Az volt a szándéka, hogy három éven belül ledoktorál gépészeti fizikából, melyhez második tárgyként a csillagászatot akarta fölvenni. Ez alapos és kemény munkát követelt volna, de Jan ezt egyáltalán nem bánta. A fokvárosi egyetem, ahol tanult, a világ felsőfokú tanintézetei közül talán a leggyönyörűbb helyen épült — a Táblahegység lábánál.
Nem voltak anyagi gondjai, mégis elégedetlenség gyötörte, s nem talált gyógyírt a bajára. A helyzetét még inkább megnehezítette Maia boldogsága, mert — bár a legkevésbé sem irigyelte tőle, kihangsúlyozta, hogy mi a legfőbb oka az ő bánatának.
Mert Jan még nem gyógyult ki abból a romantikus illúzióból — amelyből oly sok nyomorúság és költészet született már —, hogy az ember életében csak egyszer lehet igazán szerelmes. Szokatlanul késői életkorban adta első ízben oda a szívét egy olyan hölgynek, akit inkább a szépségéről, semmint a hűségéről ismertek. Rosita Csien azt állította magáról — és teljes joggal —, hogy ereiben mandzsúriai császárok vére folyik. Neki is számtalan alattvalója volt, többek között csaknem az egész természettudományi kar. Jant rabul ejtette a lány kényes, virágszerű szépsége, és sikerült annyira belebonyolódnia az ügybe, hogy aztán annál fájdalmasabb legyen számára a vég. Még csak nem is sejtette, mi romlott el…
Egyszer majd ő is kiheveri, nem vitás. Más férfiak is átéltek már hasonló katasztrófákat, és nem szenvedtek jóvátehetetlen sérülést, sőt, végül eljutottak abba a lelkiállapotba, amikor azt mondhatták: „Nem igaz, hogy egy ilyen nőt valaha is komolyan tudtam venni!” De ez a fajta szenvtelenség még valahol a távoli jövőben rejtőzött, és Jan pillanatnyilag nagyon is hadilábon állt az élettel.
A másik bánata már nem lesz ilyen könnyen orvosolható, mert itt olyasmi hatásról volt szó, amit a főkormányzók az ő személyes törekvéseire gyakoroltak. Jan nemcsak a szívügyeit, hanem a gondolkodását tekintve is romantikus volt. Mint annyi más fiatalember, amióta csak biztosították számukra a levegő meghódítását, álmában és képzeletben ő is el-elkalandozott az űr ismeretlen felségvizein.
Az ember egy évszázada lépett föl arra a lajtorjára, amely fölvihette a csillagok birodalmába. És ebben a pillanatban — valóban véletlenül? — becsapták az orra előtt a bolygókhoz vezető ajtót. Az emberi tevékenységnek kevés olyan megnyilvánulási formája volt, amit a főkormányzók kifejezetten tiltottak volna (a legfőbb kivétel feltehetőleg a hadviselés volt), de az űrhajós felderítő utak gyakorlatilag abbamaradtak. Túlságosan nagy volt az a kihívás, amit a főkormányzók tudománya kínált. Az ember — legalábbis pillanatnyilag — elbátortalanodott, és figyelmét más tevékenységek felé fordította. Mi értelme lett volna rakétákat kifejleszteni, amikor a főkormányzók a meghajtásnak annyival magasabb rendű elvét ismerték, de amelyre soha még a legkisebb célzást sem tették?
Járt ugyan a Holdon pár száz ember, hogy fölépítsenek egy holdi megfigyelőállomást; a főkormányzók által kölcsönzött, rakéta-meghajtású kis hajón utaztak — utasokként. Nyilvánvaló volt, hogy sok mindent nem lehetett megtudni e primitív jármű tanulmányozása révén, még akkor sem, ha a tulajdonosoknak nem voltak fenntartásaik a kíváncsi földi tudósokkal szemben.
Így aztán az ember továbbra is önnön bolygója foglya maradt. Maga a bolygó sokkal tisztességesebb, ámbár jóval kisebb volt, mint egy évszázaddal korábban. Amikor a főkormányzók eltörölték a háborút, az éhséget és a betegséget, egyszersmind eltörölték a kalandot is.
