— MINDEN VAGYOK — betűzte a korong, majd visszatért egyensúlyi helyzetébe.
— Minden vagyok — ismételte Rupert. — Tipikus válasz. Semmitmondó, ugyanakkor ösztönző erejű.
Valószínűleg azt jelenti, hogy a mi egyesült elméinken kívül semmi sincs jelen. — Egy percre elhallgatott — talán a következő kérdésen törte a fejét —, majd újra belekiáltott a levegőbe: — Van üzeneted bárki jelenlévőnek?!
— Nincs — válaszolta nyomban a korong. Rupert körbenézett az asztalon. — Most rajtunk a sor; van, hogy önként szolgáltat információt, de most mintha konkrét kérdéseket várna tőlünk. Akarja valaki kezdeni?
— Fog esni holnap? — kérdezte gúnyosan George.
A korong abban a pillanatban lengeni kezdett oda-vissza az igen-nem vonalon.
— Ez hülye kérdés volt! — korholta Rupert. — Valahol minden bizonnyal fog esni, másutt meg szárazság lesz.
Ne kérdezzetek olyanokat, amikre kétértelmű választ kell adnia.
George elhatározta, hogy miután kellően ledorongolták, a következő menetben átadja a szót valaki másnak.
— Mi a kedvenc színem? — kérdezte Maia. — Kék — jött meg azonnal a válasz.
— Pontosan.
— Ez még nem bizonyít semmit — mutatott rá George. — Legalább hárman tudják a jelenlévők közül.
— Mi Ruth kedvenc színe? — tudakolta Benny. — Piros.
— Igaz ez, Ruth?
A jegyzőkönyvvezető fölnézett a füzetéből.
— Igen, igaz. De Benny tudja, és ő benne van a körben. — Nem tudtam — vágott vissza Benny.
— Pedig tudnod kellett… épp elégszer mondtam már.
— Tudat alatti emlékezet — mormolta Rupert. — Az ilyesmi gyakran megtörténik. De nem tennénk föl intelligensebb kérdéseket? Most, hogy ilyen jól indult a dolog, kár volna nem kihasználni.
Furcsa módon George-ot épp a jelenség közönséges volta kezdte lenyűgözni. Biztos volt benne, hogy itt szó sincs semmiféle természetfölötti magyarázatról; ahogy Rupert mondta, a korong nem tesz mást, mint válaszol az ő tudat alatti izommozgásaikra. De már ez is rendkívül meglepő és megkapó volt; nem hitte volna, hogy ily módon ennyire gyors és pontos válaszokat lehet elérni. Egyszer meg is próbálta, tudja-e befolyásolni a társaságot azzal, hogy a saját nevét betűzi ki. De csak a „G” betűt tudta megszerezni — a többi merő zagyvasággá változott. Akkor belátta, hogy egy ember gyakorlatilag képtelen úgy irányítani a korong mozgását, hogy a többiek ne tudjanak róla.
Fél óra múlva Ruth füzetében már tucatnál is több üzenet szerepelt, köztük egészen hosszúak is. Akadtak benne itt-ott helyesírási hibák és nyelvtani furcsaságok, de csak elvétve. Akármi volt is a magyarázat, George már meggyőződött róla, hogy neki tudatosan nincs része az eredményben. Egy-egy szó kialakulása közben sokszor már előre látni vélte a soron következő betűt, ennélfogva az üzenet értelmét — de a korong mindannyiszor egy számára váratlan irányba mozdult el, és valami egészen mást betűzött ki. Máskor meg — mivel nem volt megállás, ami kijelölte volna a szó végét, s a következő szó elejét — az egész üzenet értelmetlenségnek tűnt mindaddig, míg véget nem ért, és Ruth vissza nem olvasta.
Az egész élmény azt a nyugtalanító benyomást keltette Georgeban, hogy itt valami céltudatos, független értelemmel van dolguk. De sem erre, sem arra nem volt perdöntő bizonyíték, hisz oly banálisak, oly kétértelműek voltak a válaszok. Mert mit lehetett például kihámozni egy ilyen válaszbóclass="underline"
HIGGYÉLAZEMBERBENATERMÉSZETVELEDVAN.
De a szavak olykor mély értelmű, sőt, zavarba ejtő igazságokra utaltak
NEFELEDDAZEMBERNINCSEGYEDÜLAZEMBERKÖZELÉBENMÁSOKORSZÁGAVAN.
De hát ezt mindenki tudta — biztos, hogy az üzenet csak a főkormányzókra utalt?
George-on már-már erőt vett a leküzdhetetlen álmosság. Nagyon ideje volna, gondolta félálomban, hogy haza induljanak. Mindez nagyon érdekes volt, ám nem vezet sehová, és ami azt illeti, már sok is a jóból.
