— Mi a szándékuk velem? — kérdezte. — Túsz vagyok, vagy micsoda?
— Ne féljen… vigyázunk magára. A napokban látogatókat várunk, addig pedig, amennyire tőlünk telik, elszórakoztatjuk. Mondott még néhány szót az anyanyelvén, mire az egyik férfi egy vadonatúj kártyacsomagot varázsolt elő valahonnan.
— Kifejezetten maga miatt szereztük be — magyarázta Joe. A minap olvastam a Time-ban, hogy jól tud pókerezni. — Hirtelen elkomolyodott. — Remélem, egy csomó készpénzt tart a tárcájában — mondta idegesen. — Meg se néztük. Végtére is csekket aligha fogadhatnánk el.
Stormgren leforrázva, bambán bámult rabtartóira. Aztán ahogy felfogta a helyzet komikumát, hirtelen olyan érzése támadt, mintha egyik pillanatról a másikra levették volna a válláról a hivatala minden gondját-baját.
Mostantól kezdve van Ryberg szolgáltatja a műsort. Történhet bármi, ő nem tehet ellene semmit… itt ül ezekkel a hóbortos bűnözőkkel, akik odavannak azért, hogy pókerezhessenek vele.
És ekkor hátravetette a fejét, és sok év után először kitört belőle a kacagás.
Nem kétséges, gondolta van Ryberg mogorván, hogy Wainwright igazat mondott. Sejthet egyet-mást, de nem tudja, ki rabolta el Stormgrent. Ami azt illeti, ő nem volt az emberrablás híve. Van Ryberg élt a gyanúperrel, hogy a Szabadság Liga szélsőségesei egy idő óta már nyomást gyakoroltak Wainwrightra, hogy folytasson aktívabb politikát: És most a saját kezükbe vették a dolgok irányítását.
Gyönyörűen megszervezték az emberrablást, nem vitás. Stormgrent elvihették a Föld bármelyik pontjára, így aztán alig-alig remélhették, hogy valahol a nyomára akadnak. Pedig tenni kell valamit, méghozzá gyorsan, határozta el magát van Ryberg. Gyakorta eleresztett tréfás megjegyzései ellenére valójában félelemmel vegyes hódolatot érzett Karellen iránt, s most megrémítette a gondolat, hogy neki kell közvetlen kapcsolatba kerülnie a felügyelővel. De úgy látszott, nincs más választása.
A hatalmas épület legfelső szintjét teljes egészében elfoglalta a kommunikációs részleg. A néma vagy szorgosan kattogó másológépek sorainak vége a távolba veszett. Róluk futottak le a statisztikák vége-hossza nincs szalagjai: a termelési mutatók, a népszámlálási eredmények és egy egész világ gazdasági rendszerének teljes könyvelése. Valahol odafönt, Karellen hajójában meg kellett lennie e részleg megfelelőjének — és van Ryberg háta lúdbőrös lett, ha arra gondolt, vajon ott miféle alakok gyűjtögetik össze azokat az üzeneteket, amelyeket a Föld küldözget a főkormányzóknak.
De ma nem érdekelték a gépek, sem a megszokott, mindennapos munkájuk. Egyenesen ahhoz a kis dolgozószobához ment, ahová csak Stormgrennek volt szabad bejárása. Utasítására feltörték a zárat, és addigra odaért az összekötő tisztek parancsnoka.
— Ez itt egy közönséges telexgép a szabvány írógép-billentyűzettel — magyarázta a parancsnok. — Fénymásoló is van, ha képeket vagy táblázatokat akar küldeni, de ön azt mondta, ilyesmire nem lesz szüksége.
— Úgy van. Köszönöm — bólintott van Ryberg szórakozottan. Nem akarok sok időt tölteni itt. Utána zárja be ismét a szobát, és minden kulcsot nekem adjon át.
Megvárta, amíg az összekötő tiszt elmegy, aztán odaült a géphez. Tudta, hogy ezt csak elvétve használták, mert minden ügy terítékre került Karellen és Stormgren heti találkozóin, de mert a gép valami tartalék áramkörre volt kapcsolva, bízott benne, hogy elég hamar megjön majd a válasz.
Némi tétovázás után gyakorlatlan ujjakkal kezdte lepötyögtetni az üzenetét. A gép halkan berregni kezdett, s a szavak néhány másodpercre kivilágosodtak a sötét képernyőn. Aztán hátradőlt, és várta a választ.
