— Ennél itt sokkal többről van szó, de el sem tudom képzelni, hogy valaha is közelebb juthat az igazsághoz.
A történelem kezdete óta mindig is éltek emberek, akik valami megmagyarázhatatlan erő birtokában mintha át tudtak volna lépni a tér-idő korlátjain. Valójában maguk sem értették, miről van itt szó; szinte minden magyarázat, amivel megpróbálkoztak, badarság volt. Én csak tudom, eleget olvastam róluk!
Van azonban egy analógia, amely… nos, amely segít nekünk, és megmozgatja a képzeletünket, Újra meg újra felbukkan az önök irodalmában. Képzelje azt, hogy az emberek elméje mind-mind egy-egy sziget a határtalan óceánban. Magányosnak látszik valamennyi, holott összekapcsolja őket az a tengerfenék, melyből mindnyájan kiemelkedtek. Ha eltűnne az óceán, az a szigetek végét jelentené. Egyetlen kontinens részeivé válnának, de egyéni jellegük megszűnne.
A telepátia, ahogy önök nevezik, szintén valami ilyesmi. Ha a körülmények úgy hozzák, az elmék képesek rá, hogy egyesülve megosztozzanak egymás tartalmán, majd újra szigetekké válván visszaidézzék bizonyos tapasztalataik emlékét. Ez a képesség a legmagasabb-rendű formájában nincs alávetve a tér-idő megszokott korlátjainak. Ezért tudta Jean letapogatni a még meg sem született fia tudását.
Hosszú csend támadt, mialatt George megpróbálta feldolgozni e döbbenetes gondolatokat. A kép lassan alakot öltött. Hihetetlen volt, de rendelkezett egyfajta belső logikával. És megmagyarázta — ha egyáltalán lehetett használni ezt a szót arra, ami ennyire felfoghatatlan — mindazt, ami azóta történt, amióta Rupert Boyce házában vendégeskedtek. Most döbbent csak rá, hogy még Jean természetfölötti dolgok iránti érdeklődésére is magyarázatot adott.
— De hát mi indította el? — kérdezte. — És hová fog vezetni?
— Erre mi nem tudunk felelni. De sok-sok faj él a Világegyetemben, és akadnak köztük olyanok, akik már jóval azelőtt felfedezték e képességeket, hogy önök vagy mi megjelentünk volna a színen. Azóta várják, hogy önök csatlakozzanak hozzájuk, és most végre elérkezett az idő.
— És mi itt az önök szerepe?
— A legtöbb ember, mint ön is, fölnéz ránk, mint afféle mesterekre. Pedig erről szó sincs. Mi sohasem voltunk többek őrzőknél, akik egy felülről rájuk rótt kötelességet teljesítenek. Nehezen tudnám meghatározni, mi is ez a kötelesség; talán az lesz a legjobb, ha bábáknak tekintenek bennünket, akik egy nehéz szülésnél nyújtanak segítséget. Azért jöttünk, hogy a világra segítsünk valami újat és gyönyörűt.
Rashaverak elbizonytalanodott, mintha nem találná a megfelelő szavakat.
— Igen — mondta aztán —, bábák vagyunk. De magunk meddőségre kárhoztattunk.
Ez volt az a pillanat, amikor George megértette, hogy itt egy magasabb rendű tragédiáról van szó, mint az övé. Hihetetlen volt — de valahogy igazságos is. Minden nagyságuk, minden szellemi fölényük ellenére a főkormányzók bennragadtak egy evolúciós zsákutcában. E nagy és nemes faj szinte minden szempontból felülmúlta az emberiséget; csak éppen jövője nem volt, s ezt maga is tudta. E tudás fényében George majdhogynem csekélységnek látta a maga gondját-baját.
— Most már értem, miért figyelték Jeffreyt — mondta. — Ő volt a kísérleti nyúl.
— Pontosan… ámbár a kísérletet nem mi vezettük le. Nem is mi indítottuk el… nekünk csak az a dolgunk, hogy megpróbáljuk figyelemmel kísérni. Nem avatkoztunk bele, csak amikor muszáj volt.
Igen, a dagály hulláma, gondolta George. Nem nézhették tétlenül, hogy egy értékes példány elpusztuljon. De el is szégyellte magát rögtön: ez a keserűség méltatlan volt a helyzethez.
— Már csak egy kérdésem van — mondta. — Hogyan viszonyuljunk a gyerekeinkhez?
— Élvezzék őket, amíg lehet — válaszolta Rashaverak szelíden. Már nem sokáig lesz részük ebben az élvezetben.
