Mi megállítottuk az órát, hogy egy helyben topogjatok, amíg kifejlődnek ezek az erők, s felkészülnek rá, hogy kiáramoljanak azokba a csatornákba, melyeket mi készítettünk elő nekik. Mindazt, amit annak érdekében tettünk, hogy a bolygótok gazdagabb legyen, hogy emeljük az életszínvonalatokat, hogy elhozzuk nektek az igazságot és a békét — egyszóval, mindezt így is, úgy is megtettük volna, ha már bele kellett avatkoznunk a dolgaitokba. Ám ez az egész, óriási átalakulás eltérített benneteket az igazságtól, s így segítségünkre volt abban, hogy elérjük a célunkat.
Az őrzőitek vagyunk — semmi más. Nyilván gyakran eltöprengtetek azon, hogy az én fajom milyen helyet foglalhat el a Világegyetem hierarchiájában, Éppúgy, ahogy mi fölöttetek állunk, fölöttünk is van valami, ami a maga céljaira használ bennünket. Hogy mi az, arra sohasem jöttünk rá, pedig eszköze voltunk hosszú korokon át, és soha nem mertünk ellenszegülni neki. Újra és újra megkaptuk az utasításokat, elmentünk valamely világra, ahol éppen virágzásnak indult a civilizáció, és végigkísértük azon az úton, amelyre mi sohasem léphettünk rá — az úton, melyen most ti haladtok.
Újra és újra megfigyeltük a folyamatot, amelynek istápolására elküldtek bennünket, hátha sikerül megtanulnunk, hogyan szabaduljunk meg saját korlátjainktól. De az igazság halvány körvonalai éppen csak megcsillantak előttünk. Ti főkormányzóknak hívtok bennünket, s nem tudjátok, mennyi iróniát rejt ez a cím.
Nevezzük hát a fölöttünk lévőt Főértelemnek, amely olyan eszköznek tekint bennünket, mint a fazekas a korongját.
A ti fajotok pedig az agyag, amely formát nyer ezen a korongon. Mi úgy gondoljuk — de ez csak egy elmélet —, hogy a Főértelem növelni akarja a világegyetemről szerzett tudomását, ki akarja terjeszteni fölötte a hatalmát.
Az idők során sok faj összegeződhetett benne, és már réges-régen maga mögött hagyta az anyag zsarnokságát.
Tudomással bír a mindenütt jelen lévő értelemről. Amikor ráeszmélt, hogy ti csaknem készen vagytok már, ideküldött minket, hogy parancsa szerint készítsünk fel benneteket az immár küszöbön álló átalakulásra.
Minden korábbi változás, amit átéltetek, korszakok sokaságát vette igénybe. Most azonban az értelem alakul át, nem pedig a test. Az evolúciós szabályszerűségek következtében ez világraszóló katasztrófa lesz — egy pillanat alatt fog bekövetkezni. Már el is kezdődött. Szembe kell néznetek a ténnyeclass="underline" ti vagytok a Homo sapiens utolsó nemzedéke.
Ami e változás természetét illeti, arról nagyon keveset mondhatunk nektek. Nem tudjuk, hogyan játszódik le… hogy miféle ravaszt húz meg a Főértelem, ha elérkezettnek látja a pillanatot. Mindössze annyit sikerült megtudnunk, hogy egyetlen individuummal kezdődik — minden esetben gyermekkel —, majd rohamosan terjed, ahogy a kristályok alakulnak ki az első mag körül a telitett oldatban. A felnőttekre nincs hatással, mert az ő elméjük már bekerült egy megváltoztathatatlan öntőformába.
Az egész folyamat mindössze néhány évig tart, és a végén az emberi faj kettéoszlik. Visszaút nincs, és a világnak, úgy, ahogy ti megismertétek, többé nincs jövője. Most ér véget emberfajotok minden reménye és álma. Életet adtatok az utódaitoknak, és bekövetkezik számotokra az a tragédia, hogy soha nem fogjátok őket megérteni, nem tudtok érintkezni az elméjükkel. Valójában nem is lesz agyuk, ha az általatok ismert szervre gondolunk. Egy egyedüli entitás lesznek, úgy, ahogy ti magatok számtalan sejtjeitek összegzése vagytok. Ti őket nem fogjátok emberi lényeknek tekinteni, és igazatok lesz.
