Néha roppant nehéz dolgom van. Az oroszlánokkal és a hasonlókkal még csak elbánok valahogy, de ha egy rinocéroszt akarok messziről eltalálni az altatólövedékkel, ahhoz már ördögi ügyesség kell.
— RUPERT! — üvöltötte valaki a szomszéd szobából.
— Látod, mit csináltál? Kiverted a fejemből, hogy vendégeim vannak! Tessék… fogd ezt a tálcát. Ezekben itt vermut van… nem szeretném, ha összekeverednének.
Épp lemenőben volt a nap, amikor George végre föltalált valahogy a tetőre. Mindenféle jó oka volt rá, hogy kissé megfájduljon a feje, ezért el akart menekülni a lenti lármás zűrzavar elől. Jean, aki összehasonlíthatatlanul jobban táncolt, mint ő, láthatóan remekül érezte magát, és még nem akart hazamenni. Ez bosszantotta az alkoholtól feltüzelt George-ot, ezért úgy döntött, ő majd csendben elduzzog a csillagok alatt.
Ahhoz, hogy az ember följusson a tetőre, előbb mozgólépcsővel fölment az emeletre, majd megmászta a szellőzőberendezés beömlőnyílását körülfonó csigalépcsőt, melynek végében egy tetőablak vezetett ki a széles, lapos tetőre. Az egyik sarkában parkolt Rupert repülőgépe, középen az elvadulás jeleit mutató kert díszlett, a fennmaradó rész pedig — az itt-ott felállított nyugszékekkel — amolyan megfigyelőhelyként szolgált. George ledobta magát az egyik székbe, majd, mint valami szemlét tartó császár, végighordozta tekintetét a vidék fölött. Szerényen fogalmazva is látvány volt ez a javából! Rupert háza egy hatalmas medence peremére épült, amely keleti irányban enyhén lejtett az öt kilométerrel arrébb lévő mocsaras, tavakkal tarkított vidék felé.
Nyugatra síkság terült el, s a dzsungel jóformán a hátsó kertkapunál kezdődött. S az őserdőn túl, nagyjából ötven kilométerre, hatalmas falként vonult észak-dél irányban egy óriási hegylánc: A hótól fehérre festett csúcsok fölött lángra lobbantak a felhők, ahogy a nap rágördült mindennapos útjának utolsó, pár perces szakaszára. George elnézte e távoli bástyákat, s a megilletődéstől hirtelen kijózanodott.
A csillagok, amelyek a nap lenyugvása pillanatában már-már tapintatlan sietséggel tünedeztek föl az égen, teljesen ismeretlenek voltak. Kereste a Dél Keresztjét, de hiába. Bár meglehetősen járatlan volt a csillagászatban, és csak néhány csillagképet ismert föl, az otthoni barátok hiánya zavarba ejtette. Csakúgy, mint a kényelmetlenül közeli dzsungelből idáig hallatszó zajok. „Elég a friss levegőből — gondolta George. — Visszamegyek a többiekhez, még mielőtt egy vérszívó denevér vagy más bűbájos lény ideröppenne, hogy közelebbről is szemügyre vegyen.”
Már épp indulóban volt, amikor a tetőnyíláson át egy másik vendég bukkant elő. Már sötét volt, George nem láthatta, ki az, ezért odakiáltott — Helló, odaát! Neked is eleged volt? — Láthatatlan társa fölnevetett.
— Rupert most kezdi vetíteni az egyik filmjét. Én már mindet láttam.
— Parancsolj cigarettát! — mondta George.
— Kösz.
Az öngyújtó lángjánál (George imádta az ilyen régiségeket) már fölismerte a másikat, egy meglepően jóképű ifjú négert; a nevét is megmondták, természetesen, de George nyomban el is felejtette, akárcsak annak a húsz másik idegennek a nevét, akivel a partin összeismertették.
De ebben a fiúban volt valami ismerős vonás, és George a következő pillanatban rá is jött, hogy mi az.
— Nem hinném, hogy igazán ismerjük egymást, de nem Rupert új sógora vagy? — kockáztatta meg.
— De igen. Jan Rodricks vagyok. Mondják, hogy Maia és én meglehetősen hasonlítunk egymásra.
George arra gondolt, nem kellene-e részvétét nyilvánítania Jannek az újonnan szerzett rokonsága miatt.
