— És rólatok sem vesznek tudomást?
— Nem, de ez igazán nem meglepő. Az az… entitás, amelynek a részeivé lettek, mindent tud rólunk. Úgy tűnik, nem zavarja, hogy tanulmányozni próbáljuk őt. Ha majd úgy dönt, hogy el kell mennünk, vagy új feladatot talál a számunkra valahol másutt, azt nagyon világosan a tudomásunkra fogja hozni. Addig itt maradunk, hogy tudósaink összegyűjthessék mindazt a tudást, amit lehet.
Ez hát az emberiség vége, gondolta Jan olyasféle belenyugvással, amely túl volt minden szomorúságon.
Olyan vég volt ez, amit egyetlen próféta sem látott előre — vég, amelyhez nem fért sem optimizmus, sem pesszimizmus.
De illő vég volt: rendelkezett az igazi művészi alkotások fölényes elkerülhetetlenségével. Jannek volt már valami képe a Világegyetemről, annak ijesztő határtalanságáról, így hát tudta, hogy az nem embernek való hely.
Végre ráeszmélt arra is, hogy végső soron csak egy hiú álom volt az, ami felcsalta őt a csillagok közé.
Mert a csillagokhoz vezető út kétágú volt, és egyik ág sem vezetett el oda, ahol valamit is számítottak volna az emberi remények vagy félelmek.
Az egyik ösvény végén a főkormányzók voltak. Ők megőrizték az egyéniségüket, saját, független énjüket; volt öntudatuk, s az „én” névmásnak volt jelentése a nyelvükben. Voltak érzelmeik, melyek közül egy-kettő akár emberi érzelem is lehetett volna. De Jan már tudta, hogy ők csapdába estek, hogy a zsákutcából, ahová kerültek, többé már nincs menekvés. Az értelmük tízszer, talán százszor fölülmúlta az emberekét, de a végső elszámolásnál ez mit sem számított. Őket egyaránt elcsüggesztette, megrendítette egy százezermillió napot számláló Galaxis elképzelhetetlen bonyolultsága, és egy Kozmosz, amelyben százezermillió Galaxis található.
És a másik ösvény végén? Ott volt a Főértelem, lett légyen bármi — de közte és az ember között olyan volt a viszony, amilyen az ember és az amőba között. E potenciálisan végtelen, halálon túli valami vajon mióta szívta már magába egyik fajt a másik után, s terjedt egyre szét, szét a csillagok között? Voltak-e vágyai, voltak-e céljai neki is, melyeket csak félig-meddig érzett, de el soha nem érhetett? Most bekebelezett mindent, amit az emberiség valaha is elért. Nem tragédia volt ez, hanem beteljesülés. Nem pislákol többé szentjánosbogárként az éjszakában a tudatosság milliárdnyi tünékeny szikrája — maga az emberiség. De az emberek mégsem éltek hiába.
Jan tudta, hogy még hátravan az utolsó aktus. Lehet, hogy holnap kerül rá sor, lehet, hogy évszázadok múlva. Ezt még a főkormányzók sem tudhatták.
Már értette, mi vezérli őket, hogy mit tettek az emberrel, s hogy miért időznek továbbra is a Földön. Elfogta irántuk az alázat, mint ahogy csodálatot érzett megingathatatlan türelmük iránt is, amely megkönnyítette hosszas várakozásukat.
Teljesen sohasem ismerhette meg ama különös szimbiózis történetét, amelyben a Főértelem és szolgái éltek.
Rashaverak szerint fajának történelmében nem létezett olyan időszak, amelyben ne lett volna jelen a Főértelem, noha mindaddig nem igényelte a szolgálatukat, amíg a tudományos civilizáltság fokára jutva ki nem szabadultak az űrbe, ahol már teljesíteni tudták a parancsait.
— De miért van egyáltalán szüksége rátok? — faggatózott Jan. Amilyen szörnyű hatalma van, bizonyára mindent megtehet, amit csak akar.
— Nem — felelte Rashaverak. — Neki is vannak korlátjai. Tudunk róla, hogy a múltban megpróbált közvetlenül hatni más fajok elméire, hogy befolyást gyakoroljon kulturális fejlődésükre. Mindig kudarcot vallott vele, talán mert túl nagy volt a fölénye. Mi vagyunk a tolmácsok, az őrzők. Mi műveljük a földet, amíg a termés beérik, hogy kölcsönvegyem az egyik metaforátokat. A Főértelem learatja, mi pedig továbbmegyünk, új feladatok után.
