— Fritznek könnyű — panaszkodott Ottó, percenként átvéve egyik kezéből a másikba a súlyos kosarat. — Ő ritkán megy el Hofstatterékhez, havonta egyszer, legfeljebb kétszer, ha már végképp nincs mit ennünk. Olyankor megszorongatja egy kicsit azt az ostoba libát, és kész.. De nekem hetente kétszer-háromszor be kell néznem hozzájuk… Hofstatter ugyanis, bár őrült, nagyon ügyes ember, ha tudnád, milyen kapcsolatokat épített ki a farmerekkel —
kiváló az áruja, és olcsón adja… Állandóan hazudoznom kell. Biztosítanom kell az öreget Fritz Elsa iránti örök szerelméről. A nemzetközi zsidóság elkerülhetetlen pusztulásáról. A hatalmas Reich verhetetlen seregeinek közeledéséről ehhez a zöldségbolthoz. Már magam is belegabalyodom ebbe a szövevénybe, Hofstattert pedig végleg az őrületbe kergetem.
Lelkiismeretlen dolog egy bolond öregembert megerősíteni a bolondságában. Most is azt kérdezte tőlem: mit jelentenek ezek a páviánok? Én meg gondolkodás nélkül rávágtam: ez egy árja deszant, mondom, hadicsel. El sem hiszed: örömében megölelt…
— És Elsa? — kérdezte kíváncsian Andrej. — Ő csak nem bolond?
Ottó fülig vörösödött.
— Elsa… Robotol, mint egy igavonó barom. Neki mindegy lenne: Fritz, Ottó, Iván vagy Abram… Harmincéves a szegény lány, de Hofstatter csak Fritzet meg engem enged a közelébe.
— Hát, nagy disznók vagytok ti ketten, Fritz meg te — mondta meggyőződéssel Andrej.
— Nagyobbak már nem is lehetnénk — ismerte be bánatosan Ottó. — És az a legszörnyűbb, hogy elképzelni sem tudom, hogy keveredünk ki ebből a históriából. Gyenge, jellemtelen alak vagyok én.
Elhallgattak, hazáig Ottó már csak fújtatott, egyik kezéből a másikba véve a kosarat.
— Vidd ezt föl, és tegyél fel vizet melegedni — mondta. — Adj pénzt, benézek a boltba, hátha akad valami konzervféle. — Zavartan félrenézett. — Amiről beszéltem… ne szólj Fritznek… A lelket is kirázza belőlem. Tudod, milyen, szereti, ha minden rendben van körülötte. De hát ki nem szereti?
Elváltak, Andrej felcipelte a szatyrot és a kosarat a hátsó lépcsőn. A kosár olyan nehéz volt, mintha Hofstatter vasdarabokkal rakta volna tele. Hát ez szép — gondolta Andrej dühösen. Miféle Kísérlet ez, ha közben ilyesmik történnek? Lehet is kísérletezni ezzel a Fritzcel meg Ottóval. Micsoda disznók, se becsületük, se lelkiismeretük. Honnan is lenne, gondolta keserűen. Wehrmacht. Hitlerjugend. Szemét népség. No nem, beszélek Fritz fejével. Ez nem maradhat így, hiszen a szemem láttára züllik el. Pedig ember lehetne belőle.
Lesz is! Végül is akkor, mondhatni, az életemet mentette meg. Ha csak egy ujjal meglök valaki, végem. Mindenki becsinált, mindenki feltartotta a kezét, egyedül Fritz… Remek fickó!
Érdemes megverekedni érte…
Majdnem elcsúszott a páviánok jelenlétének nyomain, elkáromkodta magát, és a lába alá nézve kapaszkodott fel hazáig.
A konyhába érve azonnal érzékelte, hogy a lakásban minden megváltozott. Az ebédlőben rekedten szólt a lemezjátszó, edénycsörgés hallatszott. Táncoló lábak csosszantak. És mindezen hangok fölött ott zengett Jurij Konsztantyinovics ismerős basszusa: “Hagyd ezt, barátocskám, nem kell ez a mindenféle közgazdaságtan meg szociológia. Megleszünk nélkülük. De már a szabadság, barátocskám, az más dolog. A szabadságért a gerinc is megtörhet…”
A gáztűzhelyen már forrt a víz a nagy fazékban, a konyhaasztalon frissen fent kés feküdt, a sütőből a sülő hús szédítő illata áradt. A konyha sarkában két, degeszre tömött gyékényzsák dőlt egymásnak, rajtuk az olajos, kiégett vattakabát, az ismerős ostor és valami lószerszám.
