— Én a föderációt mint végső célt nem feltétlenül vonom kétségbe — ámbár ezzel sok támogatóm bizonyára nem értene egyet. De ennek belülről kell megfogalmazódnia; és nem úgy, hogy kívülről kényszerítsék ránk.
A magunk sorsát nekünk kell alakítanunk, s nem szabad tűrnünk, hogy mások beleavatkozzanak az emberek ügyeibe.
Stormgren felsóhajtott. Már százszor is hallotta mindezt, és tudta, hogy most is csak ugyanazt válaszolhatja, azt, amit a Szabadság Liga mindannyiszor visszautasított. Ő bízott Karellenben, ezek pedig nem. Alapvetően ez volt köztük a különbség, és ez ellen nem tehetett semmit. Szerencsére a Szabadság Liga sem.
— Engedje meg, hogy föltegyek néhány kérdést — mondta. Tagadja-e, hogy a főkormányzók békét, biztonságot és jólétet teremtettek a világunkon? — Ez igaz. De elvették a szabadságunkat. Az ember nemcsak… kenyérrel él. — Igen, tudom, de most először valósult meg egy olyan kor, amikor minden ember nyugodt lehet afelől, hogy legalább ezt megkapja. Tulajdonképpen miféle szabadságot vesztettünk el ahhoz képest, amit a főkormányzók hoztak el nekünk első ízben az emberiség történelmében?
— Azt a szabadságot, hogy Isten útmutatásával magunk irányíthassuk a saját életünket.
Na végre, gondolta Stormgren, eljutottunk a lényeghez. Hiába próbálják leplezni, a konfliktus alapvetően vallási természetű. Wainwright a világért sem engedné elfelejteni, hogy ő pap. Ha már nem is hord papi gallért, az embernek valahogy mégis az az érzése, mintha abban látná.
— Az elmúlt hónapban — mutatott rá Stormgren — körülbelül száz püspök, bíboros és rabbi írt alá egy közös nyilatkozatot arról, hogy támogatásukról biztosítják a felügyelő politikáját. A felekezetek önök ellen foglaltak állást.
Wainwright dühösen ingatta a fejét.
— Sok vallási vezető egyszerűen vak; a főkormányzók egész egyszerűen megvesztegették őket. Lehet, hogy mire észlelik a veszélyt, már túl késő lesz. Az emberiség addigra elveszíti minden önállóságát, és alávetett fajjá válik.
Egy pillanatra csend támadt, majd Stormgren így válaszolt: — Három nap múlva ismét találkozom a felügyelővel. Miután az a kötelességem, hogy képviseljem világunk nézeteit, be fogok számolni neki az ön tiltakozásáról. De ettől még semmi sem fog megváltozni, erről biztosíthatom.
— Van itt még valami — szólt Wainwright lassan. — Mi sok kifogásolni valót találunk a főkormányzókban, de mindenekfölött a titkolózásukat gyűlöljük. Ön az egyetlen emberi lény, aki valaha is szót váltott Karellennel, de még ön sem látta őt soha! És mégis meglepi, hogy kételkedünk az indítékaiban?
— Mindazok ellenére, amit az emberiségért tett?
— Igen, mindazok ellenére. Nem is tudom, mi bőszít bennünket jobban: Karellen mindenhatósága vagy a rejtőzködése. Ha nincs semmi titkolni valója, akkor miért nem mutatkozik meg előttünk? Ha legközelebb beszél a felügyelővel, ezt kérdezze meg tőle, Stormgren úr!
Stormgren hallgatott. Semmit sem tudott mondani — legalábbis semmi olyat, amivel meggyőzhetné a másikat. Néha már arra gondolt, vajon önmagát sikerült-e egyáltalán meggyőznie.
Az ő számukra persze csak egy aprócska hadművelet volt, de a Földön még soha nem történt nagyobb horderejű esemény. A nagy hajók mindenféle figyelmeztetés nélkül egyszer csak kiözönlöttek az űr ismeretlen mélységeiből. Az irodalomban számtalanszor leírták már ezt a napot, de igazából soha senki sem hitte, hogy valóban megtörténhet. Most aztán kiderült: ama csillogó, néma testek, melyek megjelentek valamennyi szárazföld fölött, olyan tudást jelképeznek, melynek birtoklását az ember még hosszú évszázadokig nem is remélheti. Hat napon át lebegtek mozdulatlanul a városok fölött, s közben semmi jelét nem adták, hogy észlelnék az ember jelenlétét. De nem is volt rá szükség; nyilvánvaló volt, hogy nem puszta véletlenségből horgonyoztak le méltóságteljes hajóik pontosan New York, London, Párizs, Moszkva, Róma, Fokváros, Tokió és Canberra fölött…
Még el sem múltak e vérfagyasztó napok, már akadtak emberek, akik rájöttek az igazságra. Itt nem holmi, az emberről semmit sem tudó faj első, tapogatózó kapcsolatfelvételéről volt szó. Azokban a néma és mozdulatlan hajókban mesterpszichológusok tanulmányozzák az emberiség viselkedését, s addig nem cselekednek, amíg a feszültség a tetőfokára nem hág.
