— Nos, uraim — szólalt meg valaki —, úgy látszik, alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Ne menjünk haza, parancsnok?
Fritz szemöldöke alól mogorván végignézett az utcán.
— Mit tegyünk? — szólalt meg normális emberi hangon. — Ha haza, hát haza. Menjünk.
Megfordult, és zsebre vágott kézzel elsőként indult el a teherautó felé. A többiek a nyomába eredtek. Öngyújtók és gyufák sercegtek, valaki nyugtalanul megkérdezte, mi a helyzet, ha elkésik a munkahelyéről, nem kaphat-e valamilyen igazolást… Itt is akadt rögtön egy okoskodó: ma mindenki elkésik, minek ide igazolás. A szekér körül is föloszlott a népgyűlés. Csak Andrej meg a pápaszemes biológus maradt ott, aki szilárdan eltökélte, tisztázza, hogyan is vannak azok a vonulások a mocsarak közt.
A szakállas, miközben szétszedte és ismét összecsomagolta a géppuskát, leereszkedően elmagyarázta neki, hogy a vörhenyesek szoktak vonulni. A vörhenyes meg olyan, mint a krokodil. Krokodilt láttál már? Hát ugyanolyan, csak szőr borítja. Olyan vöröses, sörteszerű.
És ha ezek megindulnak, jobb, ha távol tartod magad tőlük, barátocskám. Először is azért, mert jókorák, akkorák, mint egy bika, másodszor pedig vonuláskor nem látnak, nem hallanak, mindenen átgázolnak, ház vagy csűr, mindent letarolnak… A biológus csillogó szemmel, mohón hallgatta, percenként igazgatva szemüvegét. Fritz odakiáltott a teherautóróclass="underline" “Hé, jöttök, vagy nem? Andrej!” A biológus a kocsira, majd az órájára nézett, panaszosán felnyögött, bocsánatkérő és hálálkodó szavakat motyogott. Megragadta a szakállas kezét, jól megrázta, és elrohant. Andrej maradt.
Maga sem tudta, miért. Valami nosztalgiaféle vett erőt rajta. Nem mintha az orosz szó hiányzott volna neki — hiszen körülötte mindenki oroszul beszélt —, és nem is a szülőföld megtestesítőjét látta a szakállasban, egyáltalán nem. De volt benne valami, ami nagyon hiányzott Andrejnek, valami, amit nem kaphatott meg sem a szigorú, epés Donaldtól, sem a vidám, melegszívű, de valahogy mégis idegen Kenszitől, sem a mindig jóságos, mindig jóindulatú, de nagyon szánalmas Vantól. Még kevésbé Fritztől, ettől a maga módján nagyszerű embertől, aki, akárhogy vesszük is, tegnap még halálos ellenség volt… Andrej nem is sejtette, mennyire vágyakozik ez után a rejtélyes valami után.
A szakállas rásandított és megkérdezte:
— Földiek volnánk?
— Leningrádi vagyok — felelte Andrej valahogy kelletlenül, és hogy elnyomja ezt az érzést, cigarettával kínálta a szakállast.
— Szóval így — mondta az, és kivett egy szál cigarettát. — Akkor földiek volnánk. Én, barátocskám, Vologda megyei vagyok. Cserepoveci. Hallottál róla?
— Hát persze! — Andrej nagyon megörült. — Ott most egy hatalmas kohászati kombinátot húztak fel, óriási üzemet.
— Igazán? — kérdezte a szakállas közömbösen. — Szóval ott is beindult a verkli. Hát jó… És te mit csinálsz itt? Mi a neved?
Andrej bemutatkozott.
— Én meg, látod, paraszt vagyok. Farmer, ahogyan itt mondják. Jurij Konsztantyinovics Davidov. Iszol egyet?
Andrej zavarba jött.
— Azt hiszem, korai lenne — mondta.
— Talán tényleg korán van — hagyta rá Jurij Konsztantyinovics. — Még ki kell mennem a piacra. Tudod, tegnap este értem ide, mentem egyenesen a műhelybe, ahol már régen ígértek nekem egy géppuskát. Hát aztán ez meg az, kipróbáltuk a szerkentyűt, én meg lepakoltam, amit nekik hoztam, sonkát, kisüstit, miegyebet, hát mire végeztünk, látom, hogy kikapcsolták a Napot. — Mialatt mesélt, Davidov befejezte a rakomány elrendezését, fogta a gyeplőt, féloldalasán felült a bakra, és elindította a lovakat. Andrej mellette baktatott.
