Éltek még emberek a Földön, ha nem is többen, mint tíz évvel ezelőtt, de lévén elkorcsosult túlélők, Jan nem vesztett semmit, ha nem találkozott velük. Az elveszettek pótlására nem születtek gyerekek, amire a főkormányzók nem találtak magyarázatot, Jan azonban gyanította, hogy az okok pszichés eredetűek lehetnek. A Homo sapiens kihalt.
Lehet, hogy a faj utolsó napjai fel voltak jegyezve egy késői gibbon kéziratában, amely ott kallódott valamelyik, még érintetlen városban — de Jan maga sem tudta, el akarná-e olvasni; Rashaverak mindenről beszámolt, amit tudni akart.
Azok, akik nem ölték meg magukat, a feledést egyre lázasabb tevékenységekben, vad és öngyilkos sportokban keresték, amelyek beillettek volna kisebbfajta háborúknak is. A népesség rohamos csökkenésével az öregek mind összébb húzódtak, mint a megvert sereg, amely a végső visszavonulás előtt utoljára még egyszer rendezi a sorait.
A végső jelenetet, mielőtt örökre lehullott volna a függöny, a hősiesség és önfeláldozás lángjai világíthatták meg, éppúgy, ahogy a vadság és önzés boríthatott rá sötétséget. Hogy a jelenet végén a kétségbeesés vagy a belenyugvás kerekedett-e felül, Jan sohasem fogja megtudni.
Akadt számtalan dolog, amivel elfoglalhatta az elméjét. A főkormányzók támaszpontja körülbelül egy kilométerre volt egy elhagyott villától, és Jan hónapokat töltött azzal, hogy a házat fölszerelte mindazokkal a berendezésekkel, amelyeket a körülbelül harminc kilométerre lévő legközelebbi városból hordott össze.
Rashaverak repítette oda, akinek a barátsága, sejtése szerint, nem volt teljesen önzetlen. A főkormányzó— pszichológus előszeretettel tanulmányozta a Homo sapiens utolsó példányát.
A városból nyilván elmenekültek az emberek, mielőtt bekövetkezett volna a vég, mert a házak, de még a legtöbb közszolgálati helyiség is jó állapotban voltak. Egy kis munkával újraindíthatta volna a generátorokat, hogy a széles utcákon felragyoghasson az élet illúziója. Jan el is játszott a gondolattal, hogy aztán mint túlságosan morbid ötletet elvesse. Semmit sem utasított el olyan határozottan, mint a múlton való borongást…
Itt mindene megvolt, amire élete végéig szüksége lehetett, de leginkább egy elektronikus zongorára és bizonyos Bach-átiratokra vágyott. Azelőtt sohasem áldozhatott annyi időt a zenére, amennyit szeretett volna, most viszont kárpótolhatta magát. Ha nem maga játszott, akkor leforgatta a nagy szimfóniák és concertók szalagjait — úgyhogy a villában sohasem volt csönd. Bűvös ereklyeként használta a zenét a magányosság ellen, amiről tudta, hogy egy napon mégiscsak felül fog kerekedni rajta. Gyakran tett hosszú sétákat a hegyekben, s ilyenkor végiggondolta mindazt, ami e néhány hónap alatt történt, amióta utoljára látta a Földet. Amikor nyolcvan földi évvel ezelőtt elbúcsúzott Sullivantől, nem hitte volna, hogy az anyák már méhükben hordozzák az emberiség utolsó nemzedékét.
Micsoda ostoba ifjonc volt! De mind a mai napig nem tudta, megbánta-e, amit tett: ha itt marad a Földön, tanúja lett volna ama utolsó éveknek, amelyek elé azóta fátylat vont az idő. Ő azonban átugrott fölöttük a jövőbe, s választ kapott mindazon kérdésekre, melyeket rajta kívül soha senki emberfia nem fog megtudni. A kíváncsisága tehát csaknem teljesen kielégült; már csak azon tűnődött el néha, hogy mire várnak még a főkormányzók, s minek kell még történnie, hogy türelmük végre elnyerje a jutalmát.
Leginkább azonban ott ült a billentyűk előtt, azzal a jellegzetesen elégedett belenyugvással, amit rendes körülmények között csak egy hosszú és munkás élet végén érez az ember, és megtöltötte a levegőt szeretett Bachjával. Lehet, hogy becsapta magát, hogy az értelme így akart megkönyörülni rajta, de most úgy érezte, mintha mindig is ezt szerette volna csinálni. Olyan titkos becsvágya volt ez, amely végre ki mert törni a tudatosság napvilágára.
