— Úgy ismered Rupertet, mint aki nem szerzi meg magának mindazt, amit akar? — válaszolt a kérdésre kérdéssel George. — Ez a szenvedélye. Kényelmesen üldögél a dolgozószobájában, s közben bebarangolja fél Afrikát. Nincs hőség, nincsenek bogarak, nincsenek fáradalmak, ellenben mindig kéznél van a jégkocka.
Kíváncsi volnék, mit szólna mindehhez Stanley és Livingstone.
Az égen tűző nap vetett véget a beszélgetésnek, egészen addig, míg a házhoz nem értek. Amint egyre közelebb értek a bejárati ajtóhoz (amit nem is volt olyan könnyű megkülönböztetni az üvegfal többi részétől), az — hangos trombitaszó közepette — magától kitárult előttük. Jean sejtette — és igaza lett —, hogy mire véget ér a nap, émelyegni fog a gyomra ettől a fanfártól.
A hall finom hűvösében az idő szerinti Mrs. Boyce fogadta őket. Az igazat megvallva neki volt köszönhető, hogy a vendégek ilyen szép számban eljöttek. Csak azért, hogy megnézze Rupert új házát, a fele sem dugta volna ide az orrát; az ingadozókat az új feleségről szóló hírek győzték meg.
Igazából csak egyetlen jelző illett rá. Őrjítő nő volt. Még egy olyan világban is, ahol a szépség mindennapos dolognak számított, a férfiak feléje fordultak, ha belépett az ajtón. George gyanította, hogy negyedrészt néger lehet; az arca görögös volt, a haja hosszú és fényes, de bőrének sötét, meleg tónusa — csak az elcsépelt „csokoládébarna” szó közelítette meg valamelyest — elárulta keverék származását.
— Ti vagytok Jean és George, ugye? — nyújtotta az asszony a kezét. — Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek benneteket. Rupert valami bonyolult mutatványba kezdett az italokkal… gyertek, csatlakozzatok a többiekhez.
Zengő alt hangja hallatán George hátán le-föl futkározott a hideg, mintha valaki úgy játszana a gerincén, mint valami furulyán. Idegesen pillantott Jeanre, s csak akkor lelte meg a hangját, amikor látta, hogy a lánynak sikerült egy kényszeredett mosolyt az arcára erőltetni.
— Ööö… örvendek a találkozásnak — hebegte. — Már előre örültünk ennek a partinak.
— Rupert mindig olyan kellemes partikat rendez — szúrta közbe Jean. A „mindig” szó kihangsúlyozásából tudni lehetett, hogy arra gondoclass="underline" „mindig, valahányszor megnősül”. George enyhén elvörösödött, és feddő pillantást vetett Jeanre, de a háziasszony semmi jelét nem adta, hogy észrevette volna a fullánkot. A megtestesült bűbáj volt, ahogy bevezette őket a nagy fogadószobába, amely már félig megtelt Rupert barátainak reprezentatív gyűjteményével. Maga Rupert annál a pultnál ült, amely egy tévés vezérlőpultnak látszott, és George arra gondolt, nyilván ezzel a berendezéssel vetítette ki a saját képét, hogy fogadja őket. A lelkes házigazda most be is mutatta, hogyan lep meg vele két újonnan érkezőt, akik éppen csak leszálltak a parkolóba — de közben szakított annyi időt, hogy üdvözölje Jeant és George-ot, s bocsánatot kérjen tőlük, amiért másnak adta az italukat.
— Találtok még ott dögivel — intett valahová a háta mögé, miközben a másik kezével hol ezen, hol azon a gombon állított valamit. — Érezzétek magatokat otthon. A vendégek nagy részét ismeritek, a többieknek meg majd Maia bemutat benneteket. Örülök, hogy eljöttetek.
— Örülünk, hogy meghívtál bennünket — válaszolta Jean nem túl nagy meggyőződéssel. George időközben már elindult a bár felé, s most a lány is csatlakozott hozzá, útközben üdvözlőszavakat váltva ezzel-azzal, akit fölismert. A jelenlévők háromnegyede tökéletesen idegen volt, de ez megszokott dolognak számított Rupert partijain. — Nézzünk körül! — javasolta Jean, miután felfrissítették magukat, továbbá integettek minden ismerősnek. — Meg akarom nézni a házat.
