— Figyelj! — mondta George, és beleharapott egy szendvicsbe. Hogy az ördögbe tett szert Rupert egy főkormányzóra? Még nem is hallottam ilyesmiről, ő meg egészen magától értetődőnek tartja. Egy szóval sem említette, amikor meghívott bennünket.
Benny kuncogott.
— Ő már csak szereti az efféle kis meglepetéseket. Kérdezd meg őt. De ha jól belegondolsz, nem először történik meg ilyesmi. Karellen is volt partikon a Fehér Házban, a Buckingham Palotában meg a…
— Na azért az más volt! Rupert teljesen közönséges polgár…
— És meglehet, hogy Rashaverak meg egy egészen kicsike főkormányzó. Az lesz a legokosabb, ha megkérdezed tőlük.
— Meg is fogom, mihelyt egyedül találom Rupertet — határozta el magát George.
— Akkor sokat kell várnod.
Bennynek igaza volt, de most, ebben a felforrósodott hangulatban könnyebb volt türelmesnek lenni. Már múlóban volt az a kis bénultság, amit Rashaverak megjelenése okozott, s ha volt is még csődület a főkormányzó körül, lassan kialakultak a szokásos csoportok, s kezdett mindenki úgy viselkedni, mint máskor. Sullivan például előadta a legutóbbi tenger alatti kutatóútjának kalandjait az érdeklődő hallgatóságnak.
— Még nem tudjuk biztosan, mekkorára nőnek — magyarázta. A támaszpontunktól nem messzire van egy kanyon, ott él egy igazi óriás. Egyszer sikerült megpillantanom, és mondhatom, a csápjainak átmérője majdhogynem eléri a harminc métert. A jövő héten újra lemerülök, hogy közelebbről is megnézzem.
Az egyik nő elszörnyedve sikkantott föclass="underline" — Huh! Borsódzik a hátam, ha csak rágondolok! Maga rettentően bátor lehet!
Sullivan valósággal elképedt.
— Erre még nem is gondoltam — mondta. — Persze megteszem a kellő óvintézkedéseket, de valódi veszélyben még sohasem voltam. A tintahalak tudják, hogy engem nem ehetnek meg, és amíg nem megyek túl közel hozzájuk, ügyet sem vetnek rám. A legtöbb tengeri lény békén hagyja az embert, ha az nem zavarja meg őt.
— De előbb vagy utóbb bizonyára összeakad majd egy olyannal, amelyik ehetőnek véli magát, nem? — kérdezte valaki.
— Ó — válaszolta Sullivan könnyedén —, ilyesmi előfordul időnként! Ilyenkor az a fontos, hogy ne sebesítsem meg az illetőt, hiszen végül is barátkozni szeretnék vele. Ha teljes sebességre állítom a hajtóművet, akkor rendszerint egy-két perc múlva kiszabadulok. Ha a sok dolgomtól nem érek rá megállni és eljátszadozni, pár száz volttal megcsiklandozom őket. Ennyi épp elég, hogy soha többé ne háborgassanak.
Az ember mindig számíthat rá, hogy érdekes emberekkel találkozik Rupert partiján, gondolta George, miközben egy másik csoporthoz közeledett. Lehet, hogy az irodalmi ízlése kissé sajátságos, de a barátságait széles körben köti. George-nak a fejét sem kellett félrefordítania, hogy láthasson egy híres filmproducert, egy másodrendű költőt, egy matematikust, két színészt, egy atomenergetikust, egy vadászmestert, egy hetilap szerkesztőjét, a Világbank egy statisztikusát, egy hegedűvirtuózt, egy régészprofesszort és egy asztrofizikust.
Saját szakmájabelit, azaz televíziós látványtervezőt nem látott — ami jó volt, mert most nem volt kedve rá, hogy szakmai dolgokról csevegjen. Nagyon szerette a munkáját — ami azt illeti, a történelemben most először fordult elő, hogy senkinek nem kellett nemszeretem munkát végeznie —, de úgy volt vele, hogy ha véget ért a nap, gondolatban becsukta maga mögött a stúdió ajtaját.
Végül a konyhában sikerült csapdába ejtenie az éppen különféle italokkal kísérletező Rupertet. Talán kegyetlenség volt visszarángatni a földre, amikor látszott a szemén, hogy egészen másutt jár, de George, ha kellett, tudott könyörtelen lenni.
