Kis szünet következett, miközben egy pillanatra megrebbent a fény.
— Na, sejthettem volna — mondta Joe lemondóan. — Önnek nagy gyakorlata lehet az ilyesmiben.
— Nagyon hasznos időtöltés az én pozíciómban. Szerintem maga már az Egyesült Államokban nevelkedett föl, de Lengyelországot csak akkor hagyta el, miután…
— Ennyi elég is lesz! — vágott közbe Joe erélyesen. — Minthogy láthatóan végzett az öltözködéssel…
köszönöm. Az ajtó kinyílt, ahogy Stormgren elindult feléje, kifejezetten jókedvre derült ettől a kis győzelemtől. Amikor Joe félreállt, hogy utat engedjen neki, eszébe villant, vajon foglyul ejtője föl van-e fegyverezve. Szinte biztos volt benne, hogy igen, és különben is, a barátai nyilván itt vannak a közelben.
A folyosón félhomály derengett az egymástól szabályos távolságban fölszerelt olajlámpások fényétől, és Stormgren végre Joe-t is szemügyre vehette. Ötven év körüli férfi volt, jóval száz kiló fölötti testsúllyal.
Valahogy minden túl volt méretezve rajta, a féltucatnyi fegyveres erő bármelyikétől származható foltos tábori öltözékétől kezdve a bal kezén viselt elképesztően hatalmas pecsétgyűrűig. Egy ekkora férfinak talán fölösleges is fegyvert viselni. Nem volna nehéz lenyomozni, gondolta Stormgren, feltéve, hogy egyszer még kiszabadul innen. Kicsit nyomasztotta a tudat, hogy ezzel minden bizonnyal Joe is tökéletesen tisztában van.
Körülöttük itt-ott betonnal burkolt, de azért leginkább kopár sziklafalak magasodtak. Stormgren számára világos volt, hogy valami elhagyott bányába hozták, és kevés ennél alkalmasabb börtönre tudott gondolni.
Mindeddig nem aggasztotta különösebben, hogy elrabolták, mert úgy érezte, bármi történjék is, kifinomult eszközeikkel a főkormányzók egykettőre megtalálják és megmentik. De már nem volt ebben olyan biztos.
Napok óta nyomát vesztették, s lám, mégsem történt semmi. Nyilván Karellen hatalmának is vannak határai, és ha valóban egy messzi földrészen, ott is a föld alá rejtették el, akkor a főkormányzók minden tudománya sem volna elég, hogy megtalálják.
A sivár, gyéren megvilágított helyiségben két másik férfi ült az asztal mellett. Stormgren belépésekor érdeklődve s határozott tisztelettel pillantottak föl rá. Egyikük egy halom szendvicset tolt elébe, amit Stormgren örömmel fogadott. Igaz ugyan, hogy farkaséhsége ellenére szívesebben vett volna valami változatosabb ételt, de valószínűnek tartotta, hogy foglyul ejtői sem kaptak jobb vacsorát.
Amíg evett, tekintetét végigfuttatta a mellette lévő három férfin. Joe látszott a legtekintélyesebb személyiségnek, és nemcsak testtömegét illetően. A többiek a segédei lehettek — meghatározhatatlan egyéniségek; származásukat csak akkor tudta megállapítani, amikor már beszélni is hallotta őket.
Bort varázsoltak elébe egy kétes tisztaságú pohárban, és Stormgren leöblítette az utolsó falat szendvicset.
Már nem érezte annyira szorongatónak a helyzetét, odafordult hát a hatalmas lengyelhez.
— Nos — mondta csevegő stílusban —, meséljék hát el, mit jelent ez az egész, s azt is, hogy reményeik szerint mi fog kisülni belőle. Joe megköszörülte a torkát.
— Szeretnék tisztázni valamit — mondta. — Ennek a dolognak semmi köze sincs Wainwrighthoz. Ő éppúgy meg lesz lepve, mint bárki más.
Stormgren félig-meddig várta ezt a választ, bár nem volt világos a számára, hogy miért erősíti meg Joe a sejtéseit. Már régóta gyanította, hogy a Szabadság Ligán belül — vagy a határvidékén van egy szélsőséges mozgalom.
— Csak mert érdekel, megkérdezhetem, hogyan raboltak el? Tulajdonképpen nem remélt választ erre a kérdésére, ezért kissé elképedt a többiek készségessége — sőt, buzgalma — láttán.
