Jean könnyekben tört ki, amikor visszakapta a fiát, mert már meg volt róla győződve, hogy az ár kisodorta a tengerre. Az iszonyattól elkerekedő szemmel nézte a fekete, tajtékos vízfalat, mely bömbölve közeledett a látóhatár felől, hogy habjába temesse Spártát tetőtől talpig. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Jeff időben biztonságos helyre juthat előle.
Aligha lehetett csodálkozni azon, hogy a gyerek nem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy mi történt. Miután megetették, és ott látták biztonságban, a saját ágyában, Jean és George leültek melléje.
— Aludj, kincsem, és felejtsd el az egészet! — mondta Jean. — Most már jó helyen vagy.
— De olyan jó volt, mami — ellenkezett Jeff. — Egyáltalán nem ijedtem meg.
— Helyes — nyugtázta George. — Bátor fiú vagy. Jól tetted, hogy észnél voltál, és időben elfutottál. Én már hallottam régebben is ilyen árapályokról. Sokan fulladtak már meg, mert lementek a szabaddá vált partszakaszra, hogy lássák, mi történt.
— Ezt csináltam én is — vallotta be Jeff. — Csak tudnám, ki volt, aki segített…
— Hogy érted ezt? Hiszen nem volt veled senki. A többi fiú odafönt volt, a dombokon.
Jeff mintha zavarba jött volna.
— Pedig valaki rám szólt, hogy fussak.
Jean és George meghökkenve néztek egymásra.
— Úgy érted… szóval azt képzelted, hogy hallasz valamit?
— Jaj, ne zavarjuk most! — szólt Jean idegesen, s talán kissé túl sietősen is.
George azonban nem tágított.
— A végére akarok járni ennek! Mondd el szép sorjában, Jeff, hogy mi történt.
— Hát lent voltam a parton, annál az öreg roncsnál, amikor megszólalt a hang.
— Mit mondott?
— Nem emlékszem pontosan, de valami olyasmit, hogy „Jeffrey, szaladj fel a dombra, amilyen gyorsan csak bírsz. Ha itt maradsz, megfulladsz”. Biztos, hogy Jeffreynek szólított, és nem Jeffnek. Vagyis nem lehetett olyasvalaki, akit ismerek.
— Férfihang volt? És honnan jött?
— Rettentő közel volt hozzám. És úgy hallatszott, mintha férfi volna… — Jeff elbizonytalanodott egy pillanatra, de George nem hagyta békén.
— Folytasd… képzeld vissza magad a partra, és meséld el pontosan, hogy mi történt!
— Hát, egyáltalán nem hasonlított senkinek a hangjára, akit ismerek. Azt hiszem, valami nagyon nagy ember volt.
— Csak ennyit mondott a hang?
— Igen… míg mászni nem kezdtem föl a dombra. Akkor megint történt valami vicces dolog. Ugye, ismered a dombra vezető ösvényt?
— Igen.
— Azon rohantam fölfelé, mert így volt a leggyorsabb. Akkor már tudtam, mi történik, mert láttam a nagy hullámot, ahogy közeledett. De különben is szörnyű nagy zajt csapott. És akkor észrevettem, hogy az úton van egy óriási nagy sziklatömb. Azelőtt nem volt ott, és most nem lehetett elmenni mellette.
— A földrengés guríthatta le — vélekedett George. — Csitt! Folytasd, Jeff!
— Nem tudtam, mit tegyek, pedig a hullám egyre közelebb jött. Akkor azt mondta a hang: „Csukd be a szemed, Jeffrey, és tedd a kezed az arcod elé!” Muris volt, hogy ezt kell csinálnom, de szót fogadtam. És akkor volt egy nagy villanás — éreztem az egész testemben —, és mire kinyitottam a szemem, a nagy kő eltűnt.
— Eltűnt?
— Igen… akkor már nem volt ott. Én meg újra futni kezdtem, és égett a talpam, mert az ösvény borzasztóan forró volt. Sziszegett a víz, amikor átfolyt rajta, de engem akkor már nem ért utol… én már magasan fönt jártam a dombon. Más nem is volt. Aztán már csak akkor jöttem le, amikor elvonult a víz. Aztán észrevettem, hogy eltűnt a bicajom, és hogy leomlott a hazavezető út.
— Ne aggódj a bicikli miatt, drágám — ölelte magához Jean hálásan a fiát. — Majd veszünk egy másikat. Az a fő, hogy biztonságban vagy. Hogy hogyan történt, amiatt igazán nem kell nyugtalankodnunk.
