A hajó a vízparton ért földet, s mélyen besüppedt a lágy homokba. Tökéletes összhangban siklottak félre a nagy, ívelt panelek, és a feljárók óriás fémnyelvekként nyúltak ki a part felé. A szétszórtan álldogáló, elmondhatatlanul magányos alakok mindinkább összetömörültek, lassanként tömeggé sűrűsödtek, pontosan úgy, mint akármely emberi sokaság.
Magányos alakok? Miért látta így, tűnődött George. Hiszen éppen ilyenek nem lehetnek soha többé. Csak egyének lehetnek magányosak — csak emberi lények. A végén, amikor leomlanak a korlátok, a személyiség feloldódásával eltűnik a magányosság is. A számtalan csepp beleolvad az óceánba.
Érezte, hogy Jean, hirtelen érzelmi felindulásában megszorítja a kezét.
— Nézd — súgta az asszony —, ott van Jeff! A második ajtónál. Nagyon messze volt, igazából nem is biztos, hogy ő volt. Nehezen láttak a szemük elé ereszkedő homálytól is. De mégis: Jeff volt az, egészen biztos. George fölismerte a fiát, ahogy ott állt, fél lábbal már a fémpallón állva.
És akkor Jeff megfordult, és visszanézett. Az arca csak egy fehér folt; ilyen messziről nem látszott, hogy átfutott-e rajta valami felismerés, valamiféle visszaidézése mindannak, amit most végképp maga mögött hagy.
George azt sem fogja megtudni soha, hogy Jeff merő véletlenségből fordult-e feléjük — vagy ezekben a legeslegutolsó pillanatokban, amikor még az ő fiuk volt, tudta, hogy ott állnak, hogy figyelik, hogyan lép be abba a világba, ahová ők nem követhetik soha.
Lassanként bezárultak a nagy ajtók. És ebben a pillanatban Fey égnek emelte az orrát, és hosszan, keservesen felvonított. Gyönyörű, tiszta tekintetével George-ra nézett, és ő megértette, hogy a kutya most veszítette el a gazdáját. George-nak immár nem volt többé vetélytársa.
Sokféle út, de csak egy végcél kínálkozott mindazoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik így beszéltek: „A világ még így is gyönyörű; egy napon itt kell hagynunk, de miért kellene ezt a napot siettetnünk?”
Mások viszont, akik számára becsesebb volt a jövő, mint a múlt, s most elvesztettek mindent, amiért érdemes volt élniük, nem akartak maradni. Ők búcsút mondtak a világnak, ki-ki a maga természete szerint egyedül vagy barátokkal.
Így gondolták az athéniak is. A sziget tűzben született, tehát tűzben akart meghalni is. Akik el akartak menni, elmentek, a többség azonban ott maradt, hogy álmai széttört cserepei között várja be a véget.
Úgy volt, hogy majd senki sem tudja előre, mikor jön el az idő. Jean azonban fölébredt az éjszaka csendjében, s egy ideig csak bámulta a mennyezet kísérteties fényét. Aztán kinyúlt, és megfogta George kezét.
A férfi jó alvó volt, de most azonnal fölébredt. Nem beszéltek, mert a szavak, amikre szükségük lett volna, nem léteztek.
Jean már nem félt, sőt, szomorú sem volt. Ő már kijutott a nyugalom vizére, ahol az embernek nincsenek többé érzelmei. Egy tennivalója azonban hátravolt még, és tudta, hogy alig-alig lesz rá ideje.
George szó nélkül követte a néma házban. Oly némán mozogtak, mint fényben az árnyék, ahogy átvágtak azon a fénytócsán, melyet a műterem tetején bevilágító hold festett a padlóra. Aztán beléptek a gyerekszobába.
Itt nem változott semmi. A falakon fénylettek a fluoreszkáló minták, amelyeket George festett nagy gonddal, Jennifer Anne egykori csörgője ugyanott hevert, ahová annak idején, amikor az elméje befordult az azóta lakhelyévé vált ismeretlen messzeségbe, elhajította.
„Itt hagyta a játékait — gondolta George. — A mieink azonban eljönnek velünk.” Eszébe jutottak a fáraók gyermekei, akikkel ötezer évvel ezelőtt eltemették a babáikat meg a gyöngyeiket. „Így lesz ez most is. Soha senki nem fog gyönyörködni a kincseinkben — gondolta. — Elvisszük magunkkal, nem válunk meg tőlünk.”