— Szóval, kikapcsolták a Napot — folytatta a történetet Jurij Konsztantyinovics. — Az az ember meg azt mondja: “Tudok itt egy jó kis helyet.” Hát elmentünk oda, ettünk-ittunk.
Tudod, hogy áll a dolog a városban a vodkával, nekem meg van kisüstim. Ők gondoskodtak a zenéről, én meg az innivalóról. Nők is kerültek, persze… — Davidov szakálla mozgásba lendült a vissza emlékezéstől, majd halkabbra fogva a szót, folytatta: — Tudod, barátocskám, ott a mocsárban nőhiányban szenvedünk. Van egy özvegy, hozzá járunk.. Tavalyelőtt vízbe fúlt a férje. És hát tudod, hogy van, eljárunk hozzá, mi mást tehetnénk, aztán meg hol a cséplőgépét kell megjavítani, hol az új termésig kisegíteni, vagy kultivátor kell neki… Hé, te ocsmány féreg — ostorával végigvágott egy páviánon, amelyik nem tágított a szekértől. —
Tudod, testvér, ahogy mi ott élünk, alig különbözik a háborús körülményektől. Nem lehetsz meg fegyver nélkül. Tényleg, ki volt ez a fickó veletek, az a hirtelenszőke? Német?
— Német — felelte Andrej. — Altiszt volt, Königsberg alatt fogságba esett, és a fogságból került ide…
— Ellenszenves pofa, rögtön láttam rajta — mondta Davidov.
— A tetves disznók egészen Moszkváig kergettek, kórházba kerültem miattuk, az ülepem fele oda lett. De aztán adtam nekik én is derekasan. Tankista voltam. A legutolsó alkalommal Prága alatt kigyulladt a tankom. — Megint megcsóválta a fejét.
— Csak gondolj bele, milyen a sors! Itt kellett találkoznunk.
— Ó, nem, rendes fickó az, nagyon agilis — mondta Andrej. — És bátor. Igaz, szeret fontoskodni, de jól dolgozik, energikus ember. A Kísérlet szempontjából szerintem nagyon hasznos. Jó szervező.
Davidov egy darabig hallgatott, csak a lovaknak csettintgetett.
— Megjelent nálunk a mocsárban egy ilyen figura a múlt héten — szólalt meg végül. —
Kowalskynál jöttünk össze, ő is farmer, lengyel. Vagy tíz kilométernyire lakik tőlem, szép nagy háza van. Szóval összejöttünk. Az meg elkezdte nekünk csépelni a szalmát: helyes elképzeléseink vannak-e a Kísérlet feladatairól? A polgármesteri hivataltól jött, a mezőgazdasági osztályról. Persze rögtön tudtuk, honnan fúj a széclass="underline" ha helyesen látjuk a dolgokat, úgymond, aligha lesz kifogásunk az adóemelés ellen… Nős vagy? — kérdezte hirtelen.
— Nem — felelte Andrej.
— Azért kérdeztem, mert ma éjszaka nincs hol megszállnom. És holnap reggel még el kell intéznem valamit.
— Hát persze — vágta rá Andrej. — Erre ne is vesztegessük a szót. Jöjjön hozzám, aludjon ott, ahányszor csak jólesik. Nagyon örülnék neki.
— Én is örülök — mondta mosolyogva Davidov. — Elvégre földiek vagyunk.
— Írja fel a címet! Van papírja? — kérdezte Andrej.
— Mondd csak, megjegyzem — válaszolta Davidov.
— Egyszerű: Fő utca százöt, tizenhatos lakás. Bejárat az udvar felől. Ha nem lennék otthon, nézzen be a házmesterhez, egy kínai az, Van a neve, nála hagyom a kulcsot.
Davidov nagyon megnyerte Andrej tetszését, bár a jelek szerint nem mindenben értettek egyet.
— Hányas vagy?
— Huszonnyolcas.
— És Oroszországból mikor jöttél el?
— Ötvenegyben. Négy hónapja.
— Aha. Én negyvenhétben kerültem ide Oroszországból. Mondd csak, Andrjuha, mi a helyzet ott falun? Javult valamit?
— Hát persze — mondta Andrej. — Mindent helyreállítottak, az árakat minden évben csökkentik… Igaz, a háború után nem jártam falun, de a filmek, a könyvek alapján ítélve most jó módban élnek a falusiak.