Egy perc sem telt belé, a gép ismét felzümmögött. Van Ryberg nem először tűnődött el azon, hogy vajon szokott-e aludni a felügyelő. Az üzenet éppoly kurta volt, mint amilyen semmitmondó.
NINCS INFORMÁCIÓ. KEZELJE AZ ÜGYEKET BELÁTÁSA SZERINT.
Van Ryberg keserű szájízzel, híján mindenféle elégedettségnek; döbbent rá, micsoda felelősséget raktak a vállára.
Az elmúlt három nap során Stormgren kissé behatóbban is megvizsgálta elrablóit. Egyedül Joe volt fontos személyiség, a többiek a minden illegális mozgalom körül rendre összegyűlő csőcseléket képviselték. Az ilyen senkik nem sokat törődtek a Szabadság Liga eszméivel, őket csak az érdekelte, hogy a lehető legkevesebb munkából meg tudjanak élni.
Joe mindent összevéve bonyolultabb személyiség volt, noha viselkedése olykor egy nagyra nőtt kisgyerekre emlékeztette Stormgrent. Véget nem érő pókerjátszmáik közben heves politikai vitákba bonyolódtak, és Stormgren számára csakhamar világossá vált, hogy a termetes lengyel tulajdonképpen át sem gondolta igazán, hogy mik azok a dolgok, amikért harcol. Mindent az érzelmek és a szélsőséges konzervativizmus elhomályosító szemüvegén át látott. Az a hosszú harc, amit hazája a függetlenségért vívott, olyan feltételes reflexeket alakított ki benne, mintha még mindig a múltban élne. Eleven túlélő volt, olyan ember, aki nem tud mit kezdeni a hétköznapi élettel. Ha majd eltűnnek a hozzá hasonló alakok — ha eltűnnek egyáltalán —, a világ biztonságosabb, de unalmasabb hely lesz.
Stormgren egyre kevésbé kételkedett benne, hogy Karellennek nem sikerült őt megtalálnia. Megpróbált blöffölni, de elrablóit nem győzte meg vele. Teljesen biztos volt benne, hogy eddig azért tartották itt, hogy lássák, elszánja-e magát Karellen a cselekvésre; és most, hogy nem történt semmi, véghezviszik, amit kiterveltek.
Nem lepte meg, amikor — elrablása után négy nappal — Joe közölte vele, hogy látogatói vannak. A kis csapat egy ideje észrevehetően nyugtalanabbá vált, amiből a fogoly gyanította, hogy a mozgalom vezetői — látván, hogy nincs veszély — végre eljönnek érte.
Már várták. Ott ültek a rozoga asztal körül, amikor Joe udvariasan betessékelte a nappaliba. Stromgrent mulattatta, hogy börtönőre milyen tüntetően, szinte hivalkodva hord magánál egy óriási pisztolyt, amit most látott nála először. A két bandita eltűnt, és még Joe is valahogy visszafogottabbnak látszott. Stormgren rögtön rájött, hogy most nagyobb kaliberű férfiakkal van dolga, és az előtte lévő csoport is erősen emlékeztette egy hajdanában látott képre, amely Lenint és társait ábrázolta az orosz forradalom első napjaiban. E hat férfiból is pontosan az az intellektuális erő, vasfegyelem és könyörtelenség sugárzott. Ez volt a szervezet működését irányító agy, melyhez képest Joe és a hozzá hasonlók ártalmatlanok voltak.
Stormgren éppen csak megbiccentette a fejét, s nyugalmat tettetve odament az egyetlen üres székhez.
Közeledésére az asztal túloldalán ülő idősebb, tagbaszakadt férfi előrehajolt, és rámeresztette szúrós, szürke szemét. Ettől olyan kényelmetlen érzése támadt Stormgrennek, hogy meg kellett szólalnia — pedig nem akarta, hogy ő szólaljon meg elsőnek.
— Gondolom, azért jöttek, hogy megvitassuk a feltételeket. Mennyi a váltságdíjam?
Észrevette, hogy hátul valaki jegyzi a szavait egy gyorsírótömbbe. Az egész roppant szakszerű volt.
— Így is fölfoghatja, főtitkár úr — válaszolta a vezetőjük dallamos walesi kiejtéssel. — De minket az információ érdekel, nem a pénz. Szóval így állunk, bólintott rá gondolatban Stormgren. Ő tehát most hadifogoly, és ez itt a kihallgatása.