Jan mindig is jó zongorista volt — és most ő volt a világon a legjobb.
Rashaverak hozta a hírt, de ő már előbb kitalálta. Lidérces álom riasztotta föl hajnalban, s aztán már nem tudott elaludni. Nem emlékezett vissza az álomra, ami nagyon különös volt, mert hitt benne, hogy ha az ember közvetlenül az ébredés után próbál minden erejével koncentrálni rá, akkor nincs olyan álom, amit vissza ne lehetne idézni. Csak annyira emlékezett belőle, hogy újra kisfiú volt, s egy széles, puszta síkságon hallgatta, amint egy zengzetes hang valami idegen nyelven szólongatja.
Az álom felzaklatta; lehet, hogy ez volt a magány első támadása az értelme ellen? Nyugtalanul lépett ki a villából az elhanyagolt pázsitra.
A telehold arany fénye bevilágította a környéket, s ő tökéletesen látott mindent. Karellen hajója, e roppant méretű, csillogó henger, a főkormányzók támaszpontjának épületei fölé tornyosulva, azokat emberi arányúra zsugorította. Jan elnézte a hajót, s megpróbálta feleleveníteni azokat az érzelmeket, melyeket egykor támasztott benne: Volt idő, amikor a hajó egy elérhetetlen célt testesített meg, mindannak a jelképét, aminek az elérését igazából nem is remélte. Most pedig nem jelentett semmit.
Milyen néma, milyen mozdulatlan! A főkormányzók persze most is éppoly aktívak lehetnek, mint mindig, csak most nem adnak életjelt magukról. Akárha egyedül volna a Földön — mint ahogy a szó nagyon is valódi értelmében egyedül is volt. Fölnézett a Holdra, hátha talál rajta valami ismerős vonást, melyen megpihenhetnek a gondolatai.
Ott voltak a régi, jól ismert tengerek. Negyven fényévnyi utat tett meg az űrben, de sohasem járt még e néma, poros síkságokon, melyek pedig még két fényévnyire sem voltak tőle. Egy kicsit elszórakozott azzal, hogy megtalálja-e a Tycho-krátert. De amikor sikerült, zavarba jött, mert a csillogó foltot a korong középső vonalától távolabb találta meg, mint gondolta. És csak ekkor döbbent rá, hogy a Mare Crisium sötét oválisa teljesen eltűnt.
A Hold most nem azt az arcát fordította a Föld felé, amellyel az élet hajnala óta lenézett rá. A Hold forogni kezdett a tengelye körül.
Ez csak egy dolgot jelenthetett. A Föld túloldalán, ott, azon a kontinensen, melyet egyik pillanatról a másikra megfosztottak minden élettől, ők lassan ocsúdni kezdtek hosszú önkívületi állapotukból. Az ébredező gyermek tárja ki így a karját, hogy köszöntse a napot, ahogy ők próbálgatták az izmaikat, s ismerkedtek vadonatúj erejükkel…
— Jól sejtetted — mondta Rashaverak. — A maradás számunkra már nem biztonságos. Lehet, hogy ezentúl sem vesznek rólunk tudomást, de nem vállalhatjuk a kockázatot. Mihelyt berakodtunk, indulunk, úgy két-három órán belül.
Jan fölnézett az égre, mintha tartana tőle, hogy valami új csoda ragyog föl rajta. De minden békés volt: a Hold már lenyugodott, csak néhány felhő száguldozott odafönt, a nyugati szél hátán.
— Az még hagyján, ha a Holdat babrálják — folytatta Rashaverak —, de mi lesz, ha sort kerítenek a Napra is?
Természetesen itt kell hagynunk néhány műszert, hogy megtudhassuk, mi történik.
— Én maradok — jelentette ki hirtelen Jan. — Már eleget láttam a Világegyetemből. Ma már csak egy dologra vagyok kíváncsi, a saját bolygóm sorsára.
A talpuk alatt szelíden megremegett a föld.
— Számítottam rá — jegyezte meg Jan. — Ha megváltoztatták a Hold forgását, az impulzusnyomatéknak távoznia kellett valahová. Vagyis a Föld lelassul. Nem is tudom, mi a nagyobb rejtély előttem: hogy hogyan csinálják, vagy hogy miért. — Most még csak játszanak — felelte Rashaverak. — Miféle logikát lehet fölfedezni egy gyerek ténykedésében?