Annak az estének köszönhetően Jeanben megszűnt minden vágy arra, hogy belekontárkodjék a tudomány határain kívül eső rejtélyekbe. Teljesen eltűnt belőle az a naiv és kritikátlan csodálat, ami addig Ruperthez és a kísérleteihez vonzotta. Talán meggyőzte magát, s több bizonyítékra már nem volt szüksége; George okosabbnak látta, ha nem kérdezősködik utána. Olyan volt ez, mintha az anyai gondok minden ilyen érdeklődést kitöröltek volna Jeanből.
George tudta, hogy soha meg nem oldódó titkok miatt kár idegeskedni, de néha felriadt az éjszaka csendjében, és ilyenkor elgondolkodott. Eszébe jutott, amikor összetalálkozott Jan Rodricks-szal Rupert házának a tetején, s felrémlett benne az a néhány szó, amit az egyetlen olyan emberi ténnyel váltott, aki sikerrel dacolt a főkormányzók tilalmával. Arra gondolt, hogy a természetfölötti birodalmában nincs semmi, ami hátborzongatóbb volna, mint az a szikár tudományos tény, hogy noha közel tíz éve már, hogy Jannel beszélgetett, a messzi világban járó utazó azóta csak néhány nappal lett öregebb.
A világegyetem végtelen nagyságánál jobban elrémítette a titokzatossága. George nem volt az az ember, aki szeretett mélyen belegondolni az efféle dolgokba, de néha az az érzése támadt, hogy olyanok ők, emberek, mint a biztonságosan félreeső játszótéren játszadozó gyerekek, akik mit sem tudnak a külvilág kegyetlen valóságáról.
Jan Rodricks-nak nem tetszett ez a nagy védettség megszökött belőle a ki tudja, mibe. De ebben a dologban George a főkormányzók mellé állt. Nem akart szembenézni semmivel, ami az ismeretlen sötétségben, a Tudomány lámpája által vetett aprócska fénykör mögött lapult.
— Hogy lehet az — siránkozott George —, hogy valahányszor itthon vagyok, Jeff mindig odavan valamerre?!
Ma éppen hová ment?
Jean fölnézett a kötéséből — ez az archaikus időtöltés nagy sikerrel támadt föl újabban. A szigeten egyébként is elég sűrűn váltogatták egymást az efféle divatok — e mostani hóbortnak a legfőbb haszna az volt, hogy a férfiak szinte kivétel nélkül színes pulóvereket hordtak, amitől nappal ugyan melegük volt, de annál nagyobb hasznát vették napnyugta után.
— Spártába ment — válaszolta Jean. — Megígérte, hogy vacsorára itthon lesz.
— Tulajdonképpen azért jöttem haza, hogy befejezzek egy munkát — mondta George elgondolkodva —, de olyan szép idő van, hogy én is kimegyek, és úszom egyet. Milyen fajta halat hozzak neked haza?
George soha nem fogott semmit, és a lagúna halai túlságosan is ravaszak voltak, semhogy hagyják magukat kifogni. Jean már éppen azon volt, hogy ezt az orra alá dörgöli, amikor a délután csendjét szétzúzta egy hang.
Olyan hang volt ez, amelynek még ebben a békés korban is volt annyi ereje, hogy a vér megfagyjon az ember ereiben, s a tarkóján bizseregni kezdjen a bőr.
Egy jajveszékelő sziréna vészt jelző üzenete hullámzott ki a tengerre egymást követő, koncentrikus körökben.
Itt, az óceáni növényzet alatti forró és sötét mélyben csaknem száz esztendeje nőttön-nőtt a nyomás. Bár a tenger alatti kanyon geológiai korszakokkal korábban alakult ki, a meggyötört kövek sohasem nyugodtak meg új helyükön. Valahányszor a víz roppant súlya felbillentette kényes egyensúlyukat, a rétegek újra és újra megrepedeztek, elmozdultak. Most megint küszöbön állt egy újabb elmozdulás.
Jeff a keskeny spártai part mentén húzódó sziklamedencéket akarta földeríteni — eközben rendszerint se látott, se hallott. Itt, ahová nem törnek be a Csendes-óceánon örökösen vonuló hullámok, hogy aztán nekicsapódjanak a sziklapadnak, az ember sohasem tudhatta, miféle egzotikus lény kerül elébe. Ez itt minden gyerek számára valóságos Meseország lett volna — de most egyedül az övé volt, mert a barátai fölmentek a dombok közé.
