Márpedig az az entitás, amivé a te fajod vált, sok tekintetben gyerek még. Éretlen a Főértelemmel való egyesülésre. De nagyon hamar föl fog rá készülni, és akkor rád marad az egész Föld.
Elhallgatott, s Jan fejezte be helyette a gondolatot. — Feltéve persze, hogy meglesz még a Föld.
— Tehát számolsz a veszéllyel, és mégis maradnál?
— Igen. Immár öt — vagy hat? — éve itthon vagyok. Bármi történjék is, nincs okom panaszra.
— Reménykedtünk, hogy a maradást választod — mondta lassan, ünnepélyesen Rashaverak. — Van itt valami, amit megtehetnél értünk…
A Csillaghajó fénye elhomályosult, s valahol odakint, a Mars pályáján túl, ki is hunyt. Jannek eszébe jutott, hogy a Földön élt és meghalt emberi lények milliárdjai közül egyedül ő tette meg ezt az utat — és ezután sem fogja megtenni soha senki.
A világ immár az övé volt. Minden, amire csak szüksége lehetett — mindazok az anyagi javak, amikre ember valaha is vágyhatott —, arra várt, hogy ő birtokba vegye. De őt ezek a dolgok már nem érdekelték. Már nem félt az elhagyott bolygó magányosságától, sem attól, ami még jelen volt ezekben az utolsó pillanatokban is, mielőtt útnak indult volna, hogy felkutassa ismeretlen örökségét. Jan nem is remélte, hogy ő és a problémái még sokáig életben maradhatnak eme indulás felfoghatatlan farhullámaiban.
Így volt ez jól. Megtette mindazt, amit meg akart tenni, és elviselhetetlenül megalázó lett volna, ha egy üres világon, értelmetlenül kell tovább tengetnie az életét. Elmehetett volna a főkormányzókkal, de mi végre? Ő tudta, mit előtte soha senki még, hogy Karellen igazat szólt, amikor azt mondta: „A csillagok nem az emberért vannak.”
Hátat fordított az éjszakának, és beballagott a főkormányzók támaszpontjának jókora kapuján. E méretek már a legkevésbé sem voltak hatással rá; értelme már nem hódolt be a puszta nagyság előtt.
A vörösen égő fényeket olyan energiák táplálták, melyek földkorszakokon át táplálhatják őket tovább. A kétoldalt álló gépek titkát nem fogja megtudni soha, mert ezeket az eltávozott főkormányzók hagyták hátra.
Elhaladt mellettük, és esetlenül fölkapaszkodott a vezérlőterembe vivő nagy lépcsőkön: Még itt lengedezett a főkormányzók szelleme; még éltek a gépeik, engedelmeskedtek az azóta már messze járó gazdáik utasításainak. E gépek minden információt fölküldenek az űrbe, mi az hát, tűnődött Jan, amit ő hozzátehet még?
Felmászott a hatalmas székbe, s amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett benne. A mikrofon élt, már várt rá, s minden bizonnyal egy tévékamerának megfelelő szerkezet is figyelte, csak éppen ő nem látta, hogy honnan.
Az ismeretlen rendeltetésű vezérlőgombokkal telezsúfolt asztalon túl széles ablakok nyíltak a csillagos éjszakára, s a domború Hold alatt alvó völgy mögötti, távoli hegyláncra. Egy folyó kanyargott a völgyben, a hold fénye meg-megcsillant rajta, ahol valami fölkavarta a vizét. Minden olyan békés volt; az ember születésekor lehetett ilyen a világ, mint most, amikor örökre halni készül.
Ki tudja, hány millió kilométerre, odakint az űrben, Karellen várakozik. Egész különösnek tűnt a gondolat, hogy a főkormányzók hajója majdnem olyan gyorsan távolodik a Földtől, amilyen sebességgel az ő jelzése száguld utána. Majdnem — de nem egészen. Hosszadalmas vadászat lesz, de végül a szavai utolérik majd a felügyelőt, és akkor visszafizetheti az adósságot, amivel tartozik neki.
Vajon mennyi ebből az, amit Karellen előre kitervelt; és mennyi a mesteri rögtönzés? — töprengett Jan.
