Első tény: Rupert partiján senki sem tudhatta, hogy ő fel fogja tenni azt a kérdést. Ő maga sem tudta: az adott pillanatban így reagált a körülményekre. Vagyis senki nem készülhetett föl semmiféle válaszra, és nem is táplálhatta be előre az agyukba.
Második tény: Az OFF 549 672 egy csillagászon kívül valószínűleg senkinek nem mond semmit. A nagy országos földrajzi felmérés ugyan már egy fél évszázada befejeződött, a létezéséről mind a mai napig összesen ha pár ezer szakember tud. És egy találomra kiemelt számról senki emberfia meg nem mondja, az a csillag merre található az égbolton.
Csakhogy — és ez volt az imént fölfedezett harmadik tény — ama kicsi és jelentéktelen csillag, amit OFF 549 672-nek hívtak, pontosan a megfelelő helyen volt. A Carina csillagkép szívében, ama fényes út végén, amely a Naprendszerből vezetett kifelé a tér mélységein át, és amelyet alig pár napja, azon a bizonyos éjszakán Jan a saját szemével látott.
Ez nem lehetett véletlen. El kell fogadnia, hogy az OFF 549 672 nem más, mint a főkormányzók hazája. De ha elfogadja, azzal gyalázatot követ el a tudományos módszerről alkotott minden dédelgetett eszméjén. Nagyon helyes — megérdemlik a gyalázatot. Neki pedig el kell fogadnia a tényt, hogy Rupert fantasztikus kísérlete rábukkant a tudás mindmáig ismeretlen forrására.
Rashaverak? Benne rejlett a legvalószínűbb magyarázat. A főkormányzó nem volt benne a körben, de ez kevés jelentőséggel bírt. Jant mindenesetre nem a parafizikai jelenségek mechanizmusa izgatta, hanem az, hogy hogyan lehet felhasználni az eredményeket.
Nagyon keveset lehetett tudni az OFF 549 672-ről; az égvilágon semmi sem különböztette meg milliónyi másik csillagtól. De a katalógus megadta a fényrendjét, a koordinátáit és a színképtípusát. Jan egy kis utánanézéssel, néhány egyszerű számítással megtudhatná — legalábbis megközelítően —, hogy milyen messze van a főkormányzók világa a Földtől.
Jan ekkor szélesen elvigyorodott, s a Temzének hátat fordítva fölnézett a Tudományközpont fehéren csillogó homlokzatára. A tudás hatalom — és ő az egyetlen ember a Földön, aki tudja, honnan származnak a főkormányzók. Arról, hogy hogyan kamatoztatja majd ezt a tudását, még sejtelme sincs. Elég, hogy biztos helyen van, a fejében, s várja a sors kínálta pillanatot.
Az emberi faj tovább sütkérezett a béke és jólét hosszú, felhőtlen nyári délutánjában. Egyáltalán: lesz itt még tél? Elképzelhetetlen volt. Az értelem kora, melynek beköszöntét idő előtt, két és fél évszázada jelentették be a francia forradalom vezérei, végre valóban elérkezett a világra. Tévedésről ezúttal szó sem volt.
Persze a kornak is megvoltak a maga hátulütői, de ezeket az emberek készséggel tudomásul vették. Nagyon öregnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, milyen unalmasak azok az újságok, melyeket a teleprinter nyom ki minden otthonban. Hol voltak már az egykor szalagcímeket produkáló bűnügyek? Hol voltak a titokzatos gyilkosságok, melyek előtt tanácstalanul állt a rendőrség, miközben milliónyi kebelben izzott fel az erkölcsi felháborodás, melyet gyakran az elfojtott irigység táplált? A mostanság megesett gyilkosságok soha nem voltak titokzatosak; csak egy tárcsát kellett elforgatni — s újra lejátszhatták a bűnügyet. Az efféle mutatványokra alkalmas berendezések eleinte meglehetősen nagy riadalmat keltettek a törvénytisztelő lakosság körében. Olyasvalami volt ez, amit a főkormányzók — akik tudvalevőleg nem láthatták át az emberi lélek minden csalafintaságát — előzetesen nem vettek számításba. Minden kétséget kizáróan tisztázni kellett, hogy senkinek sem áll majd módjában, hogy leselkedjen embertársai után, és hogy szigorúan fogják ellenőrizni azt a kevés berendezést, amit emberi kezekre bíztak. Rupert Boyce vetítője például nem működött a rezervátum határain túl, így aztán Ruperten és Maián kívül nemigen kerülhetett elébe emberi lény.