És a hatodik napon egy minden más rádiófrekvenciát elnyomó adásban bemutatkozott a világnak Karellen, a Föld felügyelője.
Olyan tökéletesen beszélt angolul, hogy az egy egész nemzedéknek adott okot a vitára. Az előadásmódjánál még döbbenetesebb volt azonban a szöveg tartalma. Bármilyen mérték szerint nézve is egy tökéletes géniusz műve volt, mely minden emberi dolgok teljes és valódi ismeretéről árulkodott. Kétség sem lehetett afelől, hogy a beszédben megmutatkozó tudományos felkészültség és virtuozitás, a még meg nem élt tapasztalat fájdalmas megsejtése szándékosan irányult arra, hogy meggyőzze az emberiséget: vegye tudomásul, hogy itt egy mindent felülmúló szellemi erő van jelen. Mire Karellen elhallgatott, a Föld népei már tudták: a szívüknek oly drága függetlenség ideje lejárt. A helyi, nemzeti kormányok ugyan még megtarthatják a hatalmukat, de ami a nemzetközi ügyek szélesebb területét illeti, ott már kivették az emberek kezéből a legfőbb döntéseket. Vitának, tiltakozásnak nem volt többé helye.
Aligha lehetett elvárni, hogy a világ minden nemzete szó nélkül tudomásul fogja venni hatalmának ilyetén megnyirbálását. A cselekvő ellenállás viszont zavarba ejtő nehézségekbe ütközött, mivel a főkormányzók hajóinak megsemmisítése — ha ilyesmiről szó lehetett egyáltalán — együtt járt volna az alattuk lévő városok megsemmisítésével. De azért az egyik nagyhatalom csak megpróbálta. Az akcióért felelősök talán abban bíztak, hogy két verebet lőnek egy atomrakétával, mert célpontjuk egy szomszédos és ellenséges ország fővárosa fölött lebegett. Sokféle érzelem rohanhatta meg a tisztek és technikusok kis csapatát abban a titkos vezérlőteremben, ahol a nagy hajó képe teljesen betöltötte a televízió képernyőjét. Ha sikerül — vajon mit cselekszik majd a többi hajó?
Meg lehet-e semmisíteni azokat is, hogy az emberiség a jövőben ismét a maga útját járhassa? Vagy Karellen rettentő bosszút fog állni azokon, akik őt megtámadták?
A képernyő hirtelen kifehéredett, ahogy az ütköző lövedék megsemmisítette magát, de a kép már át is váltott egy sok mérfölddel távolabbi, a levegőben elhelyezett kamerára. Töredéknyi másodperc alatt kellett volna kiformálódnia a tűzgömbnek, hogy napfényként ragyogja be az égboltot.
De semmi ilyesmi nem történt. Az óriás hajó sértetlenül lebegett az égen, közömbösen fürdött a tér pereméről érkező, kíméletlen napsugarak fényében. Nem elég, hogy a bomba nem érte el, de soha senki sem tudta meg, hogy mi történt a lövedékkel. Ráadásul Karellen meg sem torolta a támadást, sőt, annak sem adta tanújelét, hogy egyáltalán tud róla. Egyszerűen nem vett róla tudomást, s hagyta, hadd szorongjanak a felelősök egy soha be nem következő bosszú miatt. Ez mindenféle büntető akciónál hatásosabb és csüggesztőbb bánásmódnak bizonyult. A felelős kormány a kölcsönös vádaskodások közepette hetek alatt összeomlott.
Volt némi passzív ellenállás is a főkormányzók politikájával szemben. Ezzel Karellen rendszerint úgy bánt el, hogy engedte őket a maguk útját járni, mígnem az illetők kénytelenek voltak belátni, hogy az együttműködés visszautasításával csak önmaguknak okoznak kárt. A közvetlen beavatkozás módszerét csak egyszer választotta, méghozzá egy makacsul ellenszegülő kormánnyal szemben.