És már el is tűnt. Alighogy útnak indult, a hajó máris láthatatlanná vált az emberi szem számára. De Jan elméjébe beleégett a fénylő ösvény emléke, s nem is fog kihunyni mindaddig, amíg él benne a törekvés és a vágy.
A vendégség véget ért. A vendégek többsége újra fölhágott az égre, hogy szétszéledjenek a világ négy égtája felé — de azért akadt néhány kivétel is.
Az egyik a költő, Norman Dodsworth, aki csúnyán elázott, de azért volt annyi esze, hogy elájuljon, még mielőtt erőszakot alkalmaznak ellene. Nem túl szelíden kirakták hát a gyepre, ahol minden bizonnyal egy hiéna fogja fölébreszteni a maga meglehetősen goromba módján. Egy szó, mint száz, a továbbiakban gyakorlatilag jelen nem lévőnek lehetett őt tekinteni.
Nem ment még el George és Jean sem. Nem George-on múlt, mert ő igenis haza akart menni. Nem a szokásos ok miatt ugyan, de csöppet sem tetszett neki Rupert és Jean barátsága. George büszke volt a maga gyakorlatias, megfontolt természetére, és a Rupertet és Jeant egymáshoz közelebb hozó érdeklődést a tudomány e századában nemcsak gyerekesnek, hanem kifejezetten egészségtelennek tartotta. Számára érthetetlennek tűnt, hogy valaki meg manapság is higgyen — ha mégoly kevéssé is — a természetfölöttiben; s hogy Rashaverakot itt találta, a főkormányzókba vetett hűségét ingatta meg.
Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy Rupert valami meglepetést tervez, meglehet, Jean hallgatólagos beleegyezésével. George kedveszegetten készült fel az elkövetkező badarság elviselésére.
— Mindenféle módszert kipróbáltam, mielőtt megállapodtam ennél — jelentette ki Rupert büszkén. — Az a legnagyobb gond, hogy hogyan csökkentsük le a súrlódást a teljes mozgásszabadság eléréséig. A régimódi fényezett asztal és a táncoltatás sem rossz, de ezt használják évszázadok óta, én pedig bíztam benne, hogy a modern tudomány jobbat is ki tud találni. És lám, megszületett az eredményt. Hozzatok székeket… biztos, hogy nem akarsz csatlakozni, Rashy?
A főkormányzó a másodperc töredékéig habozni látszott, de aztán megrázta a fejét. (A Földön vették fel ezt a szokást? — villant át George agyán.) — Nem, köszönöm — mondta Rashaverak. — Inkább csak nézem. Talán majd máskor.
— Helyes… bőven van még időnk, hogy meggondold magad. „Na, ne mondd!” — gondolta George, és mogorván az órájára pillantott.
Rupert egy kicsi, de súlyos és tökéletesen kör alakú asztal köré terelte a barátait, aztán levette róla a sima műanyag borítást, s alatta megpillantották a szorosan egymás mellé helyezett golyóscsapágyak csillogó tengerét.
Az asztal enyhén felmagasodó pereme megakadályozta, hogy leguruljanak, és George el sem tudta képzelni, mi célt szolgálhatnak. Valósággal megszédült attól az elbűvölő és delejes mintázattól, amit a tükröződő fénypontok százai alkottak.
Amikor ki-ki leült a székére, Rupert lenyúlt az asztal alá, előhúzott egy nagyjából tíz centiméter átmérőjű korongot, és letette a golyóscsapágyak tetejére.
— Tessék — mondta. — Tegyétek rá az ujjaitokat, és akkor mindenféle ellenállás nélkül megindul körbe.
George mélységes utálattal méregette a tárgyat. Észrevette, hogy az asztal szélén szabályos közönként — de nem a megszokott rendben — az ábécé betűi vannak elhelyezve. A betűk között láthatók voltak a számok is, összevissza, egytől kilencig, és két kártyán szerepelt az „igen” és a „nem” szócska. Ez utóbbiak egymással szemben helyezkedtek el az asztalon.
— Nekem ez csak egy halom sületlenség — motyogta. — Meglep, hogy még ma is van, aki komolyan veszi. — Kicsit megkönnyebbült e szelíd tiltakozás után, amit legalább annyira Jeannek címzett, mint Rupertnek. Rupert nem tett úgy, mintha e jelenségek iránt többet érezne holmi szenvtelen tudományos érdeklődésnél; ő elfogulatlan volt, de nem hiszékeny. Jean ellenben… nos, George néha már kezdett aggódni miatta. A lány mintha komolyan hitte volna, hogy van valami ebben a telepátiában meg távolbalátásban.