A tiétek az ötödik faj, melynek megdicsőülését végignéztük. Minden alkalommal egy kicsivel többet sikerül megtanulnunk.
— És nem nehezteltek azért, hogy a Főértelem eszközként használ benneteket?
— Ebben a felállásban akadnak előnyök is; egyébként értelmes lény nem neheztelhet azért, ami elkerülhetetlen.
Ezt a tételt az emberiség soha nem fogadta el igazán, gondolta Jan fanyarul. Voltak olyan, az ésszerűséget meghaladó dolgok, amiket a főkormányzók egyszerűen föl sem tudtak fogni.
— Különös — folytatta Jan —, hogy a Főértelem benneteket választott ki az ő munkája elvégzésére, ha nálatok nyomokban sem mutatható ki az a parafizikai erő, ami rejtve ott lappang az emberiségben. Hogyan létesít kapcsolatot veletek, és hogyan közli a kívánságait?
— Ez az egyetlen kérdés, amire nem válaszolhatok, és még csak meg sem mondhatom, miért kell eltitkolnom a választ előled. Egy napon talán te is megtudsz valamit az igazságból.
Jant kicsit zavarba hozta a válasz, de tudta, csak az idejét vesztegetné, ha ebbe az irányba kérdezősködne tovább. Témát kell változtatnia, s közben reménykedhet, hogy később újra fölveheti az elejtett fonalat. — Akkor beszélj nekem másról, valami olyasmiről, amit még sohasem magyaráztál el! — kérte. — Milyen hiba történt abban a távoli múltban, amikor a fajod először tette a lábát a Földre? Miért lettetek számunkra ti a félelem és a gonoszság jelképei?
Rashaverak elmosolyodott. Nem értett hozzá olyan jól, mint Karellen, de azért ügyes utánzás volt.
— Nem sejtette soha senki, és most te is meg fogod érteni, miért nem mondhattuk el neked sem. Egyetlen esemény volt csak, ami ilyen hatással lehetett az emberiségre. Ez az esemény pedig nem a történelem hajnalán, hanem annak legvégén következett be.
— Mire gondolsz? — kérdezte Jan.
— Másfél évszázada léptek be a hajóink először a légkörötökbe: ez volt az első találkozásunk veletek, noha messziről természetesen már régóta tanulmányoztunk benneteket. Ti mégis féltetek tőlünk, s ahogy előre tudtuk, ránk ismertetek. Nem mintha valódi emlékképetek lett volna rólunk… Számodra már bizonyított tény, hogy az idő bonyolultabb annál, ahogy azt a tudományotok valaha is elképzelte. Ez az emlék ugyanis nem a múltból jött, hanem a jövőből — ama utolsó esztendőkből, amikor a fajod már tudta, hogy mindennek vége. Mi mindent megtettünk, ami rajtunk múlt, de azért nem volt ez könnyű vég, és mert jelen voltunk a fajod halálánál, egyszersmind azonosultunk is vele. Igen, azonosítottatok a faj halálával, még akkor is, amikor tízezer évnyi jövő állt előttetek! Olyan volt ez, mintha az idő zárt körében egy torz visszhang verődött volna a jövőből vissza a múltba. Ne emléknek nevezd, inkább előérzetnek.
Nehéz volt megragadni a gondolatot, Jannek is harcolnia kellett vele egy néma pillanatig. Pedig felkészülhetett volna rá, hiszen elég bizonyságát látta már, hogy ok és okozat fölcserélheti a megszokott sorrendet.
Kell lennie olyasminek, hogy fajemlékezet, és ez az emlékezet valami módon független az időtől. Jövő és múlt neki egyet jelent.
Ezért van az, hogy az emberek félelemtől és rettegéstől elhomályosult szeme előtt már évezredekkel ezelőtt megjelent egy-egy pillanatra a főkormányzók torz képmása.
— Értem már — mondta a legutolsó ember.
A Legutolsó Ember! Jantől komoly erőfeszítést igényelt az, hogy így gondoljon magára. Amikor elindult az űrbe, s ezzel elfogadta azt a lehetőséget, hogy örökre száműzetik az emberek közül, nem érezte ezt a magányosságot. Az évek múlásával növekedhetett s végül túláradhatott benne a sóvár vágy egy másik ember látása után, de ami a jelent illette, a főkormányzók társasága megóvta attól, hogy teljesen egyedül érezze magát.