Aztán úgy döntött, hagyni kell, hadd jöjjön rá szegény fickó magától; végtére is még az sem lehetetlen, hogy Rupert ezúttal csakugyan lehiggad.
— Én George Greggson vagyok. Először veszel részt Rupert híres partijain?
— Igen. Ilyen helyeken az ember sok új ismerősre tehet szert. — Méghozzá nem is csak az emberek köréből — tette hozzá George. — Nekem például először nyílt alkalmam, hogy társaságban találkozzam egy főkormányzóval.
A másik egy pillanatra elbizonytalanodott, mielőtt válaszolt volna, és George agyán átvillant, vajon nem valami érzékeny pontját találta-e el véletlenül. De a válaszból semmi ilyenre nem lehetett következtetni.
— Én sem láttam még egyiket sem, csak a tévében, természetesen.
Ezen a ponton a beszélgetés elakadt, és egy perc múlva George rájött, hogy Jan egyedül szeretne maradni.
Hűvösebb is lett, így aztán elköszönt, és visszament a többiekhez.
A dzsungel elcsendesedett; Jan nekitámasztotta a hátát a beömlőnyílás ívelt falának, s hallgatta a ház halk mormolását, miközben géptüdején keresztül ki-be áramlik a levegő. Rettenetesen magányosnak érezte magát, és éppen ez volt a célja. Ezen kívül szörnyen csalódott volt — márpedig ez az érzés egyáltalán nem volt az ínyére.
Nincs olyan utópia, amely mindig mindenkit kielégítene. Ahogy az emberek anyagi viszonyai javulnak, látókörük is szélesedik, ennél fogva mind kevesebbnek érzik azokat a javakat és lehetőségeket, melyek egykor a legmerészebb álmaikat is túlszárnyalták volna. És még amidőn a külvilág teljesített is mindent, amit csak tudott, még akkor sem hagyott alább az elme kutató szenvedélye és a szív sóvárgása.
Jan Rodricks, bár olykor tudta méltányolni a szerencséjét, egy előbbi korszakban még elégedetlenebb lett volna. Ha egy évszázaddal előbb él, a bőrszíne óriási, ha nem éppen leküzdhetetlen akadályt jelentett volna a számára. Ma ennek nem volt semmi jelentősége. Már az elkerülhetetlen visszahatás is a múlté volt, amely a huszonegyedik század hajnalán enyhe felsőbbrendűség-tudatot kölcsönzött a négereknek. A kényelmes „néger”
szót már a jól nevelt társaságok sem tekintették tabunak, tehát magától értetődő természetességgel használta mindenki. Nem volt több érzelmi töltése, mint az olyan címkéknek, mint például republikánus, metodista, konzervatív vagy liberális.
Jan apja egy elbűvölő, ámde gyarló skót volt, aki hivatásos bűvészként tett szert néminemű hírnévre. Abban, hogy fiatalon, mindössze negyvenöt évesen érte a halál, nagy része volt annak, hogy előszeretettel fogyasztotta hazája leghíresebb készítményét. Ami azt illeti, Jan sohasem látta az apját részegen, de abban sem volt biztos, hogy józannak látta-e akár egyszer is.
Ellenben a még nagyon is eleven Mrs. Rodricks az edinburghi egyetemen adott elő modern valószínűség— elméletet. Fölöttébb jellemző volt a huszonegyedik század emberének rendkívüli mozgékonyságára, hogy a szénfekete Mrs. Rodricks Skóciában született, míg száműzött, szőke férje csaknem egész életét Haitin töltötte.
Maiának és Jannek nem volt állandó otthona; ők úgy röpködtek a két szülői ház között, mint két kis tollaslabda. Mulatságos volt, ahogy a két család bánt velük, csak éppen nem ellensúlyozta a jellemnek azt az állhatatlanságát, amit mindketten örököltek az apjuktól.
Huszonhét évesen Jan még javában élte az egyetemisták életét, s komolyan még végig sem gondolta, milyen életpályát válasszon magának. Minden nehézség nélkül szerezte meg a baccalaureatusi fokozatot egy olyan tanterv elsajátításával, amely egy évszázaddal korábban még igencsak különösnek tetszett volna. Főtárgyként matematikát és fizikát tanult, de mellékesen fölvette a filozófiát és a zenekritikát is. Még a kor magas követelményei szerint is kiváló amatőr zongoraművész volt.