A lényeg az volt, hogy megtudtam, milyen messzire kell utazniuk, s hogy ez mennyi időt vesz igénybe. Az OFF 549 672 negyven fényévnyire van a Földtől. A főkormányzók hajói a fénysebességnek több mint kilencvenkilenc százalékát elérik, tehát az útnak a mi időszámításunk szerint negyven évig kell tartania. A mi időszámításunk szerint: és ez a dolog bökkenője. Na már most, talán te is tudod, milyen különös dolgok történnek, amikor megközelítjük a fénysebességet.
Maga az idő is egy más mérték szerint telik: lassabban — vagyis a földi hónapok csak napokat jelentenének a főkormányzók hajóin. A hatás, mondhatni, alapvető — ahogy azt a nagy Einstein több mint száz évvel ezelőtt fölfedezte.
Én — annak alapján, amit az űrhajózásról tudunk — számításokat végeztem, fölhasználva a relativitáselmélet megalapozott eredményeit. A főkormányzók hajóján lévő utas szempontjából két hónapnál nem tart tovább az út az OFF 549 672-re — miközben a földi időszámítás szerint negyven év telik el. Tudom, hogy ez paradoxonnak hangzik, és ha megvigasztalhatlak vele, elárulom, hogy amióta csak Einstein közhírré tette, a világ legjobb koponyái is sorra belezavarodtak.
E példa alapján talán megérted, miről van szó, és a helyzetről is tisztább képet kapsz. Ha a főkormányzók nyomban visszaküldenek a Földre, úgy érkezem haza, hogy mindössze négy hónappal lettem idősebb. De közben a Földön eltelt nyolcvan év… Megérted hát, Maia, hogy bármi történjék is, most búcsúzom tőled…
Kevés dolog köt engem ide, te is nagyon jól tudod, így aztán tiszta lelkiismerettel indulhatok utamra.
Anyának még nem szóltam; hisztérikus rohamot kapna, és azt nem viselném el. Jobb lesz így. Én ugyan megpróbáltam engedményeket tenni, amióta csak apa meghalt — ó, nem, nincs értelme, hogy most újra kezdjük az egészet!
Befejeztem a tanulmányaimat, és közöltem a hatóságokkal, hogy családi okok miatt átköltözöm Európába.
Minden el van intézve, nem kell aggódnod semmiért.
Mostanára már akár őrültnek is gondolhatsz engem, tudván, hogy lehetetlen bárkinek is feljutnia a főkormányzók valamelyik hajójára. Én azonban megtaláltam a módját. Nem fordul elő nagyon sűrűn, és ezek után valószínűleg nem fog előfordulni soha többé, mert meggyőződésem, hogy Karellen nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Ismered a legendát a falóról, amely bejuttatta a görög katonákat Trójába? De van egy ótestamentumi történet is, egy még közelebbi párhuzammal…”
— Magának biztosan kényelmesebb helye lesz, mint Jónásnak jelentette ki Sullivan. — Semmi sem bizonyítja, hogy el lett volna látva villanyvilágítással vagy mosdóval. De szüksége lesz egy csomó élelmiszerre, és gondoskodjon oxigénről is. El tud helyezni kéthavi tartalékot ilyen kis helyen?
Ujjával rábökött a gondosan elkészített vázlatrajzra, amit Jan tett le az asztalra. A papír egyik végén a mikroszkóp szolgált nehezékül, míg a másikon egy valószerűtlen hal koponyája töltötte be ezt a szerepet.
— Azt remélem, hogy oxigénre nem lesz szükség — válaszolta Jan. — Tapasztaltuk, hogy a főkormányzók be tudják lélegezni a mi atmoszféránkat, de nincsenek tőle elragadtatva, és előfordulhat, hogy én egyáltalán nem viselem el az övéket. A narcosamine alkalmazása megoldást jelent az egész készletproblémára. És tökéletesen biztonságos. Amikor már úton leszünk, beadok magamnak egy injekciót, amivel hat teljes hétre — plusz-mínusz néhány nap kiütöm magam. És addigra már majdnem ott vagyok. Én nem is annyira az élelem és az oxigén, mint az unalom miatt aggódtam.
Sullivan professzor elgondolkodva bólogatott.