Ott volt a szintén ismerős gépfegyver is — összeszerelve, használatra készen, a csőfarból kiálló lapos, fekete tölténytárral. Az asztal alatt olajosán fénylett egy jókora demizson, kukoricacsuhé és szalma ragadt rá.
Andrej lepakolta a szatyrot és a kosarat.
— Hé, semmittevők — ordította —, forr a víz!
Davidov basszusa elhallgatott, az ajtóban megjelent a kipirult, csillogó szemű Selma, válla fölé magasodva ott imbolygott Fritz. Nyilvánvaló volt, hogy mostanáig táncoltak, és az árja daliának egyelőre nem állt szándékában elvenni vörös mancsát Selma derekáról.
— Hofstatter üdvözöl — mondta neki Andrej. — Elsa nyugtalankodik, mert nem teszed tiszteleted náluk… Pedig már nem sokára egy hónapos a gyerek.
— Hülye vicc — jelentette ki Fritz undorral, de mancsát elvette a lány derekáról. — Ottó hol van?
— Tényleg forr a víz — állapította meg Selma csodálkozva.
— Mit kell vele csinálni?
— Fogj egy kést, és láss neki krumplit hámozni — mondta Andrej. — Ha jól tudom, nagyon szereted a krumplisalátát, Fritz. Hát lássatok munkához, én meg megyek, teljesítem házigazdái kötelességeimet.
Az ebédlőbe indult, de az ajtóban útját állta Izja Katzman, a fizimiskája csak úgy tündökölt a lelkesedéstől.
— Figyelj! — suttogta vihogva és fröcsögve. — Honnan szedted ezt a remek figurát? Náluk, ott a farmokon a jelek szerint valóságos vadnyugat van. Kész amerikai szabadcsapatok.
— Az orosz szabadcsapatok semmivel sem rosszabbak az amerikaiaknál — mondta Andrej ellenségesen.
— Az már igaz — kiáltott fel Izja. — “Amikor a zsidó huszárok fellázadtak, Birobidzsánban minden megváltozott, és aki a mi Berdicsevünkre vet szemet, annak furunkulus nő a hasán.
— Hagyd abba — szólt rá Andrej keményen. — Nem szeretem az ilyen szöveget… Fritz, a parancsnokságod alá rendelem Selmát és Katzmant, lássatok neki, de minél gyorsabban, nagyon éhes vagyok. És ne ordítsatok, hogy meghalljuk, ha Ottó kopog, beugrott a boltba konzervért.
Miután mindenkit eligazított, Andrej bement az ebédlőbe, és ott mindenekelőtt kemény kézfogással üdvözölte Jurij Konsztantyinovicsot. A pirospozsgás, még mindig erős szagot árasztó farmer a szoba közepén állt, csizmás lábait szétvetve, kezét katonai derékszíja alá dugva. Szeme vidáman és merészen csillogott.
— Hát itt vagyok — mondta Davidov. — Eljöttem, ahogy ígértem. Láttad a demizsont? A tiéd. Meg a két zsák krumpli is. Kínáltak érte valamit. De azt gondoltam, nem, fütyülök rá.
Inkább elviszem egy derék embernek. Itt laknak ezekben a kőházakban, senyvednek, nem tudnak a világról… Figyelj, Andrej, épp most mondtam Kenszinek, ennek a japánnak, köpjetek az egészre. Hát mit nem láttatok még itt? Szedjétek össze az egész pereputtyot, asszonyt, gyerekeket, lányokat, aztán nyomás mindannyian hozzánk…
Kenszi, a szolgálat után még mindig egyenruhában, de kigombolt mundérban, fél kézzel ügyetlenül manőverezve rendezgette az asztalon a szedett-vedett terítékeket. Bal karján kötés. Mosolyogva bólogatott Davidov szavaira.
— Ez lesz a vége, Jura — mondta. — Legközelebb a polipok rohannak le minket, és akkor ahányan csak vagyunk, futunk hozzátok a mocsarakba.
— De minek várnátok meg azokat az izéket? Köpjetek rájuk… Holnap reggel indulok haza üres szekérrel, három család is elférne rajta. Te nőtlen vagy, ugye? — fordult Andrejhez.