A felkelő Hold halvány, opálos fénybe vonta a keleti égboltot. Jan tudta, hogy a főkormányzók támaszpontja odafönt van, valahol a Plútó sáncain belül. Bár az utánpótlást szállító hajók már több mint hetven éve jártak ide— oda, csak Jan életében hagytak fel a rejtőzködéssel, s engedték meg, hogy indulásuknak a Föld is szemtanúja legyen. A kétszáz hüvelykes teleszkópon át tisztán lehetett látni a hatalmas hajók árnyékát, melyet a felkelő vagy lenyugvó Nap vetett a holdi tájakra sok mérföldes hosszúságban. Az emberiség óriási érdeklődéssel figyelte a főkormányzók minden tevékenységét, többek között a jövés-menésüket is, így aztán lassanként egyfajta viselkedési minta kezdett kirajzolódni — no persze, a mögöttes szándék nélkül. Az egyik hatalmas árnyék például órákkal ezelőtt eltűnt. Jan tudta, hogy ez azt jelenti: a főkormányzók valamelyik hajója fölszállt a Holdról, s most ott lebeg az űrben, hogy — mielőtt útnak indulna távoli, ismeretlen hazája felé — elvégezze a szükséges rutinfeladatokat.
Az újra leszálló hajók közül még egy olyat sem látott, amelyik a csillagok felé vette volna az útját. Ha a körülmények engedték, a fél világról látni lehetett az eseményt, de Jant üldözte a balszerencse. Előre persze nem lehetett tudni, pontosan mikorra várható a felszállás — és a főkormányzók nem verték nagydobra az eseményt. Jan úgy döntött, vár még tíz percet, aztán visszamegy a társasághoz. Hát ez mi volt? Csak egy meteor csúszott le az Eridanuszon. Jan megkönnyebbült, észrevette, hogy kialudt a cigarettája, rágyújtott hát egy másikra.
Már félig elszívta, amikor— félmillió kilométeres messzeségben a Csillaghajó elmozdult. A szétterülő holdfényragyogás középpontjában egy aprócska szikra mászni kezdett a zenit felé. Eleinte oly lassú volt, hogy szinte észre sem lehetett venni, de másodpercről másodpercre gyorsult. Ahogy egyre följebb kapaszkodott, a fénye is nőtt — aztán egyszer csak kialudt. De egy pillanat múlva újra megjelent, még gyorsabban, még fényesebben. Sajátos ritmus szerint telve-fogyva hágott mind följebb és följebb az égbolton, egyre gyorsabban hullámzó fényvonalat rajzolva a csillagok között. Ha nem ismerte is az ember a valódi távolságát, már a sebesség látványától is elállt a lélegzete. Ha pedig tudta, hogy az induló hajó ott van valahol a Holdon túl, e sebességekbe és energiákba az elme szinte belekábult.
Jan tisztában volt vele, hogy amit lát, az csak egy jelentéktelen energia-melléktermék. A hajó maga láthatatlan, s messze a felfelé haladó fény előtt jár. Ahogy a magasban repülő sugárhajtású gép páracsíkot hagy maga mögött, úgy a főkormányzók kifelé tartó járműve is megrajzolja a maga sajátságos nyomát. Az általánosan elfogadott elmélet szerint — melynek igazságát kevesen vitatták — a Csillaghajó iszonyatos gyorsulása helyi torzulásokat idéz elő a térben. Jan tudta, hogy amit néz, az nem kevesebb, mint távoli csillagok fénye, melyek egy pontban, az ő szemében gyűlnek össze a tér minden olyan részéből, ahol az elhaladó hajó kedvező körülményeket talál. A relativitás látható bizonyítéka volt ez — a fény elhajlása egy roppant gravitációs mező jelenlétében.
Most mintha lassabban haladt volna ennek a hatalmas, ceruza alakú lencsének a hegye, de csak a perspektíva keltette ezt a látszatot. A valóságban a hajó egyre csak gyorsult, s ahogy lökte magát kifelé, a csillagok közé, pusztán csak rövidülni látszott a pályája. Jan tudta azt is, hogy útját sok-sok teleszkóp követi nyomon, hiszen számos földi tudós szeretné fölfedni a meghajtás titkát. Tucatszám jelentek meg tudományos dolgozatok e tárgyban; nem kétséges, hogy a legnagyobb érdeklődéssel a főkormányzók olvasták őket.
A fantomfény lassan elhalványult; már csak elenyészőben lévő vonal volt, amely a Jan által Csónaknak ismert csillagkép közepe felé mutatott. Valahol arrafelé lehetett a főkormányzók hazája, amely azonban a szektor ezernyi csillaga közül bármelyiknek lehetett a bolygója. Semmiféle módon nem lehetett megállapítani, milyen messze van a Naprendszertől.