Csendes, békés nap volt. Szél se lebbent, még a zátonyon túli örökös mormolás is halk suttogássá tompult. A tündöklő nap félúton járt lefelé az égen, de Jeff mahagónibarnára sült bőre már teljesen védett volt a nyilaitól.
A part itt egy keskeny homoksáv volt, amely meredeken lejtett a lagúna felé. Ha Jeff belenézett a kristálytiszta vízbe, láthatta odalent a sziklákat, melyek éppoly ismerősek voltak már a számára, mint bármelyik testvérük idekint a szárazföldön. Körülbelül tíz méter mélyen egy régi szkúner hínárral benőtt bordái íveltek föl, a világ felé, melyet hovatovább kétszáz esztendeje hagyott el. Jeff és a barátai sokszor átkutatták már a roncsot, de a reményeikben, hogy egyszer rábukkannak a rejtett kincsre, csalatkozniuk kellett. Eddig a legnagyobb zsákmányuk egy kagylókkal kirakott tájoló volt.
Ekkor valami keményen megmarkolta a partot, és rántott rajta egyet. Csak egy pillanatig, tartott a remegés, Jeff már-már azt hitte, képzelődött. Megszédülhetett, hiszen körös-körül minden ugyanolyan, mint eddig. A lagúna vizét egyetlen hullám se fodrozta, az égen se felhő, se más fenyegető jel nem mutatkozott. De akkor valami nagyon különös dolog kezdődött.
A víz minden apálynál sebesebben vonult vissza a partról. Jeff zavart ámulattal, de félelem nélkül nézte, hogyan bukkan elő s csillog a napfényben a nedves homok. Elszántan indult meg a visszahúzódó óceán nyomában, hogy most végre megnézheti mindazt a víz alatti csodát, ami feltárul kutató tekintete előtt. A vízszint már annyira lesüllyedt, hogy az öreg hajóroncs levegőbe fölmeredő, törött árbocáról ernyedten csüngtek le a folyékony támaszukat veszített hínárfüzérek. Jeff fürgén, minden új csodára kíváncsian lépkedett tovább.
Ekkor jutott el hozzá a korallzátony felől érkező hang. Még nem hallott hozzá hasonlót; meg is torpant, hogy átgondolja a dolgot, s közben csupasz lába lassan belesüppedt a nedves homokba. Pár méterrel odébb egy nagy hal vívta haláltusáját, de Jeff jóformán észre sem vette. Csak állt, feszülten figyelve a zátony felől érkező hangot, mely egyre erősödött körülötte.
Szívó-bugyborékoló hang volt, mintha egy szűk csatornán keresztülvágtató folyótól eredne. A kelletlenül visszavonuló tenger hangja volt ez; érződött rajta a düh, amiért, ha csak egy pillanatra is, de elveszti az eddig jogosan birtokolt szárazföldeket. A korall kecses ágbogain, a rejtett tengermélyi üregeken át szívódott ki a lagúna sok millió tonnányi vize a Csendes-óceán határtalan vizébe.
Hogy mindjárt és még nagyobb sebességgel vissza is zúduljon.
Az egyik mentőosztag órák múlva találta meg Jeffet egy hatalmas koralltömbön, mely a normális vízszint fölött húsz méterrel hevert. A fiún nem látszott különösebb ijedtség, inkább az keserítette el, hogy eltűnt a biciklije. És nagyon éhes volt, mert a töltésút részleges leomlása elvágta a házuktól. Már éppen azt fontolgatta, hogy átúszik Athénba — és az áramlatok drasztikus megváltozása ellenére kétségtelenül különösebb baj nélkül megcsinálta volna —, amikor megmentették.
Amikor a cúnami elérte a szigetet, Jean és George végignézte mindazt, ami lejátszódott. Athén alacsonyabban fekvő részein komoly károk keletkeztek, de haláleset nem történt. A szeizmográfok figyelmeztetése mindössze tizenöt perccel korábban érkezett, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy mindenki a veszélyvonal fölé vonuljon. A sebeit nyalogató Telep máris gyűjteni kezdte azokat a legendákat, melyek az elkövetkező évek során egyre hajmeresztőbb formát fognak ölteni.