— Olyan volt az egész, mint egy hollywoodi krimi — lelkendezett Joe. — Nagyon elővigyázatosnak kellett lennünk, mert nem tudtuk biztosan, hogy figyelteti-e magát Karellen. A légkondicionálóba vezetett gázzal kábítottuk el, ez könnyű volt. Aztán lecipeltük a kocsiba, ezzel sem volt semmi baj. Mindezt, úgy is mondhatnám, nem is a saját embereinkkel végeztettük, hanem… izé… hivatásosokat fogadtunk fel a munkára.
Ha Karellen elkapja őket — amiben nem kételkedünk —, tőlük ugyan nem lesz okosabb. Amikor az autó elindult a házától, New Yorktól nem egészen ezer kilométerre behajtott egy közúti alagútba, s amikor annak rendje és módja szerint fölbukkant az alagút túlsó végén; még mindig benne volt egy elkábított ember, aki rendkívül hasonlított a főtitkárra. Jóval ezután hajtott ki az ellenkező irányba egy fémládákkal megrakott hatalmas teherautó, s meg sem állt egy bizonyos repülőtérig, ahol aztán egy szabályos, törvényes üzletkötés részeként a ládákat átrakodták egy teherszállító repülőgépre. Esküdni mernék rá, hogy a ládák tulajdonosai elszörnyednének, ha megtudnák, hogy mire használtuk őket.
Időközben a tulajdonképpeni akciót véghezvivő autó folytatta rugalmasan elszakadó hadmozdulatait a kanadai határ irányában. Lehet, hogy Karellen azóta már el is kapta; nem tudom, de nem is érdekel. Amint látja — és remélem, értékelni tudja az őszinteségemet —, az egész tervünk egyetlen dologra épült. Biztosak voltunk benne, hogy Karellen mindent lát és hall, ami a Föld felszínén történik, de — hacsak a tudomány helyett nem folyamodik varázsláshoz — a föld alá nem képes belátni. Vagyis az alagútbeli átszállásról nem fog tudni, s ha mégis megtudja, addigra már túl késő lesz. Természetesen számolnunk kellett bizonyos kockázattal, de beiktattunk még egy-két óvintézkedést, amiket most nem részletezek. Lehet, hogy egyszer még szükségünk lesz rájuk, ezért aztán kár lenne lemondani róluk.
Joe olyan élvezettel adta elő a történetet, hogy Stormgren alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. Pedig nagyon felzaklatta a dolog. A terv zseniális volt, és elképzelhetőnek tűnt, hogy Karellent valóban becsapták.
Stormgren még abban sem volt biztos, hogy a főkormányzó bármiféle védőfelügyelete alatt áll. És nyilvánvalóan ez volt a helyzet Joe-val is. Talán éppen ezért beszélt ilyen őszintén — ki akarta próbálni, hogyan reagál Stormgren. Nincs mese, bizakodónak kell látszania, bármit érez is valójában. — Bolondok maguk egytől egyig — jegyezte meg gúnyosan —, ha azt hiszik, hogy ilyen könnyen rászedhetik a főkormányzókat. Voltaképpen mit gondolnak, mi jó származhat ebből?
Joe megkínálta cigarettával, de Stormgren visszautasította, ő maga azonban rágyújtott, és letelepedett az asztal szélére. Baljós reccsenés hallatszott, mire sietősen leugrott az asztalról.
— A mi indítékaink igazán kézenfekvőek — kezdte magyarázni. Úgy tapasztaltuk, hogy minden vita értelmetlen, ezért más módszerekhez kell folyamodnunk. Korábban is léteztek földalatti mozgalmak, és bármilyen hatalma legyen is Karellennek, velünk nem bánik el egykönnyen. Harcot indítunk a függetlenségünkért. Ne értsen félre, szó sincs semmiféle erőszakról — legalábbis kezdetben nem —, de a főkormányzóknak emberi ügynökökre van szükségük, s mi ezen a téren tudunk sok kényelmetlenségei okozni nekik.
„Kezdve rajtam, ha jól értem” — gondolta Stormgren. Nem tudta, vajon a másik többet árult-e el neki a történetből, mint egyetlen töredéket. Valóban azt hitték, hogy gengsztermódszereik a legkisebb mértékben is hatással lesznek Karellenre? Másrészt tökéletesen igazuk van abban, hogy a jól megszervezett ellenállási mozgalmukkal nagyon is megnehezíthetik az életet. Mert Joe kertelés nélkül kimondta, hol van a főkormányzók kormányzásának egyetlen gyenge pontja. Minden rendelkezésüket emberi ügynökök hajtották végre. Ha őket engedetlenségre kényszerítik, összeomolhat az egész rendszer. De Stormgren ezt nem nagyon tudta komolyan venni, mert bízott benne, hogy Karellen egykettőre talál valami megoldást.