— Hála istennek — felelte Andrej.
— És ki ez a lány? Vagy nem hozzád tartozik?
— Újonc. Ma éjjel érkezett.
— Jobb már nem is lehetne. Csinos kisasszonyka, kedves is. Kapd el, és menjünk, na?
Nálunk jó a levegő. Nálunk van tej. Legalább egy éve nem ittál már friss tejet, igaz? Egyre kérdezem, miért nem lehet nálatok a boltokban tejet kapni. Nekem egymagámnak három tehenem van, a tejükből leadok az államnak, én magam iszom, az állataimat itatom vele, a maradékot kiöntöm… Ha nálunk letelepszel, fölébredsz reggel, hogy indulj a mezőre, az asszonykád meg hozza neked köcsögben a frissen fejt tejet. Na? — Mindkét szemével hunyorított, nagyot hahotázott, vállon veregette Andrejt, csikorgó csizmában végigment a szobán, kikapcsolta a lemezjátszót, és visszatért előbbi helyére. — No és milyen a levegő?
Nálatok már levegő sem maradt, minden bűzlik, mint a vadállatok ketrece, ez van itt leveg helyett… Mit kínlódsz, Kenszi? Hívd be azt a lányt, majd ő megterít.
— Selma krumplit hámoz — mosolygott Andrej. Majd észbe kapott, és nekilátott, hogy segítsen Kenszinek. Nagyon szíve-szerint való ember volt Davidov. Szinte rokon. Mintha már régről ismerné. És mi lenne, ha csakugyan kapná magát, és irány a mocsár? A tej nem csábítja, de az élet ott valószínűleg tényleg egészségesebb. Lám csak, Davidov is olyan, mint valami szobor.
— Kopognak — szólt Davidov. — Ajtót nyissak, vagy ki mész te?
— Máris — szólt Andrej, és az ajtóhoz iramodott. Van érkezett — már vattakabátja nélkül, térdig érő, kék zsávolyingben, homloka köré tekert kendővel.
— Meghozták a tartályokat! — mondta vidáman mosolyogva.
— Áldásom rájuk — felelte Andrej, szintén vidáman. — A tartályok ráérnek. Miért vagy egyedül? Hol van Mei-Lin?
— Otthon maradt — mondta Van. — Nagyon elfáradt. Alszik. Beteg volt a gyerek.
— Gyere beljebb, mit álldogálsz itt? Összeismertetlek egy jó emberrel.
— Már ismerjük egymást — mondta Van, a szobába lépve.
— Hej, Ványa — kurjantott örvendezve Davidov. — Te is itt vagy? Tudtam én, hogy Andrej rendes gyerek — fordult Kenszihez. — Látod, csupa jó ember gyűlik össze nála. Vegyünk akár téged vagy azt a zsidócskát, hogy is hívják… Na, olyan lakomát csapunk, hogy még…
Megyek, megnézem, mit mesterkednek ott a konyhában. Nincs is mit csinálni, azok meg kinn lebzselnek.
Van gyorsan eltolta az asztaltól Kenszit, és nekilátott, hogy ügyesen elrendezze az evőeszközöket. Kenszi szabad kezével meg a fogával próbálta megigazítani a kötést a karján.
Andrej a segítségére sietett.
— Nem értem, Donald miért nincs még itt — mondta gondterhelten.
— Bezárkózott — közölte Van. — Megtiltotta, hogy zavarjuk.
— Búnak adta a fejét az utóbbi időben. Hát vessen magára. Figyelj, Kenszi, mi történt a karoddal?
— Megkarmolt egy pávián. Egész csontig felhasította a karom a disznó — felelte Kenszi fintorogva.
— Mi a csuda? — értetlenkedett Andrej. — Nekem úgy tűnt, mintha békések lennének.
— Igen, békések… De ha téged elkapnak, és nyakörvet akarnak rád rakni…
— Miféle nyakörvet?
— Ötszázhetes számú utasítás. Minden páviánt regisztrálni és számozott nyakörvvel ellátni.
Holnap osztjuk ki a lakosságnak. Hát vagy húsz példányt felkantároztunk, a többit meg átzavartuk a szomszéd körzetbe, boldoguljanak velük az ottaniak. Na mit állsz itt tátott szájjal? Hozz inkább poharakat, kevés a pohár…
NEGYEDIK FEJEZET
Mire kikapcsolták a Napot, már az egész társaság fényes hangulatban volt. Az egyetlen szempillantás alatt bekövetkezett sötétségben Andrej kikászálódott az asztal mellől, belebotlott a padlóra rakott lábosokba, és eltapogatózott a kapcsolóig.