Mindaddig, amíg ezt a megjegyzést nem tette, George maga sem tudta, hogy a bírálat Rashaverakra is vonatkozik. Most idegesen pillantott körül, de a főkormányzó mintha meg sem hallotta volna a szavait. Ami, persze, az égvilágon semmit sem bizonyított.
Már mindenki elfoglalta a helyét. Az óramutató járásával ellenkező irányban ült le sorban az asztal köré Rupert, Maia, Jan, Jean, George és Benny Schönberger. Ruth Schönberger távolabb ült, egy jegyzetfüzettel az ölében. Neki nyilván ellenére volt, hogy részt vegyen a szeánszon, ami Bennyt arra késztette, hogy szarkasztikus megjegyzéseket tegyen mindazokra, akik még ma is komolyan veszik a Talmudot. Ugyanakkor Ruth nagy kedvet árult el arra, hogy ő legyen a jegyzőkönyvvezető.
— Figyeljetek! — kezdte Rupert. — A George-féle szkeptikusok kedvéért tisztázzuk a dolgot. Ha van benne természetfölötti, ha nincs, a dolog működik. A magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy van egy tisztán mechanikus magyarázat. Amikor a kezünket a korongra tesszük, lehet, hogy nem akarjuk befolyásolni a mozgását, de a tudatalattink rákezd a maga cseles mutatványaira. Sok ilyen szeánszot elemeztem már, és soha nem kaptam olyan válaszokat, amelyeket a csoport valamelyik tagja ne tudhatott vagy sejthetett volna — még ha ők maguk nem is voltak ennek tudatában. Mindazonáltal végre szeretném hajtani a kísérletet e meglehetősen…
hm… sajátos körülmények között.
A Sajátos Körülmény csendben, de kétségtelenül nem közömbösen figyelte őket. Vajon mit gondolhat az efféle komédiákról, villant George eszébe. Úgy viszonyul-e hozzájuk, mint az antropológus, aki egy primitív vallási szertartást néz? Már maga a rendezés is meglehetősen fantasztikus volt, és George kötözni való bolondnak érezte magát, amiért hagyta, hogy rávegyék ilyesmire.
Ha a többiek is hasonlóképpen bolondnak érezték magukat, akkor ők ügyesen eltitkolták az érzelmeiket.
Csak Jean volt kipirult és izgatott, ámbár lehet, hogy csak az italtól.
— Felkészültetek? — kérdezte Rupert. — Nagyszerű. — Hatásszünetet tartott, majd — senkihez sem intézve külön a szavait — elkiáltotta magát: — Van itt valaki?!
George érezte, hogy az ujjai alatt megrezdül a korong — ami nem volt meglepő, tekintve, hogy hat ember keze gyakorolt rá nyomást. A korong végigsiklott egy kis nyolcas alakzat mentén, majd visszaállt a középre.
— Van itt valaki?! — kérdezte újra Rupert, majd hangot váltva hozzátette: — Olykor beletelik tíz-tizenöt percbe is, mire elkezdődik. De néha…
— Psszt! — lehelte Jean.
A korong elindult. Széles körívet rajzolt le az „igen” és a „nem” feliratú kártyák között. George-nak sikerült némi erőfeszítés árán elnyomni egy vihogást. És az mit bizonyítana, gondolta, ha a válasz „nem” volna? Eszébe jutott a régi vicc: „Nincs itt senki, csak mi, csirkék…”
Csakhogy a válasz „igen” volt. A korong sebesen visszasiklott az asztal közepére. Most valahogy elevennek tűnt, mintha várná a következő kérdést. Hiába hogy nem akarta, George kezdett a dolog hatása alá kerülni.
— Ki vagy? — kérdezte Rupert.
Ahogy a betűk összeálltak, abban nem volt semmi tétovázás. A korong, mintha érezne, szinte átlendült az asztalon, s oly gyorsan mozgott, hogy George alig tudta megtartani rajta az ujjait. Esküdni mert volna, hogy ő semmivel sem járult hozzá a korong mozgásához. Amikor körbepillantott az asztalon, a barátai arcán sem észlelt semmi gyanúsat. Pontosan olyan feszültek és várakozók voltak, mint ő maga.