Még az a kevés, valóban megtörtént, komoly bűntény sem keltett különösebb figyelmet a lapokban. A jól táplált emberek ugyanis nem szívesen olvasnak mások társadalmi melléfogásairól. Az átlagos munkahét húsz óra körül mozgott — de ez a húsz óra nem afféle kényelmes, hivatali munkával telt el. Már nem dívott a begyakorláson alapuló, gépies munkavégzés sem. Az emberi értelem túlontúl értékes volt, semhogy olyan feladatokat végeztessenek vele, melyekhez éppen elég volt pár ezer tranzisztor, néhány fotocella és egy köbméternyi nyomtatott áramkör. Egész gyárak működtek hetekig úgy, hogy ember be nem lépett a gyárkapun. Ők arra kellettek, hogy kijavítsák a hibákat, meghozzák a döntéseket, kitalálják az új vállalkozási formákat. A többit elvégezték a robotok.
A sok szabad idő egy évszázada még óriási problémákat okozott volna. A megoldást többé-kevésbé az oktatásban találták meg, mert a széles körű műveltséggel rendelkező ember ritkán unatkozik. Valaha fantasztikusnak tűnt volna ez a magas kulturáltsági szint. Nem mintha bebizonyosodott volna, hogy az emberi faj értelmesebbé vált, inkább arról volt szó, hogy első ízben kapott mindenki lehetőséget arra, hogy használja az eszét.
Az embereknek általában két otthonuk volt, mégpedig a világ két teljesen különböző pontján. Most, hogy kinyílt előtte a sarkvidék is, az emberiség tekintélyes hányada hullámzott féléves időközönként az Északi— sarktól a Déli-sarkig, a hosszú, világos sarki nyár nyomában. Mások bevették magukat a sivatagba vagy a hegyekbe, vagy akár a tengerbe. Olyan hely nem létezett a bolygón, ahol a tudomány és a technika ne építhetett volna otthont annak, aki ragaszkodott az elképzeléséhez.
Ha a hírek között akadt olykor egy-egy izgalmasabb, azt rendszerint a szokottnál jóval különlegesebb lakóhely szolgáltatta. Balesetek még a legtökéletesebben berendezett társadalomban is előfordulnak. Talán még jó jel is volt, hogy az emberek érdemesnek tartották kockára tenni, sőt olykor ki is törni a nyakukat valami csinos kis villáért az Everest csúcsa alatt, vagy a Victoria-zuhatag vízfüggönye mögött. Ennélfogva valakit mindig ki kellett menteni valahonnan. Ez amolyan játékká, már-már bolygóméretű sporttá vált.
Az emberek megengedtek maguknak efféle hóbortokat, elvégre idejük is, pénzük is volt rá. Amikor egyik pillanatról a másikra feloszlatták a fegyveres testületeket, a világ tényleges gazdagsága csaknem megkétszereződött — a többit meg elintézte a termelésnövekedés. A huszonegyedik század emberének életszínvonalát ennél fogva nehezen lehetett volna összehasonlítani bármelyik elődjével. Olyannyira olcsó volt minden, hogy az élethez alapvetően hozzátartozó dolgokat egyenesen ingyen adták; ezek amolyan közszolgáltatások voltak, mint hajdan az utak, a víz, a közvilágítás és a csatorna. Az ember oda utazott, ahova akart, azt evett, amihez kedve támadt — anélkül, hogy ezekért pénzt adott volna bárkinek is. A közösség produktív tagjaként nyerte el ezeket a jogokat.
Akadtak persze semmittevők is, ám azok száma, akik elég erős akarattal bírnak ahhoz, hogy teljes tétlenségben éljenek, sokkalta kevesebb, mint feltételezni szokták. E paraziták eltartása jóval kisebb terhet jelentett, mint a szelvénygyűjtők, üzletvezetők, banktisztviselők, tőzsdeügynökök és hasonlók hadairól való gondoskodás — mert akárhogy nézzük is, ezeknek elsősorban az volt a dolga, hogy egyik dossziéból a másikba rakosgassák az ügyeket.
Kiszámították, hogy az emberi faj összes tevékenységének már közel egynegyede terjedt ki a legkülönbözőbb sportokra, a pihentető sakktól egészen a halálos veszedelmeket magában rejtő magashegyi sílesiklásig. Ez azzal a nem is remélt eredménnyel járt, hogy megszűnt a hivatásos sportoló kategóriája. Túl sok kiváló amatőr volt, és a megváltozott gazdasági feltételek között elavulttá vált a régi rendszer.