— Ne ijedjen meg, kedves kisasszony — búgta mögötte Fritz.
— Itt mindig így van…
— Legyen világosság — szavalta Andrej, gondosan artikulálva a szavakat.
A mennyezet alatt felgyulladt a poros villanykörte. Nyomorúságos fényt adott, akár az a másik a kapualjban. Andrej megfordult, és végignézett a kompánián.
Minden a legnagyobb rendben volt. Az asztalfőn, egy magas konyhai széken ott trónolt, könnyedén hintázva, Jurij Konsztantyinovics Davidov, aki vagy fél órával korábban egyszer és mindenkorra Jura bácsivá lett Andrej számára. Összeszorított fogai között mérete “kecskeláb”, maga sodorta cigaretta füstölgött, jobb kezében remek kisüstivel teli metszett pohár, kérges baljával a mellette ülő Izja orra alatt hadonászott. Katzmanon egyébként már sem nyakkendő, sem zakó nem volt, állán és ingén ételnyomok virítottak.
Jura bácsitól jobbra Van ült nagy szerényen, előtte az asztalon a legkisebb tányér, rajta falatnyi hús, neki jutott a legcsorbább villa, a repedt pohár. Fejét vállai közé húzta, lehunyt szemmel, a mennyezet felé emelt arccal békésen mosolygott: Van élvezte a nyugalmat.
A kipirult Kenszi jó étvággyal tömte magába a savanyú káposztát, és élénken magyarázott valamit Ottónak, aki hősiesen küzdött az elalvás ellen, és amikor sikerült felülkerekednie a harcban, hangosan felkiáltott: “Igen! Természetesen! Hát persze!”
Selma Nagel, a svéd szajha egyszerűen gyönyörű volt. A karosszékben ült, lábát átvetette a karfán, és ezek a tündöklő lábak éppenséggel a derék altiszt mellével egy vonalban kalimpáltak. Fritz szeme csillogott, a lelkesedéstől vörös foltok ütköztek ki az arcán. Teli poharát egyre Selma felé nyújtogatta, mindenáron pertut akart vele inni, Selma viszont egyre elhárította, kacagott, kalimpált a lábával, és időnként lesöpörte Fritz szőrös mancsát a térdéről.
Csak Andrej helye volt üres Selma másik oldalán, és fájdalmasan üres volt a Donald számára odakészített szék is. Milyen kár, hogy Donald nincs itt — gondolta Andrej. Sebaj, kibírjuk ezt is. Különb dolgokkal is szembe kellett már néznünk… Gondolatai némiképp összezavarodtak, de a hangulata emelkedett volt, némi tragikus felhanggal. Visszament a helyére, fogta a poharát, és felordított:
— Pohárköszöntő!
Senki nem figyelt rá, csak Ottó rángatta a fejét, mint a bögöly marta ló, és azt kurjantotta: “Helyes! Halljuk!”
— Azért jöttem ide, mert hittem nekik — szónokolt hangosan Jura bácsi, és továbbra is Izja orra alatt hadonászott, bár az próbálta elhárítani. — És azért hittem, mert többé már nem volt miben hinni. És az orosz embernek hinnie kell valamiben, érted, barátocskám? Ha nincs miben hinni, nem marad más, csak a vodka. Még ahhoz is hinni kell, hogy asszonyt szeress. Hinned kell önmagádban, barátocskám, hit nélkül még egy botot sem hajíthatsz el…
— Így igaz — kiabálta Izja. — Ha a zsidótól elveszik az istenbe, az orosztól a jó cárba vetett hitet, az ördög tudja, mire lesznek képesek!
— Nem… Várj csak! A zsidók — az külön történet…
— Az a legfontosabb, Ottó, hogy ne izgassa magát fölöslegesen — magyarázta ugyanakkor Kenszi, élvezettel ropogtatva a káposztát. — Úgysincs semmiféle szakoktatás, egyszerűen nem is lehet. Gondolja csak meg, minek kell szakoktatás a Városban, ahol mindenki rendszeresen váltogatja a foglalkozását.
— Igaz — válaszolta Ottó, egy pillanatra magához térve. — Ugyanezt mondtam én is a miniszter úrnak.
— És mit szólt a miniszter? — Kenszi úgy hajtott le néhány kortyot a kisüstiből, mintha teát inna.