— Hm… filmek… — mondta kétkedve Davidov. — Tudod, milyen dolog a film.
— Dehogy, hát miért… A Városban minden kapható a boltokban. Rég eltörölték a jegyrendszert. Honnan lenne az áru? Csakis a faluból…
— Az igaz — bólintott Davidov. — A faluból… Mire megjöttem a frontról, meghalt a feleségem. A fiam nyomtalanul eltűnt. A falu kihalt pusztaság. Sebaj, gondoltam, helyrehozzuk. Végül is ki nyerte meg a háborút? Mi. Szóval erősek vagyunk. Felkínálták, hogy legyek én az elnök. Elfogadtam. A faluban csak asszonyok maradtak, meg sem kellett nősülnöm. A negyvenhatos évet csak kihúztuk valahogy, azt hittem, utána könnyebb lesz talán… — Elhallgatott, és olyan sokáig ült szótlanul, mintha meg is feledkezett volna Andrejről. Aztán hirtelen megszólalt: — Boldoggá tenni az egész emberiséget. Te hiszel ebben?
— Természetesen.
— Hát én is hittem. Rohadt dolog volt az ott a faluban. Úgy gondoltam, valami hiba lehet az oka. A háború előtt sem volt fenékig tejfel az élet, a háború után meg már a torkunkat szorongatták. No, nem, gondoltam, ezek megfojtanak minket. Az élet meg kilátástalan volt.
A végén inni kezdtem. És akkor jött a Kísérlet. — Mélyet sóhajtott. — Szóval úgy véled, sikerül nekik ez a Kísérlet?
— Miért nekik? Nekünk.
— Hát akkor nekünk. Sikerül vagy nem?
— Sikerülnie kell — mondta Andrej keményen. — Csak rajtunk múlik minden.
— Megtesszük, ami tőlünk telik. Ott is megtettük, itt is megtesszük… Végül is bűn lenne panaszkodni. Nem könnyű itt az élet, de elviselhető. Te magad vagy a legfontosabb, érted, te magad… És ha jön valaki, megesik, hogy belepottyan az árnyékszékbe, és keresztet rá.
Párttag vagy? — kérdezte hirtelen.
— Komszomolista. De maga, Jurij Konsztantyinovics, nagyon borúlátó. A Kísérlet, az Kísérlet. Nehéz dolog, sok a hiba, de másképp talán nem is lehetne. Mindenki a maga posztján, mindenki azt, ami csak telik tőle.
— És te miféle poszton vagy?
— Szemétszállító vagyok — jelentette ki büszkén Andrej.
— Remek poszt — mondta Davidov. — És mi a szakmád?
— Különleges szakmám van — felelte Andrej. — Csillagász vagyok.
Szorongva mondta ki, oldalról sandítva Davidovra, arra számított, hogy kineveti, de a szakállas érdeklődését nagyon is felkeltette a bejelentés.
— Tényleg csillagász vagy? Figyelj csak, testvér, akkor neked tudnod kell, hova kerültünk.
Mi ez, valamilyen bolygó, esetleg csillag? Nálunk, a mocsárban minden este erről folyik a vita, néha már verekedésig fajul, isten bizony. Teleszívják magukat kisüstivel, aztán üsd, ahol éred… Vannak, akik úgy gondolják, valami akváriumfélében ülünk, itt, a Földön. Jókora akváriumban, csak halak helyett emberek vannak benne. És te hogy látod — tudományos szemszögből?
Andrej megvakarta a fejét, és elnevette magát. Megesett, hogy az ő lakásán is csaknem verekedésig fajult a vita ugyanerről a kérdésről, kisüsti nélkül is. Ami pedig az akváriumot illeti, Izja Katzman vihogva, nyálát fröcskölve nemegyszer fejtegette ugyanezt, sőt ugyanezekkel a szavakkal.
— Hogy is mondjam… — kezdte. — Bonyolult dolog ez, ért hetetlen. Tudományos szempontból csak annyit mondhatok: aligha lehet ez egy másik bolygó, pláne csillag.
Szerintem itt minden mesterséges, és semmi köze a csillagászathoz.
Davidov bólogatott.
— Akvárium — mondta mély meggyőződéssel. — Itt még a Nap is olyan, mint egy lámpa, meg itt van ez az égig érő Sárga Fal… Mondd csak, ezen az utcán kijutok a piacra?
— Ki — mondta Andrej. — A címemet nem felejtette el?
— Nem, este ott leszek…
Davidov meglegyintette a lovakat, füttyentett, és a szekér zörögve eltűnt a mellékutcában. Andrej hazaindult. Derék fickó, gondolta meghatottan. Katona! Persze nem a Kísérlet kedvéért jött ide, hanem a nehézségek elől menekült, de ezért nem lehet elítélni.
