Csupán egyvalami adott neki önbizalmat. Lehet, hogy Sullivan visszautasítja az együttműködést, de minden bizonnyal megőrzi Jan titkát. Itt, a Csendes-óceán fenekén, e parányi, csendes kis irodában nem fenyegetett az a veszély, hogy a főkormányzók — rendelkezzenek bármilyen idegen erővel is — kihallgatják a beszélgetésüket.
— Sullivan professzor — kezdett bele-, árulja el, mit érezne akkor, ha a főkormányzók a közelébe se engednék az óceánnak, amely olyannyira érdekli önt?
— Módfelett bosszantana, nem vitás.
— Meghiszem azt. És mit tenne, ha egy napon alkalma nyílna rá, hogy elérje a célját, de úgy, hogy nekik sejtelmük sincs arról, amit ön tervez. Kihasználná az alkalmat?
Sullivan egy pillanatig sem habozott.
— Természetesen. Utólag aztán vitatkozhatnánk rajta.
„A számból veszi ki a szót — gondolta Jan. — Most már nem visszakozhat… hacsak nem fél a főkormányzóktól. De nem hinném, hogy Sullivan félne bármitől is.” Áthajolt a tárgyakkal telezsúfolt asztalon, s nekikészült, hogy előadja a tervét.
Sullivan professzor nem volt ostoba ember. Még mielőtt Jan szólhatott volna, kajánul elvigyorodott. — Szóval erre megy ki a játék, mi? — mondta lassan. — Nagyon, nagyon érdekes! Most pedig vágjon bele, és mesélje el, miért kellene segítenem magán…
Egy korábbi korszak költséges fényűzésnek tekintette volna Sullivan professzort. Hadműveletei annyiba kerültek, mint egy-egy kisebbfajta háború, ő maga pedig annyiban hasonlított a valóságos tábornokokhoz, hogy örökös harcban állt egy soha nem lankadó ellenséggel. Ez az ellenség a tenger volt — fegyverei közé tartozott a hideg, a sötétség s legfőképpen a nagy nyomás. A professzor olyan tanácsadókra számíthatott, mint az intelligencia és a műszaki jártasság. Sok győzelmet aratott már, de a tenger türelmes volt; ő tudott várni.
Sullivan tudta, hogy előbb-utóbb elkövet egy hibát. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a fulladás veszélye nem fenyegeti. Ahhoz túl gyorsan fog történni.
Sem így, sem úgy nem óhajtotta elkötelezni magát, amikor Jan előadta a kérését, de azért tudta, mi lesz a válasza. Remek alkalom volt ez egy mindennél érdekesebb kísérletre. Kár, hogy sohasem tudja meg az eredményt… bár, ami azt illette, ilyesmi gyakran megesett a tudományos kutatásban, sőt, ő maga is indított már el programokat, amelyek majd csak évtizedek múlva hoznak eredményt. Sullivan professzor bátor és intelligens ember volt, de ha visszatekintett a pályájára, tisztában volt vele, hogy nem sikerült megszereznie azt a fajta hírnevet, amely századokon át töretlenül megőrzi egy tudós nevét.
És most teljesen váratlanul, tehát annál nagyobb vonzerővel, felcsillant előtte a lehetőség, hogy mégiscsak beírhatja magát a történelemkönyvekbe. Olyasféle ambíciója volt ez, amit soha senkinek be nem vallott volna, és — hogy ne legyünk hozzá igazságtalanok — akkor is segített volna Jannek, ha örökre titok marad, hogy neki is része volt a tervben.
Ami Jant illette, neki most alaposabban végig kellett gondolnia a dolgokat. Az első felfedezés lendülete szinte akadály nélkül repítette el idáig; miután összegyűjtötte az adatokat, jóformán egyetlen lépést sem kellett tennie, hogy az álmát valóra váltsa. De most napokon belül döntenie kell. Ha Sullivan professzor hajlandó együttműködni, akkor már nem lesz módja visszakozni. Vállalnia kell a maga választotta jövőt, annak minden következményével együtt.
Végül is az a gondolat bírta elhatározásra, hogy sohasem fogja megbocsátani magának, ha ezt a hihetetlen lehetőséget elszalasztja. Élete végéig fájlalhatja, hiába — márpedig ennél elképzelni sem tud rosszabbat.
Pár óra múlva megjött Sullivan válasza, és ebből tudta, hogy a kocka el van vetve. Lassan — mert rengeteg ideje volt még — hozzáfogott, hogy elrendezze az ügyeit.