Ez persze nem volt igaz, mert alighogy kitették a lábukat a gyerekszobából, nyomban ezen kezdték törni a fejüket. Tanácskozásuk ugyan nem döntött el semmit, de lett két következménye. Másnap Jean, anélkül hogy szólt volna George-nak, elvitte a kisfiát a Telep gyermekpszichológusához: Az figyelmesen végighallgatta a Jeff által újra elmondott történetet, s a legkevésbé sem bűvölték el azok a szokatlan körülmények, amelyekről a gyerek beszámolt. Végül — mialatt gyanútlan páciense a szomszédos szobában sorra visszalökte a játékokat — a doktor megnyugtatta Jeant.
— Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha kóros volna az elmeállapota. Ne felejtse el, hogy szörnyű élményen ment keresztül, és ahhoz képest igazán jó állapotban került ki belőle. A gyereknek különlegesen nagy a képzelőereje, lehet, hogy maga is elhiszi a meséjét. Higgye el maga is, és addig ne aggódjon, amíg nem tapasztal újabb tüneteket. Akkor viszont azonnal szóljon nekem.
Aznap este Jean elmesélte a férjének, mi volt az orvos véleménye. George-on nem látszott az a megkönnyebbülés, amit Jean remélt, de azt hitte, talán a szeretett színházában esett kár búsítja. George mindössze annyit morgott, hogy „nagyszerű”, s már félre is ült a Színpad és Stúdió legfrissebb számával. Úgy viselkedett, mintha már nem is érdekelné az ügy, ami meglehetősen bosszantotta is Jeant.
De három héttel később, aznap, amikor újra megnyitották a töltésutat, George fürgén karikázott biciklijével Spárta felé. A parton még mindenütt ott hevertek a széttört koralldarabok, s egy helyen mintha maga a zátony szakadt volna meg. George azon töprengett, vajon mennyi időbe fog telni, mire a türelmes polipok tízezrei eltüntetik a kárt.
A szikla oldalában csak egy ösvény vezetett fölfelé, és George, mihelyt lélegzethez jutott, mászni kezdett fölfelé. Itt-ott a kövek közé beakadt; elszáradt hínárfoszlányok jelezték a felduzzadt víz határát.
George Greggson sokáig állt az elhagyatott ösvényen, a lába előtti foltot bámulva, amit a megolvadt szikla hagyott. Próbálta elhitetni magával, hogy a folt egy réges-rég kialudt tűzhányó nyoma, de aztán letett róla, hogy ámítsa magát. Eszébe jutott az a sok évvel ezelőtti éjszaka, amikor ő és Jean beszálltak Rupert Boyce hülye kísérletébe. Tulajdonképpen soha senki nem értette, hogy pontosan mi történt akkor, és George tudta, hogy e két különös esemény valami kifürkészhetetlen módon összefügg egymással. Először Jean, most meg a fia. Nem tudta, örüljön-e vagy féljen, és titkon néma imát küldött az ég felé: — Köszönöm, Karellen, azt a nem tudom, mit, amit a tieid tettek Jeffért. Csak azt volna jó tudni, hogy miért tették!
Aztán szép lassan leballagott a partra. A nagy fehér sirályok bosszúsan repkedtek körülötte, amiért nem hozott élelmet, hogy dobálja nekik, mialatt ők fönt köröznek az égen.
Karellen kérése — noha a Telep megalakulása óta minden pillanatban várható volt — bombaként hatott. Azzal mindenki tisztában volt, hogy ez döntő pillanatot fog előidézni Athén ügyeiben, csak azt nem tudták, jól vagy rosszul fog-e elsülni a dolog.
Mindmostanáig a Telep a főkormányzók beavatkozása nélkül, maga intézte a saját ügyeit. Őket is éppúgy békén hagyták, ahogy nem vettek tudomást a legtöbb emberi tevékenységről, ha az nem volt felforgató, vagy nem fenyegette a biztonságukat. Azt persze nem lehetett bizonyosan tudni, hogy a Telep céljai felforgatóknak nevezhetők-e vagy sem. Politikamentesek voltak, az biztos, de önmagukban véve jelentettek kísérletet az intellektuális és művészi függetlenség megvalósítására. És ki tudja, hogyan alakulnak később a dolgok? A főkormányzók minden bizonnyal tisztábban látták Athén jövőjét, mint maguk az alapítók — és lehet, hogy nem tetszett nekik.