Megsebesült, a gazdasága tönkrement, hát csoda, hogy elment a kedve az egésztől? Meg aztán a jelek szerint itt sem fenékig tejfel az élete. És nem is ő az egyetlen itt, aki megingott, sokan vannak…
A Fő utcán már mindenfelé nyüzsögtek a páviánok. Vagy Andrej szokott hozzájuk, vagy a majmok változtak meg, már egyáltalán nem látszottak olyan pimasznak vagy pláne félelmetesnek, mint néhány órával korábban. Békés csoportokba verődve sütkéreztek a napon, fecsegtek, tetvészkedtek, ha ember ment el mellettük, szőrös mancsukat, fekete tenyerüket felé nyújtották, esedezve pislogtak könnyező szemükkel. Úgy festett az egész, mintha hirtelen népes koldussereg árasztotta volna el a Várost.
Háza kapujában Andrej megpillantotta Vant. A kínai bánatosan összegörnyedve ült a kerékvetőn, agyondolgozott kezét térdei közt lógatva.
— A tartályok elvesztek? — kérdezte, anélkül, hogy fejét felemelte volna. — Nézd, mit művelnek!
Andrej végignézett a kapualjon, és elszörnyedt. A szemét mindent elborított, a halom szinte a lámpáig ért, csak a házmesterlakás ajtajáig vezetett egy keskeny ösvény.
— Úristen — nyögte Andrej, és kapkodni kezdett. — Várj… máris megyek… megkeresem…
— Lázasan igyekezett felidézni, milyen utcákon száguldoztak az éjjel Donalddal, hol lökték le a menekülők a tartályokat a platóról…
— Nem kell — mondta reménytelen hangon Van. — Már volt itt egy bizottság. Felírták a tartályok számát, és azt ígérték, estig visszahozzák. Estig persze nem lesznek itt, de talán holnap reggelre, igaz?
— Értsd meg, Van — mondta Andrej —, ez maga volt a pokol, ha eszembe jut, szégyellem magam…
— Tudom. Donald elmesélte, mi történt.
— Donald már itthon van? — élénkült fel Andrej.
— Igen. Arra kért, ne engedjek be hozzá senkit. Azt mondta, fáj a foga. Adtam neki egy üveg vodkát, és azzal elment.
— Hát így vagyunk — mondta Andrej, és megint végignézett a szemétkupacokon. Hirtelen elviselhetetlenül, hisztérikusan, olyan erővel, hogy ordítani tudott volna, rátört a vágy, hogy letépje magáról a bűzlő kezeslábast, megfürödjön, és megfeledkezzen a holnapról, amikor el kell majd lapátolnia innen ezt az egész mocskot… Úgy érezte, minden ragacsos, bűzös. Szó nélkül átrohant az udvaron, fel a lépcsőn, hármasával véve a fokokat, a türelmetlenségtől reszketve ért fel lakásáig, elővette a kulcsot a lábtörlő alól, és ahogy kinyitotta az ajtót, gyengéden körülvette a kölniillatú hűvösség.
HARMADIK FEJEZET
Mindenekelőtt anyaszült meztelenre vetkőzött. A kezeslábast és a fehérneműt összegöngyölve bedobta a szennyesládába. Menjen a többi koszos rongy közé. Azután pucéran megállt a konyha közepén, szétnézett, és megint összerázkódott az undortól.
Mindenütt mosatlan edény. A sarkokban tányérok tornyosultak, a kékes penész jótékonyan eltakarta a rájuk száradt fekete ételmaradékot. Az asztalt koszos, ujjlenyomattal teli poharak és kiürült befőttesüvegek borították. A mosogatóba már nem fértek bele a mosatlan csészék és kistányérok. A székeken megfeketedett fazekak, zsíros serpenyők, merőkanalak, lábasok büdösödtek csöndben. Andrej kinyitotta a vízcsapot, és megkönnyebbült: volt meleg víz.
Munkához látott.
Miután minden edényt elmosott, a súrolókefét vette elő. Olyan buzgón és lelkesen dolgozott, mintha tulajdon testéről sikálta volna le a mocskot. De mind az öt szobára nem futotta az energiájából, csak a konyhát, az ebédlőt és a hálót rakta rendbe. A többi helyiségbe csak benézett — sehogy sem tudta megszokni és megérteni, minek egyetlen embernek ennyi szoba, ráadásul ilyen mérhetetlenül nagyok és dohosak. Ajtajukat szorosan becsukta, sőt székekkel el is barikádozta.