Minden gyár sürgősen nekilát a nyakörvek és névtáblák gyártásának. A polgármester úr személyes oltalmába vesz három, nemileg már érett páviánt, és felszólítja a lakosságot, hogy kövesse példáját. Andrej, nem veszel magadhoz egy nőstény páviánt? Selma nyilván ellenezné, de a Kísérlet áldozatokat követel! Mint ismeretes, a Kísérlet, az Kísérlet! Remélem, nem kételkedik benne, Selma, hogy a Kísérlet az nem más, mint Kísérlet, nem kíséret, és nem kísértet, hanem éppenséggel Kísérlet…
Andrej nagy nehezen tudta csak túlkiabálni a szóáradatot:
— Hagyd abba, elég a locsogásból!
Ettől félt a legjobban. Az újonnan érkezett emberre az ilyen nihilizmus és cinizmus csakis romboló hatással lehet. Persze sokkal vonzóbb házról házra csavarogni, vihogni és köpni mindenre jobbra is, balra is, ahelyett hogy fogát összeszorítva…
Izja már nem vihogott, izgatottan járt fel és alá a szobában.
— Lehet, hogy ez csak locsogás — jelentette ki. — Meglehet. De te, Andrej, mint soha, most sem értesz egy kukkot sem a vezetés pszichológiájából. Szerinted mi a vezetés feladata?
— Hogy vezessen. — Andrej elfogadta a kihívást. — Vezessen és ne locsogjon meg fecsegjen. Koordinálja a polgárok és szervezetek cselekedeteit.
— Stop! Koordinálja a cselekedeteket, de milyen céllal? Mi a végső célja ennek a koordinálásnak?
Andrej vállat vont.
— Ez igazán nyilvánvaló. A köz java, a rend, a haladás optimális feltételeinek megteremtése…
— Ó! — Izja ismét feltartotta az ujját, száját eltátotta, szeme kiguvadt. — Ó! — ismételte meg, majd elhallgatott. Selma elragadtatottan bámulta. — Rend! — jelentette ki Izja. —
Rend! — Szeme még jobban kidülledt. — Képzeld el, hogy a gondjaidra bízott várost megszámlálhatatlanul sok pávián árasztja el. Ki űzni nem tudod őket, ahhoz gyenge vagy.
Központilag élelmezni sem tudod őket, nincs elég élelem, nincsenek tartalékok. A páviánok az utcán koldulnak — ez égbekiáltó rendbontás: nálunk nincsenek, nem is lehetnek koldusok.
A páviánok maguk alá piszkítanak, nem takarítják el, és senkinek sem áll szándékában takarítani utánuk. Milyen kiút kínálkozik ebből a helyzetből?
— Hát semmi esetre sem a nyakörvek — mondta Andrej.
— Úgy van — bólintott Izja helyeslőén. -Természetesen nem az jelenti a megoldást, ha nyakörvet adnak rájuk. Az első kínálkozó megoldás: letagadni a páviánok létezését. Úgy tenni, mintha nem is léteznének. Csakhogy ez sajnos lehetetlen. Túlságosan sok van belőlük, és a mi vezetőink egyelőre undorítóan demokratikusak. És itt jön az egyszerűségében briliáns ötlet: beilleszteni a rendszerbe a páviánok létezését. A káoszt, a képtelenséget törvényesíteni és ily módon azon összehangolt rend elemévé tenni, amely a mi nagyszer polgármesterünk sajátja. Éhező és randalírozó bandák és hordák helyett kedves háziállatok!
Hiszen mindannyian szeretjük az állatokat. Viktória királynő szerette az állatokat. Darwin is szerette az állatokat. Állítólag még Berija is szeretett néhány állatot, Hitlerről már nem is beszélve…
— A mi királyunk, Gusztáv is szereti az állatokat — szólt közbe Selma. — Macskái vannak.
— Remek! — kiáltotta Izja. — Gusztáv királynak macskái vannak, Andrej Voronyinnak pedig személyi páviánja. És ha nagyon szereti az állatokat, lehet neki kettő is…
Andrej legyintett, és kiment a konyhába, hogy felmérje a készleteket. Mialatt feltúrta a szekrényeket, kibontva és óvatosan végigszaglászva a porlepte csomagokat, dobozokat, bennük a szikkadt, megfeketedett maradékokat, az ebédlőből folyamatosan kihallatszott Izja hangja, Selma nevetése, majd megint Izja elmaradhatatlan röfögése, böfögése.
