Úgy látszott, nincs határa annak, amit a Természet megtehet, ha rá van kényszerítve, és Jant valami megmagyarázhatatlan örömi fogta el attól a felfedezéstől, hogy mi az, amire a főkormányzók nem törekedtek. A Földről elhoztak egy teljesen kifejlett cethalat — de ez volt az a határ, ahol meghúzták a vonalat.
És eljött az az idő, amikor fölfelé mozgott, egyre csak föl, mígnem a lift falainak áttetszősége beleolvadt a kristályos átlátszóságba. Olyan volt, mintha minden alátámasztás nélkül állna a város legmagasabb csúcsai között, s nem volna semmi, ami megvédené a mélységtől. De már nem szédült jobban, mint amikor repülőgépen ült, mert itt sem érzett olyasmit, hogy kapcsolatba kerülhet azzal a távoli földdel.
A felhők fölött állt; osztozott az égbolton azzal a néhány fém vagy kőtoronnyal. Alatta rózsás színű tengerként hömpölygött lassúdan a felhőréteg. Két sápadt, apró holdacska mutatta magát az égen, nem messzire a sötét napkorongtól. A püffedt, vörös tányér közepe táján kicsiny, sötét, tökéletesen kör alakú árnyékot lehetett látni: talán napfolt volt, talán egy átvonulóban lévő másik hold.
Jan lassan körbehordozta a tekintetét a látóhatár mentén. A felhőtakaró tisztán, kivehetően húzódott e hatalmas világ pereméig, de az egyik irányban, meg nem határozható messzeségben, tiri-tarka foltot — talán egy másik város tornyait — lehetett látni. Elnézte egy ideig, majd folytatta figyelmes vizsgálódását.
Amikor a félkör végére ért, meglátta a hegyet. Nem a látóhatáron emelkedett, hanem azon túl — magányos, csipkés szélű hegycsúcs, ott mászott fölfelé a világ végén, miközben völgynek szaladó lejtői úgy elbújtak, mint a jéghegy tömege a vízvonal alatt. Jan megpróbálta fölbecsülni a méretét, de teljes kudarcot vallott. Még egy efféle alacsony gravitációjú világon is szinte hihetetlennek tűnt, hogy ilyen hegyek létezhetnek. Elmélázott rajta, hogy vajon a főkormányzók különféle sportokat űznek-e a lejtőin, és sasokként köröznek-e ama irdatlan csúcsok körül…
És akkor a hegy lassan változni kezdett. Az elején tompa, már-már baljósan vörös volt, az orom közelében néhány halvány, alig kivehető mintával, s most, amikor megpróbált összpontosítani rájuk, észre kellett vennie, hogy a minták mozognak…
Eleinte nem hitt a szemének. Aztán parancsoló erővel emlékeztette magát, hogy itt minden előítélet értelmetlen, hogy nem utasíthat vissza semmiféle üzenetet, amit az érzékszervei bejuttatnak az agy rejtett kamrájába. Nem szabad megértésre törekednie — most csak az a dolga, hogy megfigyeljen. A megértés majd később jön vagy nem jön egyáltalán.
A hegy — továbbra is így gondolt rá, mert nem volt más, odaillő szó — élőlénynek látszott. Eszébe jutott a föld alatti barlangjában lévő, iszonyatosan nagy szem — de nem, ez elképzelhetetlen volt. Amit most nézett, az nem szerves élet volt, és gyanította, hogy még csak nem is az általa ismert anyag.
A sötétvörös szín élénkebb, haragosabb árnyalatúra váltott. Amikor megjelentek a világítóan sárga csíkok, Jan egy pillanatig azt hitte, tűzhányót néz, amelyből lávapatakok folynak az alanti síkságra. Csakhogy ezek a patakok, ahogy az itt-ott felbukkanó pettyekből, foltokból meg tudta állapítani, fölfelé mozogtak…
És most valami más is kiemelkedett a hegy lábát körülvevő rubinvörös felhőkből. Egy óriási gyűrű — tökéletesen vízszintes, tökéletesen kör alakú, a színe pedig mindarra emlékeztette Jant, amit oly messze maga mögött hagyott, mert maga a Föld égboltja sem lehetett olyan mesebelien kék, mint ez. A főkormányzók világán sehol másutt nem látta még ezt a színárnyalatot; a szíve megtelt vággyal, s a magányosságtól elszorult a torka.
