— Érdemes egy időre meghalni a Föld számáraz! — kiáltott fel az asztronavigátor. A Tellur parancsnoka bólintott.
— Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következő pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej?
— Szeretném minél előbb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a műszerek. Szívesen felváltom önt.
Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a mű szerasztal közepén. A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a műszer mélyéből felfelé kígyózott egy ezüstös fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta — ez jelezte az űrhajó útirányát. A spirálszalagon drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak — azok a különböző színképosztályokba tartozó csillagok, amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következő pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb húzódjon a csillagoktól, a sötét felhőktől, a világító gázködöktől, amelyek esetleg eltakarnak eddig még ismeretlen égitesteket.
Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó tovább száguldott a fekete űrben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az űrhajó többi helyiségétől.
Apró csengők vidám csilingelése a számítások befejezését jelezte. Az űrhajó parancsnoka lassan odament a műszerasztalokhoz.
— Szerencsénk van! A második pulzáció majdnem háromszorta hosszabb lehet az elsőnél…
— Nem, van itt egy harmincszázalékos bizonytalanság! — Tej a fekete tengely utolsó szakaszára mutatott, amely a vele összekapcsolt mutatók ingadozásának ütemére, alig észrevehetően rezgett.
— Igen: egészen biztos csak ötvenhét parszek. Ötöt ebből is számítsunk le, hisz lehetnek rejtett hibák, marad tehát ötvenkettő. Készüljenek fel a pulzációra!
Ismét ellenőrizték az űrhajó valamennyi — megszámlálhatatlan — gépezetét, és azok összeköttetéseit. Mut Ang kapcsolta a kajütöket, ahol álomba merülve pihent a Tellur személyzetének többi öt tagja.
A fiziológiai megfigyelést végző automaták azt jelezték, hogy az alvók szervezete normális állapotban van. Ekkor a parancsnok bekapcsolta a védőmezőt az űrhajó lakóhelyiségei körül. A bal fal tompa fényű műszertábláin vörös sugarak futottak végig: a gáznak a táblák mögött elrejtett csövekben való áramlását mutatták.
— Lehet? — kérdezte egy kissé elkomorodva a parancsnoktól Tej Eron.
Mut Ang bólintott. A három ügyeletes szótlanul leereszkedett egy-egy mély karosszékbe, és légpárnával ki-ki belerögzítette magát. Mikor becsatolták az utolsó kapcsot is, a bal kartámlában levő kis fiókból mindegyikük elővett egy használatra előkészített injekciós műszert.
— Tehát újabb százötven földi esztendőre! — mondta Kari Ram, ahogy meztelen karjához illesztette a készüléket.
Mut Ang fürkészően tekintett rá. Az ifjú szemében a teljesen kiegyensúlyozott egészséges emberre jellemző enyhe gúny ragyogott. A parancsnok megvárta, míg hátradőlnek a karosszékekben, behunyják szemüket, és öntudatlan állapotba merülnek. Ekkor a térdénél levő kis dobozon benyomta a kapcsolókarokat. Nesztelenül és elháríthatatlanul, mint maga a sors, ereszkedtek le a mennyezetről a masszív burák. Egy perccel előbb Mut Ang bekapcsolta azokat a robotgépeket, amelyek a pulzációt irányítják és a védőmezőt működtetik. A parancsnok a bura alatt a kékes fényű lámpás gyenge világánál leolvasta az ellenőrző műszerek állását, és csak ezután altatta el magát.
Az űrhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest — az út célja — a jobb, az „északi” oldal képernyőin most már akkorára nőtt, amekkorának a Nap a Merkurról látszik.
A „sötét” széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur fénysebesség alatti iramban négy parszeknél kisebb távolságra haladt a KNT-8008 jelzésű, gigantikus sötét csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földről. Az ilyen csillagok — átmérőjük felér százötven-százhetven napátmérővel — azzal tűnnek ki, hogy légkörükben bőven van szén. Két-háromezer fokos hőmérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépülő csillag visszatartja a színkép ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge.
De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként működik, és a könnyű elemeket nehezekké, sőt uránontúliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig — ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel előbb előállítottak a Földön is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek időszakos robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világűrben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen a sötét szénóriások rovására gyarapszik.
A pulzációs csillagközi űrhajó végre lehetővé tette az emberiségnek, hogy közelről tanulmányozzon egy széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemenő folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot.
Az űrhajó személyzete felébredt, és ki-ki hozzáfogott azokhoz a kutatásokhoz, amelyek végett hétszáz esztendőre meghalt a Föld számára. Az űrhajó mozgása most nagyon lassúnak hatott, de gyorsabb száguldásra nem is volt szükség.
A Tellur a széncsillagtól egy kissé dél felé eltérve haladt, hogy sugárzásán kívül tartsa a lokátorok képernyőjét. Így hát a lokátor fekete tükre hetekig, hónapokig és évekig változatlanul vaksötét maradt. A Tellur, vagy ahogy a Föld kozmoflottájának lajstromában nyilvántartották, az IF-1 (Z-685), az első fordított mezőjű csillagközi űrhajó, vagy az űrhajók közös listáján a hatszáznyolcvanötödik, nem volt olyan nagy, mint a fénysebességnél lassabban haladó, nagy hatótávolságú csillagközi űrhajók, amelyeknek építését csak nemrég szüntették meg — éppen a pulzációs űrhajók feltalálása következtében.