— A miniszter úr azt mondta, hogy ez rendkívül érdekes gondolat, és azt tanácsolta, készítsek róla előterjesztést. — Ottó szipogott, a szeme megtelt könnyel. — Én meg ehelyett elmentem Elsához…
— És amikor a tank már csak kétméternyire volt tőlem — recsegte Fritz, pálinkáját közben Selma fehér lábára loccsantva —, minden eszembe jutott! El sem hinné, Fráulein, de az egész életem végigpergett előttem… De katona vagyok. A Führer nevében…
— De hát már rég nincs az a maga Führere — magyarázta neki Selma, és közben a könnye folyt a nevetéstől. — Elégették azt a maga Führerét…
— Fräulein! — sziszegte Fritz fenyegetően előremeresztve állkapcsát. — A Führer minden igaz német szívében él. A Führer századokig élni fog. Maga, Fráulein, árja, maga megért engem… amikor az orosz tank… három méterre… a Führer nevében…
— Elég legyen már a Führeredből! — ordított rá Andrej. — Hé, fiúk! Disznók, hallgassatok már ide! Pohárköszöntőt akarok mondani.
— Pohárköszöntő — kapta fel a fejét Jura bácsi. — Rajta, Andrjuha, vágj bele!
— Hagyd már abba — szólt rá Andrej Ottóra. — Izja, ne vicsorogj! Komolyan beszélek!
Kenszi, az ördög vigyen el! Úgy gondolom, emberek, hogy innunk kell… már ittunk, csak úgy mellesleg, de igazán kell, komolyan, innunk kell a mi Kísérletünkre, a mi nemes ügyünkre és különösen…
— Győzelmeink ihletőjére, Sztálin elvtársra — üvöltötte Izja.
Andrej elvesztette a fonalat.
— Nem… várj csak… — motyogta. — Mért beszélsz bele? Persze Sztálinra is… A fenébe is, teljesen összezavartál… Azt akartam, hogy a barátságra igyunk, te hülye!
— Jól van, jól van, Andrjuha — nyugtatgatta Jura bácsi. — Jó volt a pohárköszöntő. A Kísérletre inni kell, a barátságra is. Legények, fogjátok a poharat, igyunk a barátságra és arra, hogy minden jó legyen.
— De én Sztálinra iszom — makacskodott Selma. — És Mao Ce-tungra. Hé, Mao, hallasz engem? Az egészségedre iszom! — kiáltotta oda Vannak.
Van összerezzent, panaszosán elmosolyodott, fogta a poharát, és kortyolt egyet.
— Ce-tung? — érdeklődött Fritz fenyegetően. — Hát az meg kifele?
Andrej egy hajtásra kiürítette a poharát, és gyorsan harapott néhány falatot. Úgy érezte, mintha a beszélgetés a másik szobából szűrődne át. Sztálin… Hát igen… Lennie kell valamilyen kapcsolatnak. Hogy lehet, hogy ez eddig nem jutott eszembe? Ez kozmikus léptékű jelenség. Lennie kell valamilyen kapcsolatnak, sőt kölcsönös kapcsolatnak…
Vizsgáljuk csak meg a kérdést: ha választani kell a Kísérlet sikere és Sztálin elvtárs egészsége közt… Hogy személyesen nekem mint állampolgárnak és katonának kell választanom… Igaz, Katzman azt mondja, hogy Sztálin már meghalt, de ez nem számít. Tegyük fel, hogy él. És tegyük fel, hogy nekem kell döntenem: a Kísérlet vagy Sztálin ügye… Nem, ostobaság, nem így… Sztálin ügyét folytatni az ő vezetésével vagy Sztálin ügyét folytatni egészen más, rendkívüli, egyetlen teória által sem sejtett körülmények között — hát így szól a kérdés…
— És honnan veszed, hogy a Mentorok Sztálin ügyének folytatói? — jutott el a tudatáig hirtelen Izja kérdése, és ebből Andrej felfogta, hogy egy ideje már fennhangon elmélkedik.
— Hát milyen más ügyet szolgálhatnának? — csodálkozott. -Egyetlen ügy van a földön, amellyel érdemes foglalkozni — és ez a kommunizmus felépítése. És ez Sztálin ügye.
— Sztálinizmusból kettes — torkolta le Izja. — Sztálin célja a kommunizmus felépítése egyetlen országban, következetes harc az imperializmus ellen és a szocialista tábor kiterjesztése az egész világra. Nemigen látom, hogyan valósíthatnád meg ezeket a célokat itt.