Ahogy följebb és följebb mászott, a gyűrű egyre nagyobb lett. Már magasabban volt, mint a hegy, és innenső íve sebesen közeledett Jan felé. Valami örvény lehet, gondolta, egy sok kilométerre kiszélesedő füstkarika. De egyáltalán nem forgott, ahogy várta, és a növekedésével párhuzamosan nem tűnt kevésbé tömörnek.
Az árnyéka hamar elszáguldott mellette, s maga a gyűrű csak ezután vonult el fölötte méltóságteljesen, egyre emelkedve az ég felé. Jan nézte, csak nézte, amíg már keskeny, kék csíknál nem látszott többnek, melyet nehezen követett a szem az égbolt mindent elnyelő vörösében. És amikor eltűnt, már sok ezer kilométerre nőhetett az átmérője. És még egyre nőtt, növekedett.
Jan visszanézett a hegyre. Most aranyszínű volt, s a minták eltűntek róla. Talán csak képzelte — már bármit el tudott volna hinni —, de mintha magasabb és keskenyebb lett volna, és forogni látszott, mint a ciklon tölcsére. E félig dermedt, szinte önkívületi állapotban egyszer csak eszébe jutott a fényképezőgépe. A szeméhez emelte, és célba vette e hihetetlen, észbontóan rejtélyes valamit.
Vindarten alakja bukkant föl hirtelen a látóterében. A hatalmas kezek ellentmondást nem tűrően eltakarták a lencsét, és arra kényszerítették, hogy leengedje a kamerát. Jan meg sem próbált ellenállni, annyira hiábavaló lett volna, de az is igaz, hogy halálosan megrémült ama világszéli dologtól, és most már nem is kért belőle többet.
Utazásai során nem is akadt más, amit ne engedtek volna lefényképezni, és magyarázatot sem kapott Vindartentől. Ám ezentúl több időt szánt rá, hogy Jannel a legapróbb részletekig leírassa mindazt, amit lát.
Jan ekkor eszmélt rá, hogy Vindarten szeme valami egészen mást látott — és ez keltette föl benne a gyanút, hogy a főkormányzók fölött is vannak hatalmasságok.
Most hazafelé tartott, maga mögött hagyva csodákat, félelmeket és rejtélyeket. A hajó ugyanaz lehet, gondolta, de a legénység nyilván kicserélődött. Akármilyen hosszú is az életük, csak nem hihette, hogy szántszándékkal szakítják el magukat az otthonuktól a csillagközi utazás évtizedeket felemésztő idejére.
Természetesen a relativitás időtágulási effektusa mindkét irányban működött. A főkormányzók csak négy hónapot öregedtek az oda-vissza úton, de amikor visszatértek, a barátaik nyolcvan évvel idősebbek voltak.
Ha akarja, Jan bizonyára náluk maradhat élete végéig. De Vindarten figyelmeztette, hogy ezután évekig nem indul hajó a Földre, és azt tanácsolta, hogy ragadja meg az alkalmat. Meglehet, a főkormányzók rájöttek, hogy az agya, még e viszonylag rövid idő alatt is, csaknem kimerítette az erőtartalékait — vagy csak kényelmetlen teherré vált, és tudták, hogy a jövőben képtelenek több időt rászánni.
Ennek azonban már semmi jelentősége nem volt, hiszen itt látta maga előtt a Földet. Már százszor is megjelent előtte ez a látvány, de mindig a tévékamera gépszemén keresztül. Most azonban ő maga, személyesen figyelte idekintről az űrből, ahogy kitárul előtte álma utolsó jelenete, s a Föld pörögve-forogva járja alatta örökös útját.
A hatalmas, kékeszöld sarló az első negyedében volt; a látható korong nagyobbik felét még sötétség borította. Nem volt sok felhő — mindössze néhány sáv tarkállott a passzátszelek útvonalában. Az Északi-sark sapkája fényesen csillogott, de még ezt a ragyogást is felülmúlta az északi Csendes-óceánban visszatükröződő vakító napfény.
Az ember azt hihette volna, hogy ezen a világon minden csupa víz: az egész félgömbön jóformán nem is lehetett szárazföldet látni. Az egyetlen látható kontinens, Ausztrália, amolyan sötétebb ködfoltként mutatkozott abban az atmoszférikus párában, amely a bolygótányér pereme mentén húzódott.