— Abbahagyni! — ordította Fritz, és Andrej látta, amint hosszú ugrásokkal rohan valahonnan jobb felől a szekérhez.
— Mocskos dögök, ocsmány férgek — sziszegte a szakállas, gyors, rutinos mozdulatait fémes csattanások, kattanások kísérték. Andrej teste a fegyverropogás és tűz előérzetétől megdermedt, a majmok is megérezték a veszedelmet. Abbahagyták a nyüzsgést, leültek, nyugtalanul tekergették kutyapofájukat, fülsértő hangon cserélték ki észrevételeiket.
Fritz közben odaért a szekérhez. Megragadta a szakállas vállát, és határozott hangon megismételte:
— Abbahagyni!
— Várj csak — vicsorgott a szakállas —, várj csak, adok én ezeknek a lompos farkú dögöknek!
— Azt mondtam, abbahagyni! — dörrent rá Fritz.
A szakállas fölnézett rá, majd lassan fölállt.
— Mi bajod? — kérdezte végtelen megvetéssel elnyújtva a szavakat. Ugyanolyan magas volt, mint Fritz, de válla és csípője sokkal szélesebb.
— Honnan van fegyvere? — kérdezte élesen Fritz. — Mutassa a papírjait.
— No nézd csak, a mitugrász! — válaszolt fenyegető csodálkozással a szakállas. — A papírjaimra kíváncsi. Hát ez nem kéne, te tejbe esett légy?
Fritz ügyet sem vetett az illetlen gesztusra. Továbbra is a szakállas szemébe nézve tele torokból elordította magát:
— Rumer! Voronyin! Fritscha! Hozzám!
Neve hallatán Andrej meglepődött, de rögtön ellökte magát a faltól, és komótosan a szekérhez ballagott. A másik oldalról lassú ügetéssel közeledett a zömök, lógó vállú Rumer —
valaha profi bokszoló —, és fürgén szedte a lábát Fritz barátja, az aprócska, cingár, fiatal, görvélykóros, elálló fülű Ottó Fritscha.
— Gyertek csak, gyertek — nevetett rosszindulatúan a farmer e harcias előkészületek láttán.
— Ismételten nyomatékosan felszólítom, szíveskedjen bemutatni az igazolványait —
mondta jeges udvariassággal Fritz.
— Elmész te a… — felelte lustán a szakállas. Főleg Rumért figyelte, és közben mintegy véletlenül keze egy igen figyelemreméltó, cserzett bőrből mutatósán összefont ostor nyelére tévedt.
— Fiúk, fiúk — szólt közbe csillapítóan Andrej. — Figyelj, katona, ne kötözködj, a polgármesteri hivataltól vagyunk.
— Teszek a polgármesteri hivatalotokra — válaszolta a katona, tetőtől talpig végigmérve Rumért.
— Miről van szó? — érdeklődött az halkan és rekedten.
— Nagyon jól tudja — szólt Fritz a szakállashoz —, hogy a Város határán belül tilos a fegyverviselés, különösen a géppuska tartása. Ha van rá engedélye, kérem, mutassa be.
— Aztán kifélék vagytok, hogy a papírjaimat követelitek? Mi ez itt, a rendőrség? Vágy valami Gestapo-féle?
— Mi egy önkéntes önvédelmi egység vagyunk.
A szakállas elnevette magát.
— Hát csak védekezzetek, ha önvédelmiek vagytok. Ki akadályoz benne?
Végre normális, értelmes párbeszéd kezdett kialakulni. Fokozatosan a többiek is a szekér köré gyűltek. Még a bennszülött lakosság hímnemű egyedei is előmerészkedtek a kapualjakból, kinél piszkavas, kinél szeneslapát, kinél közönséges konyhakés. Kíváncsian méregették a szakállast, a fenyegető géppuskát, amely egy sátorlapon állva meredezett felfelé, a sátorlap alól pedig valami hengeres üvegtárgy kandikált kifelé. A farmert verejték, fokhagymás kolbász és pálinka szagának keveréke vette körül.
Andrejt magát is meglepte, milyen meghatottan nézi a fakó, hónaljban átizzadt gimnasztyorkát, amelyen egyetlen gomb árválkodott (az sem volt begombolva), az ötágú csillag nyomát viselő, ismerős módon félrecsapott, keskeny katonasapkát, a vízhatlan vászonból készült, ormótlan sárdagasztó csizmát. Csak a szakáll nem illett a képbe, zavarta az összhangot. Hirtelen az jutott eszébe, Fritzben mindez egészen más asszociációkat és érzelmeket ébreszthet. Fritzre pillantott: az feszesen állt, száját keskeny vonallá szorította össze, orrát megvetően ráncolta, és acélszürke, valódi árja szemének szú-rós pillantásával igyekezett féken tartani a szakállast.