— Igen, a narcosamine eléggé biztonságos, és az adagját is meglehetős pontossággal lehet megállapítani, de arról is gondoskodjon, hogy legyen kéznél elegendő élelmiszere, ha fölébred. Éhes lesz, mint a farkas, és gyenge, mint a kismacska. És ha éhen hal, mert annyi ereje sem lesz, hogy elboldoguljon egy konzervnyitóval?
— Erre én is gondoltam — jegyezte meg Jan, s egy kicsit meg is bántódott. — A szokásos módon, azaz cukorral és csokoládéval táplálom föl magam.
— Helyes; örülök, hogy végiggondolta a helyzetét, és nem afféle mutatványnak tekinti, amiből kiszállhat, ha úgy látja, hogy nem a kívánatos irányba tart. A saját életét teszi ugyan kockára, de nem szeretném, ha úgy kellene éreznem, hogy segítségére voltam abban, hogy öngyilkosságot kövessen el.
Fölkapta a koponyát, és szórakozottan emelgette a kezében. Jan megragadta a tervrajzot, nehogy felpöndörödjön.
— Szerencse — folytatta Sullivan professzor —, hogy a felszerelés, amire szüksége van, eléggé szabványos, így a műhelyünk néhány hét alatt össze tudja állítani. És ha mégis másképp döntene…
— Nem fogok — szögezte le Jan.
„… Számba vettem minden kockázatot, és úgy látom, nincsenek gyenge pontok a tervemben. Hat hét múlva előbújok, mint egy közönséges potyautas, és föladom magam. Addigra majdnem véget ér az utazás — mármint az én időszámításom szerint! Már készülődni fogunk, hogy leszálljunk a főkormányzók világán.
Hogy akkor mi történik, az persze tőlük függ. Lehet, hogy a következő hajóval hazaküldenek — csak reménykedni tudok, hogy látok is valamit. Van egy négymilliméteres kamerám, s hozzá sok ezer méternyi filmem; nem rajtam fog múlni, ha nem használhatom. Ha a legrosszabbra számítok is, annyit mindenesetre bebizonyítok, hogy az embert nem zárhatják örök időkre karanténba. Én leszek a példa rá, s ezzel kényszeríteni fogom Karellent a cselekvésre. Ez minden, drága Maiám, amit el kell mondanom. Tudom, hogy neked nem fogok különösképpen hiányozni; legyünk őszinték, és valljuk be, sohasem volt olyan szoros a kapcsolatunk, s most, hogy férjhez mentél Ruperthez, boldog leszel a te saját kis világegyetemedben. Legalábbis ezt remélem.
Isten veled hát, és sok szerencsét! Gondom lesz rá, hogy találkozzak az unokáiddal — úgy neveld őket, hogy tudjanak a létezésemről, jó?
Szerető fivéred, Jan.”
Jan első pillantásra alig hitte el, hogy nem egy kis utasszállító repülőgép törzsét látja. A húsz méter hosszú, tökéletesen áramvonalas fém csontvázat könnyű állványzat vette körül, melyen a munkások közlekedtek szerszámgépeikkel.
— Igen — válaszolta Sullivan Jan kérdésére. — Szabványos repülési technikákat alkalmazunk, s az emberek többsége is a repülőgépiparból jött. Nehéz elhinni, hogy létezhet élőlény ilyen méretekkel, igaz? Hogy még föl is tudta dobni magát a víz fölé, mint ahogy én láttam is.
Lenyűgöző volt, valóban, de Jan fejében most másfajta gondolatok jártak. Egyre csak az óriás csontvázat fürkészte, hol találhatna megfelelő búvóhelyet az ő kis cellájának, „légkondicionált koporsójának”, ahogy Sullivan elkeresztelte. Egy dologban már is biztos volt: itt akár tucatnyi potyautasnak is jutott volna bőven hely.
— Úgy látom, a váz már majdnem kész — mondta. — Mikor húzza rá a bőrt? Felteszem, hogy elejtette már a bálnát, különben nem tudná, mekkora legyen a csontváz.
Sullivan szemmel láthatóan jót mulatott ezen a megjegyzésen. — A legcsekélyebb szándékunkban sem áll bálnát elejteni. Különben is, nekik a szó megszokott értelmében nincs bőrük. Nem beszélve arról, hogy aligha tudnánk húsz centiméter vastag bálnaszalonnát teríteni e vázra… Nem, az egészet, úgy, ahogy van, megcsináljuk műanyagból, aztán ki is festjük szépen. A végén senki sem tudja majd megállapítani, miben különbözik az igazitól.