“Hátha lesz paradicsomlé is” — mondta, és beletett egy üres befőttesüveget, előbb azonban gondosan kiöblítette. Néhány összehajtogatott újságot is berakott a szatyorba (“Hátha nem lesz csomagolópapírjuk…”). Andrejnek, aki mindeközben türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és azt mondogatta: “jól van már, legyen elég… menjünk már…”, végül nem maradt más teendője, mint átadni a pénzt Ottónak.
— Te is velem jössz? — ámuldozott a tisztelettől Ottó, mikor befejezte az előkészületeket.
— Hát persze.
— Egyedül is el tudom intézni.
— El, el, de kettesben gyorsabban megy. Te beállsz a sorba a pultnál, én meg a pénztárnál.
— Ez igaz — hagyta rá Ottó.
A hátsó lépcsőn indultak lefelé. Útközben felzavartak egy páviánt: a szerencsétlen, mint az ágyúgolyó, repült kifelé az ablakon, már az életéért aggódtak, de kiderült, hogy semmi baja, a tűzlépcsőn kapaszkodva vicsorgott rájuk.
— Oda kellene neki adni az ételmaradékot — tűnődött Andrej. — Annyi van nálam, hogy egy egész hordának elég.
— Visszamenjek érte? — ajánlotta készségesen Ottó.
Andrej ránézett, legyintett és továbbment. Már bűzlött a lépcsőház. Korábban is mindig büdös volt, de most a szagkeverékhez egy újabb adalék vegyült, amelynek forrását, nem is egyet, meg is találták a következő lépcsőfordulóban.
— Hát igen, lesz munkája Vannak — mondta Andrej. — Isten őrizz, hogy most legyen valaki házmester. Neked most mi a munkád?
— A miniszter titkára vagyok — felelte csüggedten Ottó. — Már harmadik napja.
— Melyik miniszteré? — érdeklődött Andrej.
— Izé… a szakoktatásié.
— Nehéz munka?
— Semmit nem értek — mondta bánatosan Ottó. — Rengeteg a papír, utasítások, beszámolók, jelentések, feljegyzések, költségvetési előirányzatok. És senki nem ért semmit.
Mindenki futkos, egymást kérdezgetik… Állj, hová mész?
— A boltba.
— Nem. Menjünk Hofstatterhez. Nála olcsóbb is, meg aztán mégiscsak német…
Elmentek Hofstatterhez, akinek a Fő utca és a Régi Perzsa utca sarkán volt egy kis boltja, félig zöldséges, félig fűszerüzlet. Andrej járt már itt néhányszor, de mindig üres kézzel kellett távoznia: Hofstatternek kevés áruja volt, és megválogatta, kit szolgál ki.
A bolt üres volt, a polcokon csak céklás tormával teli egyforma üvegek sorakoztak. Andrej lépett be elsőnek, és Hofstatter, a kassza mellől ráemelve puffadt, fehér arcát, azonnal megszólalt: “Már zárok.” Ekkor végre befutott Ottó is, aki lemaradt, mert a kosár füle beleakadt a kilincsbe. Láttára a puffadt, fehér arcon széles mosoly terült szét. A zárást természetesen azonnal elhalasztották. Ottó és Hofstatter eltűnt a bolt hátsó helyiségében, ahonnan rövidesen ládák nyitogatása, a kosárba öntött krumpli puffanása hallatszott ki, egy üveg megtelt valamilyen folyadékkal, suttogó párbeszéd folyt odabenn…
Andrej unalmában körülnézett. Hofstatter úr kereskedelmi vállalkozása siralmas képet nyújtott. Valószínűleg a mérleg sem esett át a megfelelő ellenőrzésen, a tisztaság is hagyott maga után kívánnivalót. Egyébként nem tartozik rám, gondolta Andrej. Ha majd minden elrendeződik, ahogyan kell, az ilyen Hofstatterek nyomtalanul eltűnnek a süllyesztőben.