„Drága Maia! — így kezdődött a levél. — Ez a dolog, enyhén szólva, meglehetősen váratlanul fog érni Téged.
Mire megkapod a levelemet, én már nem leszek a Földön. Nem úgy értem, hogy elmegyek a Holdra, mint annyian mások — nem; én addigra már útban leszek a főkormányzók világa felé. Az emberek közül elsőként fogom elhagyni a Naprendszert.
Ezt a levelet átadom annak a barátomnak, aki a segítségemre van ebben; ő megőrzi mindaddig, amíg megbizonyosodik róla, hogy a tervem — legalábbis az első szakasza — sikerült, és hogy a főkormányzók már nem avatkozhatnak közbe. Én addigra már olyan messze leszek, és akkora sebességgel fogok utazni, hogy valószínűleg semmiféle üzenet nem érhet utol. De ha utolérne is, semmiképpen sem látszik hihetőnek, hogy a hajó vissza is tud hozni a Földre. És egyébként kifejezetten kételkedem benne, hogy megérnék ennyi odafigyelést.
Először is hadd magyarázzam meg, hogy jutottam erre az elhatározásra. Tudod, mennyire érdekelt mindig is az űrutazás, és milyen dühös voltam, amiért sohasem engedték, hogy más bolygókra utazhassunk, vagy valamit is megtudhassunk a főkormányzók civilizációjáról. Ha nem avatkoznak be, azóta már eljuthattunk volna a Marsra és a Vénuszra. Elismerem, legalább ennyire valószínű az is, hogy mára már elpusztítottuk volna magunkat a kobaltbombákkal meg a többi, a huszadik században kifejlesztett és fölhalmozott fegyverrel. De olykor én mégis arra gondolok, bárcsak lett volna esélyünk, hogy a magunk lábára álljunk.
A főkormányzóknak bizonyára jó okuk van rá, hogy kisgyermekekként kezeljenek bennünket. De még ha tudnám is, mi ez a kiváló ok, kétlem, hogy különösképpen befolyásolná az érzéseimet — vagy a tetteimet.
Az egész tulajdonképpen Rupert partiján kezdődött. (Egyébként neki fogalma sincs róla, hogy éppen ő mutatta meg nekem az utat.) Emlékszel arra a hülye szeánszra, aminek a végén az a lány — elfelejtettem a nevét — elájult? Én megkérdeztem, melyik csillagról jöttek a főkormányzók, és a válasz az volt, hogy az OFF 549 672— ről. Én voltaképpen nem is vártam választ, és egészen addig tréfának vettem a dolgot. De amikor megtudtam, hogy a szám szerepel egy csillagkatalógusban, úgy döntöttem, hogy megnézem magamnak. Kiderült, hogy az a csillag a Carina csillagképben van — és bár keveset tudunk a főkormányzókról, azt mindenesetre tudjuk, hogy abból az irányból jöttek.
Most nem teszek úgy, mintha érteném, hogyan jutott el hozzánk, vagy honnan származott ez az információ.
Olvasott valaki Rashaverak gondolataiban? Ha úgy lett volna is, alig hihető, hogy ismerné azt a számot, amely alatt az ő napjuk a mi egyik katalógusunkban szerepel. Itt egy tökéletes rejtéllyel állunk szemben, s a megoldást én a Rupert-féle emberekre hagyom — fejtsék meg, ha tudják! Nekem elég annyi, hogy megszereztem az információt, aminek alapján cselekedhetek.
Abból, hogy megfigyeltük, hogyan indulnak, ma már sokat tudunk a főkormányzók hajóinak a sebességéről.
Olyan iszonyatos gyorsulással száguldanak ki a Naprendszerből, hogy nem egészen egy óra alatt megközelítik a fénysebességet. Ez azt jelenti, hogy ismerniük kell egy olyan meghajtórendszert, amely egyformán hat a hajó minden egyes atomjára, és a fedélzeten lévő tárgyak nem zúzódnak össze egy pillanat alatt. Érdekelne, miért kell nekik ez a szédületes gyorsulás, amikor ott van előttük az egész űr, és nyugodtan rászánhatnák az időt a kényelmes gyorsulásra… Én úgy képzelem, hogy a csillagok körüli energiamezőt csapolják meg, ezért aztán elindulni is és megállni is csak akkor tudnak, ha kellően közel vannak valamelyik naphoz. De tovább nem jutottam az elméletemmel…