Olyan tanács volt ez, amit bármikor bármelyik szülő megkaphatott volna; de most volt benne egy eddig ismeretlen fenyegetés és rémület.
Eljött az az idő is, amikor Jeffrey számára már nem vált el élesen az álmok világa és a mindennapi élet. Már nem járt iskolába, és Jean meg George számára is teljesen felborult az eddig megszokott élet — ahogy nemsokára felborult az egész világon.
Kerülték a barátaikat, mintha már most tudatában volnának, hogy hamarosan senki sem lesz, aki együtt érezne velük. Néha, az éjszaka csendjében, amikor már alig-alig járkáltak odakint, hosszú sétákra indultak kettesben. Most közelebb voltak egymáshoz, mint házasságuk kezdete óta bármikor; újra eggyé forrasztotta őket a közelgő, még ismeretlen tragédia, mely készült már, hogy lesújtson rájuk.
Eleinte bűntudat gyötörte őket, amiért magukra hagyják az alvó gyerekeket a házban, de aztán rájöttek, hogy Jeff és Jenny olyan módszerekkel tudnak vigyázni magukra, amelyekről nekik, a szülőknek, fogalmuk sincs. És persze a főkormányzók is szemmel tartották őket. Ez megnyugtató gondolat volt: úgy érezték, nincsenek egyedül a bajban, azok a bölcs és együttérző szemek megosztják velük a virrasztás óráit.
Jennifer aludt; nem lehetett más szóval kifejezni azt az állapotot, amibe került. Minden külső jel továbbra is csecsemőnek mutatta, de körülötte immár olyan ijesztő, titkos erőt lehetett érezni, hogy Jean többé nem tudta elviselni a gyerekszoba légkörét.
De nem is kellett bemennie. Az egykor Jennifer Anne Greggson nevét viselő entitás ugyan még nem fejlődött ki teljesen, de ebben az alvóbáb-állapotban is volt akkora befolyása a környezetére, hogy minden szükséglete kielégülhessen. Jean csak egyszer próbálta megetetni, sikertelenül. Az entitás a maga választotta időben és módon óhajtotta magához venni a táplálékát.
A hűtőszekrényből ugyanis lassú és állandó áramlásban tűnt el az étel, miközben Jennifer Anne ki sem mozdult az ágyacskájából. A csörgés abbamaradt; a félrelökött játék ott hevert a gyerekszoba padlóján, és senki sem mert hozzányúlni, hátha Jennifer Anne-nek egyszer még szüksége lesz rá. Néha olyat tett, amitől a bútorok maguktól álltak össze valami fura elrendeződésben, és George észrevette, hogy a fal fluoreszkáló festékmintái fényesebben ragyognak, mint eddig.
A kislány nem okozott gondot; már nem igényelte a segítségüket, s nem kellett neki a szeretetük sem. Ez az állapot nem tarthatott már sokáig, de ők ketten addig is kétségbeesetten csüngtek Jeffen.
Ő is változáson ment át, de még ismerte őket. Az a kisfiú, akinek a növekedését a csecsemőkor alaktalan, ködös messzesége óta folyton szemmel tartották, most óráról órára, a szemük láttára vesztette el személyiségét, vált szinte „cseppfolyóssá”. De néha még úgy szólt hozzájuk, mint azelőtt, s úgy mesélt a játékairól, a barátairól, mintha nem volna tudatában az elkövetkezőknek. De legtöbbször meg sem látta őket, vagy nem mutatta jelét, hogy tud a jelenlétükről. Már nem aludt, mint ők, akik kénytelenek voltak rá, noha mindennél nagyobb szükségét érezték annak, hogy e maradék, utolsó órákból a lehető legkevesebbet vesztegessék el.
A fiúnak — Jennyvel ellentétben — láthatóan nem volt természetfölötti hatalma a tárgyakon; talán mert, már nagyocska lévén, kevésbé volt szüksége rá. Az ő idegensége teljes mértékben a mentális életére korlátozódott, melyből már csak egy kis hányadot foglaltak el az álmai. Órákig feküdt moccanatlanul, szorosan lecsukott szemhéjjal, mintha hangokat hallgatna, melyeket rajta kívül nem hallhat senki más. Elméjébe — valahonnan vagy valamikorból szüntelenül áramlott be az a tudás, amely hamarosan maga alá gyűri és megsemmisíti azt a félig kiformálódott lényt, akit egykor Jeffrey Angus Greggsonnak hívtak.