Nekünk nincs jogunk engedélyekre — mondta közben lustán a szakállas, az ostorra — játszadozva. — Nekünk általában semmihez sincs jogunk, csak ahhoz, hogy etessünk benneteket, ingyenélőket, ehhez van jogunk…
Na jó — szólalt meg a hátsó sorokból egy basszus. — De honnan van a géppuska?
— A géppuska? Mondhatni, a város és a falu együttműködésének gyümölcse. Én odaadom neked a termésem legjavának negyedét, te meg adsz nekem egy géppuskát. Tiszta, becsületes üzlet.
— Nono — dörögte a basszus. — A géppuska nem játékszer, nem valamiféle cséplőgép.
— Nekem úgy rémlik — szólt közbe az okoskodó —, hogy a farmerek tarthatnak fegyvert.
— Fegyvert senki sem tarthat — cincogta Fritscha, és fülig elvörösödött.
— Hülyeség — vélte az okoskodó.
— Hát persze hogy hülyeség — vágta rá a szakállas. — Ülnél csak ott nálunk a mocsárban, pláne éjszaka, pláne a vadak vonulása idején…
— Miféle vonulás? — kérdezte hirtelen feltámadt érdeklődéssel az értelmiségi, aki pápaszemét villogtatva előrefurakodott az első sorba.
— Olyan, amilyen — vetette oda megvetően a farmer.
— Nem, kérem, bocsásson meg — vágott közbe sietve az értelmiségi. — Biológus vagyok, és eddig még sosem sikerült…
— Hallgasson — vágott a szavába Fritz. — Önnek pedig azt javaslom — fordult a szakállashoz —, kövessen. A fölösleges vérontás elkerülése végett kérem.
Pillantásuk összekapcsolódott. És a derék szakállas valamiféle, csak számára érzékelhet jelekből megértette, kivel van dolga. Kaján vigyorral, sértően magas hangon azt mondta:
— Hitler kaput!
Egyáltalán nem rémült meg sem a fölösleges, sem az egyéb vérontástól.
Fritzet mintha állón vágták volna. Feje megrándult, sápadt képe vörösre váltott, arcán megfeszültek az izmok. Andrej egy pillanatig azt hitte, ráveti magát a szakállasra, közéjük is akart ugrani, de Fritz uralkodott magán. A vér ismét kifutott az arcából, és szárazon csak annyit mondott.
— Ez nem tartozik ide. Szíveskedjen követni.
— Ugyan, hagyja már, Geiger — szólalt meg a basszus. — Hiszen világos, hogy ez egy farmer. Ki hallott már olyat, hogy egy farmert molesztáljanak.
A körülöttük állók bólogattak, és azt morogták, hogy persze, nyilván farmer, hazamegy, viszi a géppuskáját is, végül is nem gengszter, ez világos…
— A páviánokat kellene kergetnünk, mi meg rendőrösdit játszunk — tette hozzá az okoskodó.
A feszültség hirtelen feloldódott. Mindenkinek eszébe jutottak a páviánok. Mint kiderült, a majmok közben megint ott randalíroztak, ahol éppen akartak, úgy viselkedtek, mintha otthon lennének, a dzsungelben. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a helyiek rájöttek, az önkéntesektől ugyan hiába várnak határozott fellépést. A lakosság a jelek szerint úgy döntött, ennek az egységnek nem látják hasznát, maguknak kell valahogy boldogulniuk. Néhány háziasszony, határozottan összeszorítva száját, szatyrával már elindult reggeli kőrútjára, többen seprűt, partvisnyelet szorongattak, hogy azzal kergessék el a legpimaszabb majmokat. Felhúzták az üzletek redőnyét, a zöldséges körüljárta lerombolt birodalmát, sopánkodott, vakaródzott, próbálta felmérni a kárt. Az autóbusz-megállóban már sor állt, a távolban fel is tűnt az első busz. A városi elöljáróság rendeletét megsértve hangosan dudált, szétkergetve a páviánokat, amelyek nem voltak tisztában a közlekedési szabályokkal.