Hiszen lényegében már most is ott vannak. Nem képes mindenkit kiszolgálni. Micsoda képmutatás, telerakta a polcot tormával. Rá kellene uszítani Kenszit, feketekereskedelmet folytat a piszok nacionalista. “Csak németeknek…”
Ottó kikukkantott a raktárból, és odasúgta: “Gyorsan add a pénzt!” Andrej a kezébe nyomott egy maréknyi gyűrött bankót. Ottó sietve kiválasztott néhányat, a többit visszaadta Andrejnek, és megint eltűnt a raktárban. Egy perc múlva felbukkant, karját majd' lehúzta a tömött szatyor és kosár. Mögötte felragyogott Hofstatter holdvilágképe. Ottóról szakadt a víz, egyre mosolygott, Hofstatter pedig mézesmázos hangon ismételgette: “Nézzenek be hozzánk, fiatalemberek, mindig szívesen látjuk magukat, mindig örülünk az igazi németeknek… Geiger urat külön üdvözlöm… A jövő hétre disznóhúst ígértek. Mondja meg Geiger úrnak, hogy félreteszek neki vagy három kilót…” “Megmondom, Hofstatter úr —
felelte Ottó. — Pontosan beszámolok neki mindenről, ne nyugtalankodjon, Hofstatter úr… És kérem, ne feledje el átadni mindkettőnk, de különösen Geiger úr üdvözletét Elsának…”
Egészen a küszöbig fújták ezt a furcsa duettet. Andrej átvette Ottótól a nehéz szatyrot, amely degeszre volt tömve friss, egészséges sárgarépával, céklával, hagymával, alóluk kilátszott egy palack pecsétviasszal lezárt nyaka, az egészet zeller, petrezselyem, kapor és mindenféle más fűszernövény koronázta meg. Amikor befordultak a sarkon, Ottó letette a járdára a kosarat, előhúzta hatalmas, kockás zsebkendőjét, lihegve megtörölte az arcát, és azt mondta:
— Várj… hadd fújjam ki magam…
Andrej rágyújtott, Ottót is megkínálta.
— Hol vették a répát? — kérdezte egy férfibőrkabátot viselő asszony.
— Már elfogyott — vágta rá gyorsan Ottó. — Az utolsó adagot hoztuk el. Meg különben is bezárt már… Az ördög vigye el, kikészített a kopasz disznó — mondta Andrejnek. — Összevissza hazudoztam neki. Fritz letépi a fülemet, ha megtudja… Már magam sem tudom, mit legendáztam.
Andrej egy szót sem értett, erre Ottó röviden elmagyarázta neki a helyzetet.
Hofstatter urat, az erfurti zöldségest mindig a remény éltette, de sosem volt szerencséje.
Amikor harminckettőben egy zsidó tönkretette, mert az utca túloldalán nyitott egy nagy, korszerű zöldségboltot, Hofstatter felismerte, hogy ő igazi német, és belépett a rohamosztagosok közé. Karriert csinált, és harmincnégyben végre saját kezűleg verhette szét az említett zsidó pofáját, és már-már sikerült az üzletét is megszereznie, amikor kitört a botrány, leleplezték Röhmöt, Hofstatter is repült. Akkor már nős volt, megszületett bájos szőke kislánya, Elsa. Néhány évig így-úgy eléldegélt, aztán behívták katonának, és nekilátott Európa meghódításának, ám Dunkerque alatt saját légierejük bombáitól jókora szilánk fúródott a tüdejébe, így Párizs helyett egy drezdai katonai kórházban kötött ki, ott is maradt egészen negyvennégyig. Már úgy volt, hogy kiengedik a kórházból, amikor bekövetkezett a szövetséges légierő ismert támadása, amely egyetlen éjszaka alatt porig rombolta Drezdát.
Az átélt borzalomtól Hofstatternek kihullott a haja, légnyomást kapott, legalábbis ezt meséli.
Hazakerülve kedves Erfurtjába, háza pincéjében vészelte át a legnehezebb napokat, azokat is, amikor még át lehetett szökni nyugatra. Mire nagy nehezen rászánta magát, hogy feljöjjön a napvilágra, már mindennek vége volt. Igaz, engedélyezték neki, hogy zöldségboltot nyisson, de terjeszkedésről szó sem lehetett. Negyvenhatban meghalt a felesége, és pillanatnyi elmezavarában engedett a Mentor rábeszélésének, meg sem értve, mibe is mászik bele, lányával áttelepült ide. Itt valamelyest fellélegzett, bár a jelek szerint arra gyanakszik, hogy egy nagy, különleges koncentrációs táborba került valahol Közép-Ázsiában, ahová Kelet-Németország teljes lakosságát száműzték. A feje egyébként sem jött végleg rendbe. Isteníti az igazi németeket, meggyőződése, hogy különleges szimata van a felismerésükre, halálosan retteg a kínaiaktól, araboktól és a négerektől, akiknek itteni jelenlétét nem is érti, de mindenkinél jobban tiszteli és becsüli Geiger urat. Az történt ugyanis, hogy egyik els látogatásukkor Hofstatterék boltjában, mialatt Ottó telerakta kosarát, a gáláns Fritz katonához illő bókokkal árasztotta el a szőke Elsát, akinek már semmi kilátása egy hozzá ill férjre. És attól kezdve az őrült és kopasz Hofstatter lelkében kivirágzón a reménység, hogy ez a remek árja, a Führer támasza, a zsidók ostora a szerencsétlen Hofstatter család hajóját a zátonyok és szirtek közül végre nyugalmas vizekre kormányozza.