— Remélem, nem zavartuk meg, uram — szólt udvariasan. — Nem számítottunk rá, hogy itt találunk valakit.
Rupert nem említette, hogy…
A főkormányzó letette a könyvet, jól megnézte őket, aztán folytatta az olvasást. Ez egyáltalán nem volt udvariatlanság a részéről, tekintve, hogy egyszerre tudott olvasni, beszélgetni s talán még számtalan más dolgot is. A jelenet ezzel együtt is zavarba ejtően tudathasadásos volt a benne részt vevő emberek számára.
— A nevem Rashaverak — mondta nyájasan a főkormányzó. Attól tartok, azt fogják hinni, hogy kerülöm a társaságot, de hát Rupert könyvtárából nehéz elszabadulni.
Jeannek sikerült elnyomnia egy ideges kuncogást. A vendégsereg e váratlanul előkerült tagja két másodpercenként olvasott el egy-egy oldalt. Az asszony egy percig sem vonta kétségbe, hogy meg is emészt minden elolvasott szót, és hirtelen az a kérdés villant át az agyán, hogy tud-e vajon olvasni külön-külön is a két szemével. Hát még ha megtanulná a Braille-írást is, gondolta, hogy az ujjaival is tudjon olvasni… El is képzelte a látványt, ami már-már zavaróan komikus volt, ezért megpróbálta elhessegetni, nehogy még a beszélgetésbe is betolakodjon. Végtére is nem olyan mindennapos dolog, hogy az ember szót válthat a Föld egyik urával.
George, miután megejtette kettejük bemutatását, átengedte a szót a lánynak, erősen bízva benne, hogy az nem követ el semmiféle tapintatlanságot. Jeanhez hasonlóan ő sem találkozott még szemtől szembe főkormányzóval. Többször megfordultak ugyan olyan társaságban, ahol felbukkantak kormánytisztviselők, tudósok és mások is, olyanok, akik üzleti kapcsolatban álltak velük, de olyanról még nem hallott, hogy valamelyikük is megjelent volna egy közönséges magánpartin. Egy dologból azért sejteni lehetett, hogy ez a parti mégsem annyira magánjellegű, mint amilyennek látszik. Erre utalt az is, hogy Rupertnek volt egy olyan készüléke, amely a főkormányzók berendezéséhez tartozott, és ettől George-ban ágaskodni kezdett az a kérdés, hogy voltaképpen mi folyik itt? Majd meg is említi ezt Rupertnek, csak félre tudná valahogy vonni…
A székek hozzá képest túl kicsik voltak, ezért Rashaverak a padlóra telepedett le, de nyilván kényelmesen ült, mert ügyet sem vetett a mellette heverő párnákra. A feje így mindössze két méterre volt a padló fölött, George tehát megragadhatta a ritka alkalmat, hogy szemügyre vegye a lény idegenszerűségét. Sajnos magáról a földi biológiáról is keveset tudott, így aztán a már ismert jellegzetességeken túl nem sokat vett észre. Csak ez a furcsa, de egyáltalán nem kellemetlen savas illat volt számára újdonság. Arra gondolt, hogy vajon ők milyen szagúnak érezhetik az embert — és reménykedett a legjobbakban.
Rashaverakban nem volt semmi antropomorf. George meg tudta érteni, hogy a tudatlan és rémült földi vademberek messziről szárnyas embereknek nézték őket, ily módon alakítva ki az ördög hagyományos képmását. Ez a fajta káprázat azonban ilyen közelségből igencsak szertefoszlott. Megvoltak ugyan az előírásszerű kicsiny szarvak (vajon milyen célt szolgálhatnak, töprengett George), de a test nem hasonlított sem emberre, sem semmiféle ismert földi állatra. A főkormányzók — egy teljesen más evolúciós folyamattal a hátuk mögött — nem voltak sem emlősök, sem rovarok, sem pedig csúszómászók. Sőt, talán még gerincesek sem: lehet, hogy támasztóvázként kizárólag a testüket kívülről borító kemény páncél szolgált.
Rashaverak szárnya össze volt csukva, ezért George nem sokat láthatott belőle, de a farkát — amely egy páncélozott öntözőcsőre hasonlított — akkurátusan felcsavarva maga alá húzta. Az a hírhedt kampós vég nem annyira nyílhegyet, mint inkább egy jókora gyémántlapot formázott. Immár köztudott volt, hogy a repülés közbeni stabilitást szolgálta, akárcsak a madarak farktollai. Adattöredékek és még bizonytalanabb feltételezések alapján a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a főkormányzók egy alacsony gravitációjú, rendkívül sűrű atmoszférájú világról jöttek.