Azért mondtam el mindezt, hogy tudjátok, mi vár rátok. Még néhány óra, és elérkezik a válságos pillanat.
Nekem az a feladatom — és kötelességem —, hogy megvédjem őket, akiknek az őrzésére iderendeltek. Ébredő erejük ellenére elpusztíthatja őket a körülöttük lévő sokaság — igen, akár a saját szüleik is, ha rádöbbennek az igazságra. El kell vinnem, el kell különítenem őket, a saját és a ti érdeketekben. A hajóim holnap megkezdik az evakuálást. Nem foglak hibáztatni benneteket, ha megpróbáltok beavatkozni, de hiábavalóság lesz. Az enyémnél nagyobb erők ébredeznek most; én is csak eszköz lehetek számukra.
És aztán… mit teszek majd veletek, a túlélőkkel, ha már betöltöttétek a rendeltetéseteket? Talán az lenne a legegyszerűbb és legkönyörületesebb, ha elpusztítanálak benneteket, ahogy ti is elpusztítjátok kedvenc állatotokat, ha halálos seb éri. De én ezt nem tudnám megtenni. Nektek, magatoknak kell megválasztani a jövőtöket a még hátralévő esztendőitekre. Én azt remélem, hogy az emberiség békében és annak tudatában fogja eltölteni maradék idejét, hogy nem élt hiába.
Mert az, amit ti a világra hoztatok, lehet, hogy teljesen idegen, hogy rá egyáltalán nem vonatkoznak a reményeitek és a vágyaitok, hogy gyerekes játszadozásnak tekinti a legnagyszerűbb teljesítményeiteket — és mégis, az valami csodálatos dolog, amit ti teremtettetek meg.
Amikor az én fajom már végképp feledve lesz, belőletek egy rész még akkor is élni fog. Ne ítéljetek hát el minket azért, amit meg kellett tennünk. És ne felejtsétek el — életünk végéig irigyelni fogunk benneteket.
Jean azelőtt sírt, de ma már azt sem tud. A szívtelen; érzéketlen nap aranyfénybe vonta a szigetet, amikor a hajó körvonalai kibontakoztak Spárta ikercsúcsai fölött. E sziklás szigeten történt nemrégiben, hogy a fiát megmentette a haláltól egy csoda, ma már nagyon is tudja, hogy miféle. Néha eltűnődött azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha a főkormányzók elfordítják a fejüket, és sorsára hagyják a fiát. A halállal szembe tudott volna nézni, ahogy azelőtt is szembenézett vele; a halál a dolgok természetes rendjéhez tartozott. De ez idegenebb volt, mint a halál — és véglegesebb. Eddig úgy volt, hogy az emberek meghaltak, de a faj élt tovább.
A gyerekek felől sem zaj, sem mozgás nem hallatszott. Csoportokra szakadozva álltak a homokos parton, egymás iránt se mutatva több érdeklődést, mint örökre elhagyott otthonaik iránt. Sokan kisbabát tartottak a karjukban, olyanokat, akik még járni sem tudtak — vagy egyszerűen nem igényelték azt az erőt, amely a fölöslegesnek ítélt járáshoz kellett volna. Mert hiszen — tűnődött George —, ha a holt anyagot meg tudják mozgatni, akkor megtehetnék ugyanezt a saját testükkel is. Igaz is: miért gyűjtik össze őket egyáltalán a főkormányzó hajói?
A dolognak nem volt jelentősége: elmennek, és ehhez ezt a formát választották. És George akkor rájött, mi az a kínzó emlékkép, ami nem hagyja nyugodni. Egyszer régen látott egy hasonló exodusról készült százéves filmhíradót. Az első világháború kezdetén lehetett — vagy a másodikén. Hosszú vonatsorokat mutattak, zsúfolásig megtöltve gyerekekkel, amint lassan kigördülnek a veszély fenyegette városokból, hogy az otthon hagyott szülők közül sokakat soha viszont ne láthassanak. Voltak, akik sírtak, mások zavartan szorongatták kevéske cókmókjukat, a legtöbbjükön azonban látszott, hogy lelkes várakozással néznek elébe a Nagy Kalandnak.
Pedig hamis volt a hasonlóság. A Történelem sohasem ismételte magát. Ők, a most elmenni készülők, lehettek akármik, de az biztos, hogy már nem voltak gyermekek. És ezúttal nem lesz viszontlátás.