Jean lassan feléje fordult, s a fejét a vállára hajtotta. Amikor George átfogta a derekát, egyszer csak újra megérezte azt a hajdani szerelmet — valahogy úgy, ahogy a kiáltást visszhangozzák halkan, de tisztán a távoli hegyek. Már túl késő volt, hogy elmondja, amit még el kellett volna mondania neki, és hogy nem is annyira az elkövetett csalásait, inkább a múltbeli közönyösségét sajnálja. — Isten veled, drágám! — szólalt meg ekkor csendesen Jean, és még szorosabban ölelte magához. George-nak már nem volt ideje válaszolni — de még ebben a legutolsó pillanatban is belevillant a döbbenet, hogy honnan tudhatta az asszony, hogy most következik el az a másodperc.
Messze, odalent a sziklaágyban az urániumrészecskék egymáshoz nyomultak, vágyva a soha be nem teljesülő egyesülésre.
A sziget pedig fölemelkedett, hogy elébe menjen a hajnalnak.
A főkormányzók űrhajója a Carina csillagkép szívén átjutva rásiklott fénylő meteorösvényére. Már a külső bolygóknál vészes fékezésbe kezdett, de még a Mars mellett elhaladtában is megtartotta a fénysebesség egy tekintélyes töredékét. A Nap körüli végtelen terek sokat elvettek a lendületéből, ugyanakkor egymillió kilométerrel a háta mögött az energiaveszteség tűzzel festette be az eget.
Jan Rodricks, hat hónappal öregebben, hazafelé közeledett arra a világra, amit nyolcvan esztendővel ezelőtt hagyott el.
Már nem volt titkos fülkében rejtőzködő potyautas. Ott állt a három pilóta mögött (el is töprengett azon, hogy miért kell nekik ilyen sok), s elnézte az irányítóhelyiséget uraló, hatalmas képernyőt, melyen folyton változott a kép. E színek és formák számára értelmetlennek tűntek, de feltételezte, hogy olyan információkat közvetítenek, melyek az ember tervezte űrhajókon sok-sok méternyi adatból állnának. Olykor azonban csillagmezők is feltűntek a képernyőn, és nemsokára, úgy remélte, meglátja rajta a Földet is.
Boldog volt, hogy hazajöhet, noha annak idején mindent megtett a szökésért. E néhány hónap alatt felnőtté vált. Annyi mindent látott, oly messzire elment, hogy most majd elepedt a saját, ismerős világáért. Tudta már, miért zárták el a Földet a csillagoktól a főkormányzók. Most már megértette, hogy az emberiségnek még nagy utat kell megtennie, amíg szerepet kaphat abban a civilizációban, amelybe ő bepillantást nyert.
Alakulhat úgy is — bár ezt a lehetőséget nem tudta elfogadni —, hogy az emberiség mindörökre alacsonyabb rendű faj marad, melyet a főkormányzók őrizetére bízva, egy félreeső állatkertben fognak tartani. Lehet, hogy erre utalt Vindarten azzal a kétértelmű figyelmeztetéssel, amivel útjára engedte Jant.
— Sok minden történhetett az idő alatt, ami közben a bolygódon eltelt — mondta akkor a főkormányzó. — Ha viszontlátod, meglehet, már meg sem ismered a világodat.
Meglehet, gondolta Jan; nyolcvan év nagy idő, s bár ő még fiatal és alkalmazkodóképes, megeshet, hogy nehezen fogja fel mindazon változásokat, amelyek bekövetkezhettek. Egy dologban azonban biztos volt — az emberek kíváncsiak lesznek a történetére, és azt is tudni akarják majd, hogy milyen képet alkotott a főkormányzók civilizációjáról.
Jól bántak vele, ahogy azt el is várta tőlük. Az odafelé vezető útról nem tud semmit; amikor az injekció hatása elmúlt, és ő előjött, a főkormányzók hajója már belépett a saját rendszerébe. Amikor előmászott fantasztikus rejtekhelyéről, megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nincs szüksége az oxigénkészülékre. A levegő sűrű volt, és nehéz, de minden további nélkül belélegezhető. Ott állt a hajó hatalmas, vörös fénnyel megvilágított rakodóterében, mindenféle csomagolóláda és egyéb málhaféleség között, ami csak elképzelhető egy űr— vagy tengerjáró hajón. Majdnem egy órájába telt, mire megtalálta a vezérlőfülkéhez vezető utat, s bemutatkozott a legénységnek.