Ekkor az egyik rejtett hangszóróból Rupert bömbölte feléjük: — Jean! George! Hol a pokolban bujkáltok? Gyertek le a vendégek közé! Itt már mindenfélét fecsegnek rólatok!
— Talán jobb lesz, ha én is lemegyek — tette vissza Rashaverak a könyvet a polcra egy könnyed mozdulattal, s még csak föl sem állt a padlóról. George csak most vette észre, hogy két szemközti hüvelykujja van, s köztük további öt ujja. „Na, én nem szeretnék egy tizennégyes számrendszeren alapuló matematikával bajlódni”
gondolta George.
Lenyűgöző látvány volt, ahogy Rashaverak fölállt — s abból, hogy meg kellett görnyednie, nehogy beleütközzön a mennyezetbe, nyilvánvaló volt, hogy nem kevés gyakorlati nehézséggel kellene számolniuk, ha amúgy szívesen vegyülnének össze az emberi lényekkel.
Az elmúlt félórában újabb és újabb vendégek érkeztek, s a szoba zsúfolásig megtelt. Rashaverak felbukkanása még tovább súlyosbította a helyzetet, mert a szomszédos helyiségekből is becsődültek, hogy láthassák. Rupertet szemmel láthatóan fellelkesítette a szenzáció — nem úgy Jeant és George-ot, akikre senki még csak ügyet sem vetett. Ami azt illeti, nem is igen látták őket, hiszen a főkormányzó mögött álltak.
— Gyere, Rashy, ismerkedj meg néhány emberrel! — kiáltotta Rupert. — Ülj le a díványra… akkor nem vered be a fejed a plafonba!
Rashaverak, a farkát átvetve a vállán, átszelte a szobát, mint a jégtörő, amikor egy jégtorlaszon át utat vág magának. Aztán leült Rupert mellé, s a szoba máris mintha tágasabb lett volna.
George megkönnyebbülten felsóhajtott: — Egész klausztrofóbiás leszek, ha áll — súgta. — Vajon hogy tudta Rupert megkaparintani… kezd érdekes lenni ez a parti…
— Érdekes, hogy Rupert még nyilvánosan is ezen a néven szólítja — súgta vissza Jean. — De úgy látszik, ő nem bánja. Olyan különös ez az egész.
— Esküdni mernék rá, hogy igenis nem esett jól neki. Az a baj Ruperttel, hogy szeret felvágni, és nincs benne tapintat. Erről eszembe jut… szóval hogy időnként miket tudtál kérdezni!
— Például miket?
— Hát… „Mióta vagy itt?” „Hogyan jössz ki Karellen felügyelővel?” „Tetszik-e neked az élet a Földön?”
Nahát, drágám… Az ember nem beszél így a főkormányzókkal!
— És ugyan miért ne? Ideje, hogy valaki megpróbálja. Mielőtt túlságosan felpaprikázódtak volna, rájuk köszöntek Schönbergerék, és a társaság egykettőre felbomlott. A lányok az egyik irányba mentek, hogy kibeszéljék Mrs. Boyce-t, a férfiak a másikba, pontosan ugyanazért, csak egy egészen más nézőpontból. Benny Schönberger, aki George legrégebbi barátai közé tartozott, sok idevágó információval rendelkezett.
— Az istenért, csak el ne áruld valakinek! — mondta. — Ruth nem tudja, de én mutattam be a nőt Rupertnek.
— Szerintem túl jó neki — jegyezte meg George irigyen. — Attól tartok, nem fog sokáig tartani. A nőnek egykettőre elege lesz Rupertből. — A gondolat szemmel láthatóan felvidította.
— Nehogy azt hidd! Nem elég, hogy gyönyörű, még aranyos is. Éppen ideje volt, hogy valaki a gondjaiba vegye Rupertet, és ez a lány épp erre való.
Most Rupert és Maia mindketten ott ültek Rashaverak mellett, s a vendégek majdhogynem hódolattal járultak elébük. Rupert partijain általában senki sem volt „a társaság fénypontja”, inkább egymástól független csoportocskák foglalkoztak behatóan a saját ügyeikkel. Most viszont szinte mindenki egy vonzási központ körül sűrűsödött — George egy kicsit még meg is sajnálta Maiát, végtére is ez az ő napja lett volna, s most Rashaverak elhomályosítja a ragyogását.