— Unalmasak vagytok — nyafogta Selma. — Csináljatok zenét, táncolni akarok!
De Andrej se nem látott, se nem hallott.
— Dogmatikus vagy! — rikácsolta. — Talmudista betűrágó! És egyáltalán metafizikus. A formán kívül nem látsz semmit. Hát nem mindegy, milyen formát ölt a Kísérlet? A tartalma csak egy lehet, és a végeredménye is csak egy: a proletariátus diktatúrájának megteremtése, szövetségben a dolgozó farmerekkel…
— És a dolgozó értelmiséggel! — egészítette ki Izja.
— Miféle értelmiséggel? Teszek az értelmiségre.
— Igaz, az egy másik korszak volt — mondta Izja.
— Az értelmiség impotens — jelentette ki Andrej dühödten.
— Lakájlelkűek. Annak szolgálnak, aki hatalmon van.
— Pipogya banda! — üvöltötte Fritz. — Pipogyák és fecsegők, a fegyelmezetlenség és rendetlenség örökös forrásai!
Úgy van! — Andrej jobban örült volna, ha, mondjuk, Jura bácsi támogatja egyetértésével, de Fritz közbeszólásának is megvolt a maga haszna. — Parancsoljatok: itt van Geiger. Bár végül is osztályellenség, a véleménye teljesen megegyezik a miénkkel. Ebből kiderül, hogy az értelmiség, bármelyik osztály szempontjából vizsgáljuk is, szemét. Gyűlölöm —
vicsorogta. — Ki nem állom ezeket az erőtlen, locsogó, ingyenélő pápaszemeseket! Se bels erejük, se hitük, se erkölcsük…
— Ha azt a szót hallom, hogy kultúra, a pisztolyomhoz kapok — szavalta fémes hangon Fritz.
— Nem, nem — tiltakozott Andrej. — Ebben eltér a véleményünk. A kultúra a felszabadult nép nagy kincse. Ezt dialektikusan kell…
Valahol mögöttük felbőgött a gramofon, a részeg Ottó táncolt a részeg Selmával, de Andrejt ez nem érdekelte. Már kezdett kibontakozni a legjobb, az, amiért mindennél jobban szerette ezeket az összejöveteleket: a vita.
— Le a kultúrával! — nyerítette Izja, egyik szabad székről a másikra ugrálva, hogy közelebb jusson Andrejhez. — Semmi köze a mi Kísérletünkhöz! Mi a Kísérlet feladata? Ez a kér dés! Erre válaszolj nekem!
— Már megmondtam: megteremteni a kommunista társadalom modelljét.
— De mi a fészkes fenének kellene a Mentoroknak a kommunista társadalom modellje? Ezt próbáld felfogni, te madárijesztő!
— És miért ne kellene? Miért?
— Én úgy gondolom — szólt közbe Jura bácsi —, hogy a Mentorok nem igazi emberek. Hogy ők egy másik faj képviselői, vagy hogyan is… Betelepítettek minket egy akváriumba… vagy állatkertfélébe… és azt lesik, mi sül ki ebből az egészből.
— Ezt maga gondolta kj, Jurij Konsztantyinovics? — fordult hozzá mélységes érdeklődéssel Izja.
— Vitákban jutottunk erre a gondolatra — válaszolta Jura bácsi határozatlanul.
Izja öklével az asztalra csapott.
— Ez lenyűgöző — mondta felhevültén. — Miért? Honnan? Miért hiszik a legkülönbözőbb emberek, akik ráadásul több nyire konformista gondolkodásúak, hogy a Mentorok nem emberi lények? Honnan veszik, hogy a Kísérlet valamiféle magasabb rendű erők műve?
— Én például kerek perec megkérdeztem — szólt közbe Kenszi. — “Maguk űrlények?” Az egyenes válasz elől kitért, de gyakorlatilag nem is tagadta.
— Én azt hallottam, hogy egy másik dimenzióból jött emberek — jelentette ki Andrej.
Kényelmetlen érzés volt a Mentorokról beszélni, mintha családi ügyeket teregetett volna ki idegenek előtt. — De lehet, hogy nem jól értettem. Talán csak allegória volt…
— Nem akarom. Én nem vagyok rovar — fakadt ki Fritz. — Én én vagyok. Eh! — legyintett.
— Eszem ágában sem lett volna idejönni, ha nem esem fogságba.
— De miért? Miért? — kérdezte Izja. — Én is állandóan valami belső tiltakozást érzek, és magam sem értem, miről van itt szó… Lehet, hogy az ő feladataik végül is a mieinkhez hasonlóak.