Egy falatnyi ennivaló sem volt otthon: mindössze néhány szem, már kicsírázott krumpli, egy üvegben gyanús heringmaradványok és egy darab kőkeményre száradt kenyér. Andrej ekkor belekotort a konyhaasztal fiókjába, felmérte, mennyi pénze maradt. Épphogy kihúzza vele fizetésig, feltéve, hogy beosztással él, és nem hív vendégeket, inkább maga megy vendégségbe. A sírba tesznek — gondolta bánatosan Andrej. Az ördögbe is, ebből elég.
Mindenkit kizsebelek. Hát mi vagyok én? Ingyenkonyha? Páviánok!
Megint kopogtak, és Andrej baljós mosollyal ment ajtót nyitni. A szeme sarkából megállapította, hogy Selma az asztalon ül, kezét maga alá dugva, rúzsos szája fülig ér, ó, a szuka! Izja előtte állva szónokol, szőrös majommancsával hadonászik, és már nyoma sincs rajta a kezdeti rendezettségnek: nyakkendőjének csomója a jobb füle alatt, a haja égnek áll, mandzsettája szürke.
Fritz Geiger, a Wehrmacht volt altisztje érkezett meg, legjobb barátjával, Ottó Fritschával, ugyanazon Wehrmacht volt közlegényével.
— Szóval megjöttetek — üdvözölte őket Andrej baljós mosollyal.
Fritz ezt a hangnemet azonnal a német altiszt méltósága elleni támadásnak vette, arca megmerevedett, de Ottó, aki puha és határozatlan lélek volt, csak összecsapta a sarkát, és várakozóan mosolygott.
— Miféle hangnem ez? — érdeklődött hűvösen Fritz. — El is mehetünk.
— Hoztál valami falnivalót? — kérdezte Andrej.
Fritz bambán eltátotta a száját.
— Falni? — kérdezett vissza. — Hm… hogy is mondjam — kérdő pillantást vetett Ottóra, aki zavart mosollyal varázsolt elő bricsesze zsebéből egy laposüveget, és odaadta Andrejnek.
úgy fogta, címkével kifelé, mint valami belépőjegyet.
— Jól van, jól van — enyhült meg Andrej, átvéve az üveget. — Csak az a helyzet, fiúk, hogy egy falat ennivaló sincs itthon. Legalább pénz van nálatok?
— Esetleg beengednél minket? — érdeklődött Fritz. Nyakát az ebédlő felé nyújtogatva hallgatta a fel-felcsattanó női nevetést.
Andrej beterelte őket az előszobába, és rájuk szólt:
— Pénzt! Ide a pénzt!
— Itt sem ússzuk meg jóvátétel nélkül, Ottó — mondta Fritz, elővéve pénztárcáját. Néhány bankjegyet Andrej markába nyomott. — Adj Ottónak egy kosarat, mondd meg, mit vegyen, a többit bízd rá.
— Várj, ne kapkodj — felelte Andrej, és beterelte őket az ebédlőbe. Amíg csattogtak a cipősarkak, csillogtak a fényesre nyalt frizurák, harsogtak a katonabókok, Andrej félrevonszolta a sarokba Izját, és mielőtt áldozata magához térhetett volna, kikutatta az összes zsebét, amit Izja egyébként alighanem észre sem vett, egyre csak szabadulni akart a markából, hogy befejezhesse a megkezdett viccet. Izját kizsebelve Andrej számba vette a zsákmányt. Nem volt túl sok, de kevés sem. Körülnézett. Selma változatlanul az asztalon ült, lábával harangozott. Melankóliája nyomtalanul eltűnt, jókedvű volt. Fritz éppen cigarettával kínálta, Izja hadonászva, sivalkodva belefogott egy újabb vicc előadásába, Ottó pedig vörösen az izgalomtól és bizonytalanságtól, a szoba közepén vigyázzban állva mozgatta hatalmas füleit.
Andrej a kabátujjánál fogva kivonszolta őt a konyhába: “Gyere, ellesznek nélküled is.”
Ottó nem ellenkezett, sőt mintha megkönnyebbült volna. A konyhában rögtön tevékenykedni kezdett. Elvette Andrejtől a bevásárlókosarat, a szemetet kiborította belőle a vödörbe (Andrejnek ez sosem jutott volna eszébe), gyorsan és ügyesen kibélelte régi újságokkal, egy pillanat alatt megtalálta a szatyrot, amelyet Andrej még a múlt hónapban elhányt valahova.