütt szinte mitikus alakként tisztelik.
— Stormgren úr — kezdte a betolakodó —, nagyon sajnálom, hogy megzavartam, de nem tudom, kíván-e megjegyzést fűzni ahhoz, amit újabban hallottunk a főkormányzókról.
Stormgren könnyedén összevonta a szemöldökét. Oly sok év után még ma is Karellennek adott igazat, akinek egyáltalán nem tetszett ez a szó. — Nem hinném — mondta —, hogy sok mindent tehetnék ahhoz, amit másutt már leírtak.
A riporter feszült kíváncsisággal fürkészte az arcát.
— Azt hittem, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Nemrégiben egy meglehetősen különös történet jutott a tudomásunkra. Arról szól, hogy csaknem harminc évvel ezelőtt a Tudományhivatal egyik szakembere egy roppant érdekes műszert készített az ön számára. Kíváncsiak voltunk, tud-e erről mesélni nekünk valamit.
Stormgren hallgatott egy ideig; gondolatai visszaszálltak a múltba. Nem lepte meg, hogy a titokra fény derült — tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy ilyen sokáig titok maradt.
Fölállt, megindult visszafelé a mólón, a riporter pedig néhány lépéssel lemaradva követte.
— A történetben van némi igazság — kezdte. — Amikor utoljára jártam Karellen hajóján, magammal vittem egy készüléket, abban a reményben, hogy általa megláthatom a felügyelőt. Elég ostoba cselekedet volt, de hát…
nos, akkoriban még csak hatvanéves voltam.
Ezen egy kicsit elnevetgélt magában, aztán folytatta: — Az egész mese nem ér annyit, amekkora utat megtett érte. Tudja, nem sikerült a terv.
— Nem látott semmit?
— Nem bizony, semmit a világon. Attól tartok, még várniuk kell, de hát végtére is már csak húsz év van hátra!
Húsz év van hátra. Igen, Karellennek igaza volt. A világ addigra készen fog állni, ahogy nem állt még készen harminc évvel ezelőtt, amikor ugyanezt hazudta Duvalnak.
Karellen megbízott benne, és Stormgren nem élt vissza a bizalmával. Mérget mert volna venni rá, hogy a Felügyelő kezdettől fogva tudott a tervéről, és előre látta mindazt, amit ő az utolsó pillanatban cselekedett.
Mi másért lett volna üres az a hatalmas szék, amelyre ráesett a fénykör! Ő akkor rögtön meglendítette a fénykévét, nehogy túl késő legyen. Az embernél kétszerte nagyobb fémajtó épp akkor csukódott be, amikor megpillantotta — gyorsan csukódott be, de azért mégsem elég gyorsan…
Igen, Karellen megbízott benne — nem kívánta tőle, hogy úgy induljon neki élete hosszú alkonyának, hogy szüntelenül gyötörje a titok, amit nem tudott megoldani. Karellen nem mert szembeszállni a nálánál nagyobb, ismeretlen erőkkel (vajon ők is ugyanahhoz a fajtához tartoztak?), de amit lehetett, mindent megtett. Ha engedetlen volt is, nem tudták rábizonyítani. Cáfolhatatlan tanújelét adta vele, hogy szereti őt, ezzel Stormgren tisztában volt. Meglehet, olyasféle szeretet volt ez, amit az ember érez egy odaadó, okos kutya iránt, de ettől még nem volt kevésbé őszinte, és Stormgren életében nem sok dolog volt, ami nagyobb kielégülést nyújtott ennél.
„Mi is el szoktunk bukni.”
Igen, Karellen, így igaz; és éppen te voltál az, aki elbukott, még mielőtt felvirradt volna az emberiség történelmének a napja. Igazi nagy bukásnak kellett lennie, gondolta Stormgren, mert hiszen a visszhangja végighullámzott minden koron, kimutatható minden emberfajta gyermekkorában. Vajon elég lesz ötven év, hogy elhomályosítsd a világ összes mítoszának és legendájának a hatalmát?
Stormgren ugyanakkor azt is tudta, hogy második bukás nem lesz. Mire a két faj újra találkozik, a főkormányzók élvezni fogják az emberiség bizalmát és barátságát, s ezt még a felismerés okozta megrázkódtatás sem teheti tönkre. Együtt lépnek be a jövőbe, s a múltat elsötétítő ismeretlen tragédia örökre eltűnik majd a történelem előtti idők sötét folyosóin.
Stormgren pedig reménykedett, hogy ha Karellen egyszer majd megint szabadon jöhet-mehet a Földön, egy napon felkeresi ezeket az északi erdőket is, és megáll annak az embernek a sírja mellett, akit először nevezhetett a barátjának.
II. AZ ARANYKOR
— Ma van a napja! — súgta a rádió száz nyelven. — Ma van a napja! — hirdette ezernyi újság. „Ma van a napja!”
— gondolták az operatőrök, miközben újra meg újra megnézték, rendben vannak-e a berendezések, melyeket ama hatalmas üres térség körül sorakoztattak fel, ahová Karellen hajója fog leszállni.
Már csak az az egy hajó volt; amely ott lebegett New York fölött. A világ csak most eszmélt rá, hogy az ember többi városa egén függő hajók nem is léteztek soha. Tegnap a szemük láttára olvadt bele a semmibe, enyészett el, mint a reggeli pára, a főkormányzók hatalmas flottája.
A messzi űrben jövő-menő szállítóhajók kellőképpen valóságosak voltak, nem úgy, mint az ezüstfellegek, melyek egy életen át libegtek a Föld majd minden fővárosa felett. Hogy hogyan csinálták, nem tudta senki, de mintha a flotta minden egyes hajója csupáncsak Karellen saját járművének tükröződése lett volna. Pedig többről volt itt szó, mint holmi fényjátékról, hiszen a radarokat is becsapták, sőt, éltek még emberek, akik esküdtek rá, hogy a saját fülükkel hallották, hogyan sivított a megkínzott levegő, amidőn a flotta behatolt a Föld légkörébe. Mindez ma már lényegtelen volt; Karellen többé nem tartotta fontosnak ezt az erődemonstrációt. Elhajította lélektani fegyvereit. — A hajó elindult! — kelt szárnyra a hír, hogy pillanatok alatt bejárja a bolygó minden zegét— zugát. — Nyugat felé tart!
A hajó lassan, kevesebb mint óránként ezer kilométeres sebességgel ereszkedett le a sztratoszféra üres magasságaiból, míg végre kijutott a tágas terekre, ahol sor kerülhetett a történelemmel való második találkozására. Engedelmesen helyet foglalt az ott várakozó kamerák és összezsúfolódott bámészkodók ezrei előtt, akik feltehetőleg sokkal kevesebbet láttak belőle, mint a tévékészülékek előtt ülő milliók.
Úgy illett volna, hogy a föld hánykolódva megnyíljék az irdatlan súly alatt, ám a jármű továbbra is annak a ki tudja, milyen erőnek a szorításában volt, amely egykor végighajtotta a csillagok között. Nála szelídebben a lehulló hópihe sem érinthette volna meg a földet.