Szántszándékkal hagyta-e a felügyelő csaknem egy évszázaddal ezelőtt, hogy ő kiszökjön az űrbe, s majdan visszatérve eljátssza azt a szerepet, amire épp most készül? Nem, ez túl fantasztikusan hangzott. De abban most egészen biztos volt, hogy Karellen valami nagyszabású és bonyolult terv részese — hogy szolgálja, de ugyanakkor minden rendelkezésre álló műszerével meg is figyeli a Főértelmet. Jan azt is gyanította, hogy a Felügyelőt nemcsak tudományos kíváncsisága ösztökéli erre… Meglehet, a főkormányzók arról álmodoznak, hogy egy napon megszabadulhatnak különös béklyóiktól, s ez a nap akkor következik be, amikor elég tapasztalatot gyűjtenek össze ama erőkről, melyeket szolgálnak.
Jan nem nagyon hitt benne, hogy azzal, amit most tesz, hozzájárulhat e tapasztalatok megszerzéséhez.
„Meséld el, amit látsz — mondta akkor Rashaverak. — A kameráink majd megkettőzik az általad látott képet. De lehet, hogy az agyadba eljutó üzenet egészen más lesz, és az nagyon sok mindent elmondhat nekünk.” Nos, ő megteszi, ami rajta múlik.
— Még semmi jelentenivaló — kezdte. — Néhány perce láttam, ahogy a hajótok nyomvonala eltűnik az égen.
Épp most múlik el a telehold, az ismerős oldal félig már el is fordult a Földtől, de gondolom, ezt már tudjátok.
Jan elhallgatott. Kicsit elszégyellte magát. Volt abban valami illetlen, sőt abszurd, amit most művelt. Most, amikor maga a történelem ért a csúcspontjára, ő úgy ül itt, mint egy lóverseny vagy egy bokszmeccs rádióközvetítője. Aztán egy vállrándítással elhessegette a gondolatot. Tartott tőle, hogy nincs olyan emelkedett pillanat, amely mellett ott ne ólálkodna a lapos hétköznapiság, s hogy itt is jelen van, azt csak ő érzi egyedül. — Az elmúlt órában három enyhe rázkódást észleltem — folytatta. — Remekül irányíthatják a Föld forgását, de ez még nem a tökély… Tudod, Karellen, aligha mondok majd bármi olyasmit, amit nem olvashattatok már le a műszereitekről. Segített volna, ha nagyjából elmondod, mire kell számítanom, s felkészítesz rá, hogy mennyi lehet az az idő, amit várakozással kell eltöltenem. Ha nem történik semmi, hat óra múlva újra jelentkezem, ahogy megbeszéltük.
— Halló! Nyilván csak arra vártak, hogy ti elmenjetek. Valami elkezdődött. A csillagok halványulnak.
Mintha egy nagy felhő úszott volna eléjük, rettenetes sebességgel, s szétterült volna az egész égbolton. A valóságban ez persze nem felhő. Mintha volna valami szerkezete… látok benne valami egész halvány vonal— és sávhálózatot, amely szakadatlanul változtatja a helyzetét. Ahhoz tudnám hasonlítani, mintha a csillagok belegabalyodtak volna valami kísérteties pókhálóba.
Most fényleni kezd a háló… egyre fényesedik, s közben lüktet, egészen úgy, mintha élne. Szerintem él is; vagy olyasmi lenne ez, ami épp annyira van túl az életen, mint az a szervetlen világon?
A fény most mintha az égbolt túlsó része felé mozdulna el — várj, átmegyek a másik ablakhoz.
Igen… gondolhattam volna. Egy hatalmas tűzoszlop van ott. Mint valami égő fa, magasodik a nyugati látóhatár fölé. Nagyon messze van, a világ túloldalán. Tudom már, honnan származik: ők azok — végre elindultak, hogy beleolvadjanak a Főértelembe. A próbaidő letelt; maguk mögött hagyhatják az anyag utolsó maradványait is.
A Földről fölfelé áramló tűz fényében látom, hogy a háló egyre erősebb, s mind kevésbé homályos.
Helyenként már-már szilárdnak hat — de azért továbbra is átvilágítanak rajta halványan a csillagok.
Csak most jövök rá, ha nem is egészen ugyanaz, de a valami, amit láttam felröppenni a ti világotok fölé, nagyon hasonlított ehhez. Része lenne a Főértelemnek? Gondolom, eltitkoltad előttem az igazságot, hogy ne legyenek előzetes elképzeléseim — vagyis hogy elfogulatlan megfigyelő lehessek. Bárcsak tudnám, nektek most mit mutatnak a kameráitok, hogy összehasonlíthatnám az én agyam által látni vélt képpel!