— Ide figyelj, Rupert! — kezdte, és letelepedett a legközelebbi asztalra. — Az a véleményem, hogy magyarázattal tartozol nekünk. — Hm! — dünnyögte Rupert, s a nyelvével körbenyalogatta a száját. — Mintha egy icipicit túl sok volna benne a gin. — Ne beszélj mellé, és ne tégy úgy, mintha nem volnál színjózan, mert nagyon jól tudom, hogy az vagy.
Honnan csöppent ide ez a te főkormányzód, és mi dolga van itt?
— Nem mondtam még neked? — kérdezte Rupert. — Azt hittem, már mindenkinek elmeséltem. Nyilván nem voltatok ott… persze, elbújtatok odafönt, a könyvtárban. — Olyanformán nevetgélt magában, amit George sértőnek érzett. — Na, szóval, épp a könyvtár csábította ide Rashyt.
— Milyen különös!
— Miért?
George elhallgatott, mert rájött, hogy most tapintatosan kell fogalmaznia; Rupert fölöttébb büszke volt az egyedülálló gyűjteményére.
— Nos… ha az ember meggondolja, milyen jártasak a főkormányzók a tudományban, elég hihetetlen, hogy érdekelhetik őket a lelki jelenségek meg más efféle ökörségek.
— Ökörség vagy nem — válaszolta Rupert —, érdekli őket az emberi lélek, és nekem van néhány könyvem, amiből sok mindent megtudhatnak. Nem sokkal, mielőtt ideköltöztem, valami helyettes alfőkormányzó vagy legfőbb alkormányzó azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy nem adnék-e nekik kölcsön körülbelül ötvenet a legértékesebb köteteim közül. Az egész olyan volt, mintha a British Museum Könyvtárának egyik őre küldte volna hozzám. Gondolhatod, persze, mit válaszoltam erre.
— Fogalmam sincs.
— Hát nagyon udvariasan azt feleltem, hogy húsz évembe telt, mire összehoztam ezt a gyűjteményt, megtiszteltetésnek veszem, hogy az én könyveimet akarják tanulmányozni, de érjék be azzal, hogy a helyszínen tanulmányozhatják. Így aztán Rashy eljár hozzám, és naponta felfal húsz kötetet. Kíváncsi lennék, mit ért meg belőlük.
George elgondolkodott a hallottakon, aztán utálkozva megrándította a vállát.
— Őszintén szólva — mondta — egyre lesújtóbb véleményem van a főkormányzókról. Azt hittem, okosabb dolgokkal töltik az idejüket.
— Te megrögzött materialista vagy, igaz? Nem hinném, hogy Jean egy véleményen van veled. Pedig a dolognak még a te fene praktikus nézőpontodból is lehet értelme. Te is alaposabban megismerkednél annak a primitív fajnak a babonáival, amellyel kapcsolatban állsz.
— Feltehetően — jegyezte meg George, nem túl nagy meggyőződéssel. Kissé keménynek találta az asztal lapját, és leszállt a földre. Rupertnek addigra sikerült a saját megelégedésére kikeverni az italokat, és indult vissza a vendégekhez. Már itt-ott hallani lehetett, hogy hiányolják.
— Hé, mielőtt eltűnsz, hadd kérdezzek még valamit! — szólt utána George. — Hogy tettél szert arra a holmira, amivel meg akartál ijeszteni bennünket?
— Mondhatni, kialkudtam. Felhívtam a figyelmet rá, hogy milyen hasznos lenne ahhoz a munkához, amit végzek, Rashy pedig továbbította az ötletet a megfelelő helyre.
— Bocsáss meg, amiért ilyen tudatlan vagyok, de mi is a te új munkád? Nyilván valami állatokkal kapcsolatos tevékenység.
— Úgy van. Főállatorvos vagyok. Nagyjából tízezer négyzetkilométer teszi ki a területemet, s minthogy a betegeim nem jönnek el hozzám, nekem kell fölkeresnem őket.
— Eléggé leköthet ez a munka.
— Ó, és persze annak nincs sok értelme, hogy az apróságokkal foglalkozzam, amikor itt vannak az oroszlánok, az elefántok, a rinocéroszok és így tovább. Reggelenként mintegy száz méter magasságra beállítom a távirányító berendezést, aztán leülök a képernyő elé, s megkezdem a felderítő utat. Ha bajban lévőt találok, bemászok a repülőgépembe, s közben reménykedem, hogy majd a puszta lényemmel is meg tudom nyugtatni.