Végignézett az asztal körül. Benny úgy festett, mint aki többé-kevésbé ugyanígy gondolkodik, Maia és Rupert kissé fátyolos tekintettel néztek maguk elé, Jean pedig — nos, ő kezdettől fogva túl komolyan vette a dolgot.
Most, hogy az arcára nézett, George-ot elfogta az aggodalom: úgy látta, mintha Jean félne, hogy mindjárt abba fogják hagyni — egyszersmind attól is, hogy folytatják.
Utolsónak maradt Jan. Vajon ő mit gondol a sógora szeszélyeiről, tűnődött George. A fiatal mérnök mindeddig nem kérdezett semmit, és meglepődést sem mutatott a válaszok hallatán. Láthatóan úgy követte a korong mozgását, mintha egy egyszerű tudományos jelenséget vizsgálna.
Rupert lerázta magáról a fásultságot.
— Kérdezzünk még egy utolsót, aztán tegyük el magunkat holnapra! — indítványozta. — Hát veled mi van, Jan?
Te még semmit sem kérdeztél.
Meglepő módon Jan egy pillanatig sem habozott. Mintha régtől fogva tudta volna, mit fog kérdezni, s mindeddig csak az alkalomra várt. Odapillantott az egykedvűen üldögélő Rashaverakra, majd nyugodt és érthető hangon megkérdezte: — Melyik csillag a főkormányzók napja? Rupert egy kurta, meglepett füttyöt hallatott. Maia és Benny egyáltalán nem reagáltak. Jean becsukta a szemét, mint aki elaludt. Rashaverak előrehajolt, hogy Rupert válla fölött lelásson az asztalra. És a korong elindult.
Amikor újra megpihent, rövid csönd következett, majd Ruth szólalt meg kissé tanácstalanuclass="underline" — Mit jelent az, hogy OFF 549 672?
De választ már nem kapott, mert ebben a pillanatban George kiáltott föl ijedten: — Gyertek, segítsetek Jeannek! Azt hiszem, elájult!
— Mesélj nekem erről a Boyce nevű emberről — szólt Karellen. Persze a felügyelő nem pontosan ezeket a szavakat használta — az általa kifejezett gondolatok valójában sokkal bonyolultabbak voltak. Ha történetesen ember is van a közelben, az csak kurta és gyorsan változó hangkitörést hallott volna, olyasmit, mint amit a nagy sebességű morzekészülék hallat. Noha sok felvételt készítettek már a főkormányzók beszédéről, rendkívüli összetettségük miatt még egyet sem sikerült elemezni. Ha akadt is volna valaki, aki a nyelv elemeit mesteri fokon elsajátítja, a sebesség terén senki sem tarthatott lépést a főkormányzókkal, amidőn ők egymással társalogtak.
A Föld felügyelője háttal állt Rashaveraknak, s kibámult a Grand Canyon színektől harsogó szakadékába. A tíz kilométerrel arrébb lévő, a távolságtól alig elmosódottabb teraszos hegyoldalak elnyelték a nap minden erejét. Több száz méterrel lejjebb annál az árnyékos meredeknél, melynek peremén Karellen állt, málhás öszvérek sora kanyargott lassan a völgyfenék felé. Különös, gondolta Karellen, hogy mennyi ember ragad meg mind a mai napig minden alkalmat, hogy visszatérjen a kezdetleges módszerekhez. Töredéknyi idő alatt leérhetnének a kanyon fenekére, méghozzá sokkal kényelmesebben, ha úgy akarnák. Ők mégis szívesebben zötyögtetik magukat olyan ösvényeken, melyek a látszatnál semmivel sem biztonságosabbak.
Karellen egy észrevehetetlen mozdulatot tett a kezével. A látkép elhalványult, majd eltűnt a szeme elől, nem hagyva maga után mást, mint egy meghatározhatatlan mélységű, árnyba borult ürességet. A felügyelő immár újra itt állt irodája és pozíciója valóságában.
— Rupert Boyce különös ember a maga módján — kezdte Rashaverak. — Az a munkája, hogy az Afrikai Főrezervátum egyik kiemelt területén gondoskodjék az állatok minden kényelméről. Hatékony munkát végez, nem vitás, és érdekli is, amit csinál. Mivel sok ezer négyzetkilométernyi területre kell felügyelnie, a kikölcsönzött tizenöt nagylátószögű kameránk közül egy nála van — természetesen a megfelelő biztosítékokkal együtt. Véletlenül éppen ez az, amihez teljes vetítőberendezés is tartozik. Jól meg tudta indokolni az érveit, így aztán hagytuk, hadd maradjon nála.