George tehát elindult utána, de közben alig leplezett pillantást vetett hátra, Maia Boyce felé. Az a fajta révedező pillantás volt ez, amit Jean a legkevésbé szeretett nála. Rendkívül idegesítőnek találta, hogy a férfiak alapvetően poligámok. Másrészt viszont, ha nem volnának azok… Igen, végül is talán így a jobb.
George persze egykettőre a régi lett újra, miközben alaposan szemügyre vették Rupert új házának csodáit.
Az egész roppant nagynak tűnt két ember számára, de — tekintetbe véve a gyakori vendégeskedést — épp így volt a megfelelő. A fölső szint, amely jóval szélesebb volt, túlnyúlt az alsón, és körös-körül mindenütt árnyékot vetett rá. Csak elismerés illethette a gépesítés színvonalát; a konyha például közelről egy repülőgép pilótafülkéjére hasonlított.
— Szegény Ruby! — sóhajtotta Jean. — Hogy szerette volna ezt a házat!
— A hallottakból ítélve ő most tökéletesen boldog az ausztrál fiújával! — vágott vissza George, aki nem rokonszenvezett túlzottan a korábbi Mrs. Boyce-szal.
Ez annyira köztudott volt, hogy Jean aligha mondhatott ellent, így aztán inkább témát váltott.
— Szörnyen csinos nő, mi?
George eléggé észnél volt, hogy elkerülje a csapdát.
— Ó, azt hiszem, igen — felelte közönyösen. — Persze csak annak, akinek a barnák tetszenek.
— Ha jól tudom, te nem tartozol közéjük — csicseregte Jean.
— Ne féltékenykedj, drágám! — kuncogott George, s megcirógatta a lány platinaszőke haját. — Gyere, keressük meg a könyvtárat. Azt vajon melyik szinten rendezték be szerinted?
— Idefönt kell lennie; ott lent nincs több szoba. És különben is ez illik bele az összképbe. A nappali, étkező, háló és a további helyiségek a földszinthez tartoznak — ez a szórakozás, a játék helye… ámbár én továbbra is hülyeségnek tartom, hogy valaki uszodát rendezzen be az emeleten.
— Biztosan amellett is szól valami — jegyezte meg George, s közben próbaképpen benyitott egy ajtón. — Rupertnek nyilván szakavatott tanácsadója volt, amikor ezt a házat építette. Esküdni mernék rá, hogy nem magától csinálta.
— Lehet, hogy igazad van. Ha magától csinálta volna, teli lenne a ház ajtó nélküli szobákkal és sehová sem vezető lépcsőkkel. Ami azt illeti, én félve lépnék be egy olyan házba, amit teljes egészében Rupert tervezett.
— Itt is vagyunk — mondta George a navigátor büszkeségével, akinek sikerült partra tennie a hajót. — Íme, az új otthonra lelt híres-nevezetes Boyce-gyűjtemény. Kíváncsi lennék, Rupert hányat olvasott közülük.
A könyvtár a ház teljes szélességén végighúzódott, de a hatalmas, keresztbe fordított könyvespolcok féltucatnyi kisebb helyiségre osztották. A polcokon — George emlékezete szerint — körülbelül tízezer kötet sorakozott; jóformán minden fontos könyv megvolt itt, amit valaha kiadtak az olyan homályos témakörökben, mint a varázslás, a pszichológiai kutatások, a jövőbe látás, a telepátia és a parafizika kategóriájába tartozó mindenféle megfoghatatlan jelenségek. E józan korban az effajta érdeklődés roppant különös kedvtelésnek számított, s vélhetőleg egyszerűen arról volt szó, hogy Rupert a kikapcsolódásnak ezt a sajátos formáját választotta.
Amikor beléptek a helyiségbe, George nyomban megérezte a szagot. Gyenge volt, ugyanakkor átható, nem annyira kellemetlen, mint inkább zavarba ejtő. Jean is észrevette; összeráncolt homlokkal próbált rájönni, honnan eredhet. Ecetsav, gondolta George, vagy legalábbis nagyon hasonló… És még valami…
A könyvtár az egyik végében kicsit kiszélesedett, csak annyira, hogy elfért benne egy asztal, két szék és néhány párna. Úgy tűnt, hogy Rupert leginkább itt szokott olvasgatni. Csakhogy most másvalaki olvasgatott itt a természetellenesen letompított fényben.
Jean hirtelen elakadó lélegzettel kapaszkodott bele George kezébe. A mozdulata megbocsátható volt, hiszen más dolog a televízió képernyőjét nézni, mint váratlanul szembesülni a valósággal. George, aki ritkán lepődött meg bármin is, rögtön feltalálta magát.